Napjaink közéletének egyik sarkalatos témaköre, hogy épüljenek, vagy ne épüljenek új akkumulátorgyárak Magyarországon. Politikusaink pártállásuktól függően igyekeznek meggyőzni a népet a beruházások jótékony hatásairól, illetve káros mivoltuk miatt uszítani ellenük az embereket. A kérdésben nem kívánok állást foglalni, azonban az számomra megkérdőjelezhetetlen tény, hogy szükség van az akkumulátorgyártás növelésére. A közlekedésben ugyanis rohamosan terjed a „zöld“ energiával működő járművek száma, s mivel a fejlődés, úgy tűnik, már megállíthatatlan, az emberiségnek egyre több akkumulátorra lesz szüksége. A sínek világában azonban egyelőre ezen vontatási mód még csupán nagyon kis százalékban képviseli magát. Bár a járműgyárak már hosszabb ideje próbálkoznak akkumulátor-üzemű járművek üzembe állításával, normál nyomtáv esetében azok a rendszer viszonylag kis hatótávolsága miatt csupán elszigetelt, rövidebb pályaszakaszokon, vagy tolatószolgálat esetén alkalmazhatók sikerrel. Keskeny nyomközű bányavasutaknál már régebb óta alkalmaznak - kényszerből - akkumulátoros vontatókat, ez esetben a járművek nagy öntömege korlátozza a bevethetőségüket. Márciusban azonban elindult hazánkban egy újabb „zöld“ keskeny nyomtávú vasútüzem a Felsőtárkány és Stimecz-ház állomások közötti 5 kilométeres pályán.

E kisvasút története 1915-ig nyúlik vissza, amikor a Bükk kitermelt faanyagának szállítása céljából megépült az első, Felsőtárkánytól a Hidegkúti-völgy felé vezető vonal. Hamarosan a Stimecz-ház felé is lefektették a pályát a Vöröskő-völgyben, majd az első világháborút követően, amikor az erdélyi hatalmas erdőségeink elvesztése után felértékelődött a Bükk szerepe a fakitermelésben, a kisvasút rohamos fejlődésnek indult. A 760 mm nyombőségű pályát akkor meghosszabbították Felnémetig, ahol átrakási lehetőség nyílt az országos nagyvasúti hálózatra. Ezután újabb és újabb szárnyvonalak épültek az erdőben, de miután 1938-ra megépült a Berva-völgyi kőbányához vezető mellékvonal, beindult a kőszállítás is. Ennek növekedésével párhuzamosan csökkenésnek indult a fafuvarozás, így 1946-ban az akkor 46 kilométeres hálózat lassanként rövidülni kezdett. 1954-ben aztán megindult a személyszállítás előbb Felnémet és a Stimecz-ház, majd Felnémet és a Berva kőbánya között. Utolsó fejlesztésként 1969-ben a Felsőtárkány melletti Várhegyen nyitott dolomitbányához épült egy 2,5 kilométeres szárnyvonal, de ezzel egy időben az erdei völgyekben már elkezdődött a sínek felszedése. A lassú, de biztos leépülés leglátványosabb szakaszaként 1985 őszén a Felnémet - Felsőtárkány közötti szakaszon is megszűnt a vonatközlekedés, de szerencsére Felsőtárkány és a Stimecz-ház között megmaradtak a sínpálya, amelyen a vasút napjainkban turistaforgalmat bonyolít le. Az erdei vasúton a szerelvényeket eleinte lóval vontatták, majd a patások szerepét gőzmozdonyok vették át. Ezeket kizárólag az emelkedőkön felfelé használtak, az ellenkező irányba a fával megrakott kocsik saját súlyuknál fogva gurultak le a végig lejtős pályán. Az első C50-es sorozatú dízelmozdony 1961-ben érkezett a hálózatra.

