1965 áprilisában történt a MÁV újabb kori történelmének jeles és egyúttal egyik legfontosabb eseménye: az akkori Szovjetunióból Magyarországra érkezett a világ első sorozatgyártott M62-es sorozatú dízel-villamos mozdonya próbaüzemre. Erre az történésre emlékezve szervezte meg a magyar vasút a május 31/június 1-jei hétvégén a 2025-ös év első tematikus retró hétvégéjét a Miskolc - Ózd vasútvonalon. Hogy mért pont erre a vaspályára esett a szervezők választása, nem tudom, hisz' négy évvel ezelőtt a Miskolc környéki retró hétvége eseményei erre, a menetrendben 92-essel jelölt vonalra is kiterjedtek. Azon a 2021-es retró eseményen Inter-Pici szerelvény és M41-essel továbbított ingavonat közlekedett az ózdi vonalon, ám ezúttal a Szergej becenéven széles körben ismertté vált M62-esek négy példányát ígérte a MÁV közleménye a vonatok élére, nevezetesen két hagyományos narancsszínű, a korábbi színterv szerinti „bajuszos” 127-es és az átmeneti fényezésű 187-es megjelenése volt várható. További érdekességnek ígérkezett, hogy a Bánrévén szükséges irányváltást nem körbejárással, hanem mozdonycserével tervezték megoldani. Ennek köszönhetően a három retró szerelvény élén sűrűn változó mozdonyok változatosabb fotózási lehetőségekkel kecsegtettek. Részben emiatt, no meg azért, mert a 2021-es retró eseményen csak a vonal Miskolchoz közeli részén voltam jelen, úgy döntöttem, ezúttal Ózd környékén fogom figyelni az eseményeket.

Valamikor az 1980-as évek elején láttam először mozgóképeket az Alsó-ausztria és Stájerország között kanyargó Mariazell-vasútról. Rossz hír érkezett akkor az egyik kedvenc tévéműsoromban: „Városvédő“ Ráday Mihály népszerű sorozatának aktuális adásában arról számolt be, hogy az Osztrák Szövetségi Vasutak (ÖBB) meg kívánja szüntetni ezt a minden szempontból mesterműnek számító keskeny nyomközű vasútvonalat. Ugyanekkor Ráday úr szót ejtett a mariazelli vasútállomásnál építés alatt álló vadonatúj, normál nyomközű vasútvonalról, amelyen a tervek szerint régi, felújított villamosok közlekedését tervezi a pályát előzmények nélkül a semmiből létrehozó lelkes egyesület. Bár már akkor elhatároztam Mariazell felkeresését, erre az adott politikai helyzet miatt bizony több évet kellett várnom, de a rendszerváltás után, amióta szabadon utazhattunk a nyugati világba is, már többször jártam arrafelé. És bár az utóbbi időszakban a migránsinvázió és a koronavírus-járvány okán nyugati utazásainkat szüneteltetjük, az elmúlt tél vége felé feleségem felvetette, hogy jó lenne még egyszer eljutni a nevezetes, főként a kegytemplomáról ismert városkába. Kapva az alkalmon hamar kinéztem május második hétvégéjet, amikor a vasúton gőzmozdony-vontatta személyvonat közlekedése volt meghirdetve, illetve az említett villamosvonal 2025-ös szezonindító hétvégéje is volt és gyorsan, mielőtt nejem meggondolta volna magát, lefoglaltam egy szállást. E hozzászólásban erről a hétvégéről számolok be.

Szlovénia gyönyörű ország, ahol egymást érik a hullámos, hegyes-völgyes területek, villámgyors patakok, szurdokok és a festői szépségű tavak. Néhány egynapos és tranzit utazástól eltekintve tavaly szeptemberben látogattunk először célzottan a tőlünk délnyugatra fekvő, alig kétmillió lakosú országba. Hogy miért nem tettük meg ezt korábban? Nos, valójában anyagi okok miatt, hiszen azt mondják, a korábbi jugoszláv tagállam Európa egyik legdrágább országa. Most azonban rászántuk magunkat egy többnapos tartózkodásra Szlovéniában, melyet egyébként Európa zöld szívének is neveznek. Ezt a titulust az ország a látnivalóinak köszönheti, amely bővelkedik természeti csodákban, például hegyekben, barlangokban és vízesésekben. Fő úticélunk, amelyről már régóta álmodoztunk, Bled városka, illetve a hasonnevű tó volt, de felkerestünk barlangot és vízesést is. Ezúttal vasút közelébe keveset jutottunk, de most nem is ez volt a cél. Mindennek ellenére nem lehet okom panaszra, hiszen volt lehetőségünk kötöttpályás közlekedési eszközök közelébe is menni, sőt utazni is egy különleges, egyedülálló vonatszerelvényen. Mindössze négy éjszakát töltöttünk el a Bled határában elterülő Kortino falucska egy kényelmes, magyarok által is kedvelt szálláshelyén, de olyan élményekkel tértünk haza, amelyekre alighanem egész hátralevő életünkben emlékezni fogunk.

Egy kellemesnek ígérkező koratavaszi szombaton a Dunaújváros közelében a Duna jobb partján, Budapesttől mindössze hatvan kilométerre délre, tulajdonképpen az ország szívében fekvő Rácalmásra látogattunk. A közel ötezer lakosú város az útleírások alapján sok mindent kínál a kirándulóknak: sétálhatunk az 5 km hosszú Duna-parton, vagy a 385 hektár területű Nagyszigeten, gyönyörködhetünk a szinte érintetlen Ófaluban, esetleg a Millenniumi Parkban. Megcsodálhatunk még több építészeti műemléket, úgy mint a festői szépségű parkkal övezett barokk Jankovich-kúriát, a szintén csodálatos környezetben fekvő Teleszky-kastélyt, vagy a barokk Szerb templomot. A város neve őrzi az egykor itt élt szerbek emlékezetét valamint a rég eltűnt ártéri gyümölcsösökét. Rácalmást autópályán és a 6-os számú főközlekedési úton kívül az acélországút is érinti, ez utóbbi állomásán a város legújabb látnivalója várja látogatóit: a vasúti park. Némileg ellentmondásos azonban az a tény, hogy a vasút a lakosság életében elenyésző szerepet játszik, sőt sokan talán nem is tudják, pályaudvaruk is van. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ez a vasúti stáció a központtól elég messze helyezkedik el, s az odavezető út, amely keresztezi a 6-os főutat, egészen a közelmúltig kritikus állapotban volt. Ebben a hozzászólásban erről a vasúti parkról lesz szó.

Még tavaly májusban, úton Székelyföldre, rövid időre betérünk a tövisi (a város román neve Teiuş) vasútállomáshoz. A település Fehér megyében, Gyulafehérvártól (Alba Iulia) bő 15 km-re északra, a Küküllő folyó Marosba ömlésének közelében terül el. A város leginkább úgy él a köztudatban, mint komoly vasúti átszállóhely, amelyet három irányába is forgalmas fővonalak hagynak el. Elsőként a Magyar Keleti Vasúttársaság Nagyvárad (Oradea) felől Gyulafehérvárig húzódó pályája érte el a községet, amelyen a vonatforgalom 1871. november 20-án indult meg. Ez Gyulafehérvárott csatlakozott az Első Erdélyi Vasútnak a Maros völgyében Aradig kiépített pályavonalához, amelynek átadására már korábban, mintegy karácsonyi ajándékként, 1868. december 22-én került sor. Ebből a relációból ágazott ki a Brassóba vezető, szintén a Magyar Keleti Vasút által megépített vaspálya, melynek első szakaszát Tövis és Medgyes (Mediaș) között 1872. május 6-án vehette birtokba a nagyérdemű. Az idők folyamán Tövist a vasút tette várossá és emelte ki a polgárosodás korszakában az addigi községi státusából. Erre emlékezve hozta létre a város önkormányzata a Román Vasúttal (CFR) karöltve a „Parcul feroviar Teiuș”, azaz Tövisi Vasúti Park nevezetű kis szabadtéri kiállítást az állomás előterében nyújtózkodó, korábban kihasználatlan területen. Ennek megtekintésére tettük e rövid látogatást azon a bizonyos, Székelyföldre tett utazásunk során, s amelyről ebben a hozzászólásban beszámolok.