Amikor az 1980-as évtized végefelé először jártam a kisvasútnál, a Felsőtárkányról a felnémeti vasútállomásig vezető vonal még egészben volt. Akkor még reménykedtem, hogy talán megindulhat a személyforgalom ezen a szakaszon is, megkönnyítve az erdei vasúthoz az eljutási lehetőséget. Azt azonban nem tudtam, miért is volt ez a vonalrész már a teherszállítás 1984-es leállása előtt is a feketelistán. A párhuzamos országút ugyanis túl közel épült a sínpár mellé, ami zavarta a közúti közlekedést, illetve a közút melletti sáv kaszálását. A vaspálya odábbhelyezésére a kőfuvarozás időszakában nem volt idő, a szállítás megszűntével pedig a pénz hiányzott. Ezért aztán az illetékesek a megszüntetés mellett foglaltak állást, a pályát végül 1994 táján bontották el.

Eleinte a vonal Felsőtárkány főutcáján haladt végig, a falu lakói azonban a vasút jótékony hatásait - mivel az csak az üzemeltető részvénytársaság szállításait végezte - nem élvezték. Ám bosszúságuk akadt bőven, ugyanis a hegyekből érkező áruk a saját nehézségi erejüktől hajtva gurultak lefelé Felnémet irányába, a magukban futó kocsik sebességét a rajtuk utazó fékezők szabályozták. Ez a módszer számos balesetveszélyes helyzetet okozott, míg végül 1923-ban, egy tehéncsorda elgázolását követően a feldühödött lakosság az éj leple alatt felszaggatta a síneket. Ezek után az erdőgazdaság kénytelen volt egy új, a falut dél felől elkerülő új vonalat kiépíteni, amely gyorsan, mindössze néhány hét alatt el is készült. Ezen elkerülő szakasz helyén napjainkban kerékpárút kígyózik.

A megszűnt vonalrészre ma már csak a kiindulóállomásnak az előző képen látható hosszú kihúzóvágánya emlékeztet. Természetesen nem ez az apró vonat fog indulni a Stimecz-házhoz, a mi szerelvényünk vélhetően egy kicsit nagyobb lesz. Az erdei vasút az idei szezonra komoly kínálati fejlesztést hajtott végre. Míg korábban május 1. és szeptember vége között hétvégéken és ünnepnapokon két pár vonat közlekedett a nyúlfarknyi vonalon, addig most március első hétvégéjén kezdődik a menetrend szerinti forgalom. A szerelvények november végéig hétvégente és ünnepekkor járnak majd, ezen kívül a nyári hónapokban szerdán, csütörtökön és pénteken is lesz közlekedés, ráadásul napjában négyszer teszik meg az utat oda-vissza. Ezen felbuzdulva kerekedtünk fel március első vasárnapján, hogy láthassuk a közelmúltban felújított kisvasutat.

A vasútvonal kiinduló állomása (név szerint Felsőtárkány, Fűtőház) a vontatási telep Felnémet felé eső kapujánál található. A létesítmény nem rendelkezik sok kényelmi berendezéssel, nem készült külön felvételi épület, de még esőbeálló sem, csupán néhány padot találhatunk a hatalmas fenyő árnyékában elhelyezkedő kicsiny peron mellett. Úgy tűnik, a vasutasok nem számítottak annyi utasra, amennyien a reggeli első vonatot igénybe kívánták venni, mert az egy vagonnal kiállított szerelvényt az utolsó előtti pillanatban kétkocsissá kellett bővíteniük. Ehhez a mozdony visszatért a vontatási telepre, majd két vasútüzemi dolgozó a szomszédos vágányról kitolt egy személyvagont, amely a peronig tartó rövid útja második felét a gravitáció erejét felhasználva, azaz gurulva tette meg. Végül a mozdony visszatért a vonat élére.

Ha valaki a kép láttán azt gondolja: ez egy vidám, piros színű C50-es motormozdony, azt téved - ez valójában egy zöld mozdony! A kisvasút két kismozdonya ugyanis a múlt év végén teljes felújításon esett át, amely ezúttal jóval túlmutat a külső helyreállításon. Esetükben „szívátültetésre“ is sor került, az új szív pedig nem más, mint a hozzászólás elején már említett akkumulátor. A két vontató egy, a magyarországi kisvasutaknál forradalminak nevezhető, környezetbarát újítás folytán a korábbi dízel helyett teljes egészében villamos meghajtást kaptak, miután az öreg kasznikba akkumulátorokat és bonyolult elektromos rendszert építettek be. Említést érdemel az a tény is, hogy a rendszer a mozdonyok fékezési energiáját képes visszatáplálni az akkumulátorba. Hogy mennyire lett sikeres az átalakítás, nem sokkal később megtapasztalhattuk.