2024 augusztusától december közepéig volt látogatható a „Hol gyár állott, most kőhalom” címmel nyílt kiállítás a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Kohászati Gyűjteményének felsőhámori épületében, melynek témája az egykori diósgyőri vasgyár története volt. A Kölcsey után szabadon megalkotott cím találó, hiszen a két és fél évszázados múltra visszatekintő diósgyőri kohászat csúcsintézménye sajnálatos módon ténylegesen egy kőhalommá lett. A vasgyár kiszolgálására természetesen az acélországutat is odavezették a területre, amelynek előnyeit hosszú időn át több más üzem is élvezhette, ez azonban mára szinte teljesen feladat nélkül maradt. A tavalyi esztendő utolsó, fotósok részére szervezett különvonata ezt a különleges elhagyatott, kőhalmok mentén tekergő iparvasúti vaspályát járta be. A szerelvény egy háromrészes Bz-motorvonat, valamint a miskolci vontatási telep M28 1022 pályaszámú kismozdonya volt. Előzőleg, mintegy „főpróba” gyanánt majd' egy hónappal korábban ugyanezen az útvonalon egy ugyanilyen vonat közlekedett, ám annak célközönsége nem a fotósok, hanem a gyermekek voltak. Ezért a mozdonynak Thomas-arca volt, a menthez pedig útközben csatlakozott a Mikulás is. A december 28-i fotósmenetre értelemszerűen nem szállt fel az ajándékokat osztogató Télapó, és a mozdony sem viselt Thomas-arcot, viszont az egykori gyárat övező lehangoló területen több alkalommal is lehetőség nyílt a szerelvény fotózására. E hozzászólásban erről az eseményről számolok be.

Nagyjából egy évszázada, amikorra a hazai vasúthálózat nagyrészt már kialakult, a vasútépítő mérnökök leginkább csak pályafelújításokkal, -bővítésekkel és hasonló „apró-cseprő” munkákkal bajlódnak, új vaspálya építésére csak viszonylag keveseknek adódott alkalmuk. A II. világháború után a megváltozott körülmények hatására azonban a szocializmust építő, valamint a vas és acél országa létrehozásán fáradozó politikai vezetés több új vasútvonal létrehozását látta szükségesnek. Ezek egyike volt a Kunszentmárton és Lakitelek közé a Tiszazugon át elképzelt pálya, amelynek a kissé elmaradott környék felvirágoztatásán túl országos stratégiai feladatot is szántak. Végül nem haladt minden a terv szerint, azonban ez a sínpár elkészült, amiben apámnak, az akkor pályakezdő mérnöknek is része lehetett. A végül mellékvonalként vegetáló vaspályát élete főművének tartotta, s folyamatosan figyelemmel kísérte sorsát, majd a '90-es évektől a vergődését, míg végül a már szinte a végletekig lerongyolódott, minimális forgalmat lebonyolító pályán megszűnt a forgalom. 2024. augusztus 10-én azonban, még ha csak egy vonatpár erejéig is, de újra élet költözött a fűtengerben megbúvó sínekre, amikor egy magánszemély által megrendelt emlékvonat, az úgynevezett Tiszazug-expressz haladt végig a vasútvonalon. A menet közlekedésének célja figyelemfelhívás volt a mellékvonalak szükségességére a vidék életében. E hozzászólás ennek a vonatnak az útját meséli el.

A Szepesség Felvidék északkeleti részén, a Magas-Tátra keleti előterében a Poprád és a Hernád folyók, valamint a Dunajec és a Gölnic patakok által határolt medencét foglalja el. A ma Szlovákiához és kis részben Lengyelországhoz tartozó terület természeti szépségeinek, történelmi értékeinek köszönhetően népszerű úticél a turisták körében, míg a hideg időszakban a télisportok szerelmesei keresik fel nagy számban a szintén a Szepesség területén fekvő Szlovák Paradicsom (Slovenský raj) remek síterepeit. A tájegység vasúti vonatkozásban is élen jár, hiszen itt található Szlovákia legrövidebb normál nyomközű, ma is üzemelő vasútvonala, amely 2024 október 14-én ünnepelte fennállásának 130 éves jubileumát. Ennek alkalmából a poprádi székhelyű Klub Železničných Historických Vozidiel (Történelmi Vasúti Járművek Klubja, KŽHV) szervezésében szeptember 7-én nosztalgiavonatok közlekedtek a vonalon, a végállomáson pedig különböző szórakoztató programokra került sor. Mivel az előzetes információk alapján változatos vonatközlekedésre volt kilátás, úgy döntöttünk, ide tesszük az idei szlovákiai „nagy” - azaz több, mint egynapos - kirándulásunkat.