Mivel a már a peron mellett álló vagon láthatóan megtelt a korábban érkezettekkel, a vonathoz újonnan kapcsolt kocsiba szálltunk be. Az elmúlt évben a felsőtárkányi vasút jellegzetes vontatott járművei is teljes felújításon estek át, így az az érzésünk volt, mintha egy vadonatúj vagont látnánk magunk előtt. A vasutasok gondoltak a kényesebb utasokra is, ugyanis a faülésekre hosszú párnákat helyezve próbálták kényelmesebbé tenni a kemény lócákat. Némi ellentétet mutatott viszont az a tény, hogy a kocsi végében egy szilárd tüzelésű kályha foglal helyet, így hideg időben a modern zöld mozdony után levő vagonok változatlanul okádnák magukból a légszennyező füstöt. Hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, a kályhákba nem volt begyújtva, de szerencsére a hőmérséklet nem volt olyan alacsony, hogy ez bárkinek is gondot okozott volna.

Pedig az utunkat a menetrendben meghirdetett 25 perc helyett csaknem a duplája, háromnegyed óra alatt sikerült megtennünk. Ennek az oka az volt, hogy néhány száz méter megtétele után a C50-esünk beadta a kulcsot. Valószínűleg az újfajta technika miatt két motorvezető tartózkodott a vezetőfülkében, így most ketten nézték aggódó tekintettel vontatónk alvázát, s később még a jegyárusként is helytálló vonatfékező is csatlakozott. A szakik hamar meghozták a döntést, a lehető legkisebb sebességgel visszatolatunk a vontatási telepig és ott kicserélik a mozdonyt. Így is történt, lassan, de bizonytalanul visszavánszorogtunk, miközben arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen szerencsénk volt, mert a baj megtörténhetett volna akár a vonal felsőbb szakaszán is.

Miután elbúcsúztunk eredeti vontatónktól, vonatunkat immár egy valóban piros mozdony vontatta az úticélunk felé. A kocsiban a hangulat a történtek ellenére remek volt, kényelmes ülőhelyhez jutottunk, s bár a fák még nem lombosak ki, az ablakon át gyönyörködtünk az erdő ilyenkor is lebilincselően szép látványában. No és azt se felejtsük el, hogy útközben a villamos hajtás tompa zúgása helyett a motor jellegzetes hangját élvezhettük, ami pedig sokak, főként a kisvasutak szerelmesei szerint összetartozik az erdőkben kanyargó vasutakon való utazásokhoz. Útközben arra gondoltam, hogy nem mind arany ami fénylik, valamint, hogy egy másik szólással folytassam, jó még az öreg a háznál! És ráadásul a régi technikával üzemelő C50-esre elég volt egy motorvezető is.

 Vonatunk hamarosan megérkezett a széles tisztás peremén található felső végállomására, Stimetz-házra. Itt különös megoldást választottak az állomás kialakítására, valamint a vonat visszafordítására. A szerelvény egy egyszerű vágányszakaszon áll meg kevéssel az azt lezáró ütközőbak előtt. Rövid, mohás peronra szállhat itt le az utazó, amely nélkülöz bármilyen kényelmi berendezést, csapán egy erdei pad található a közelben. Miután az utasok elhagyták a szerelvényt, a mozdony visszatolja a kocsikat a nem messze elhelyezkedő üzemi állomásig, ahol lehetőség van a gép körbejárására, azaz a szerelvény másik végére állítására. Az így a visszaútra felkészített kocsisornak aztán vissza kell tolatnia a peron mellé, hogy az ott várakozó utasok felszállhassanak.

A közelben a vasútvonal korszerűsítésével és az ezzel összefüggő turisztikai fejlesztésekkel párhuzamosan egy régebbi építmény helyén új, hangulatos, fedett pihenőhelyet építettek, amely akár egy hirtelen érkező eső, akár a nap égető sugarai ellen menedéket nyújthat. Bár a vonat késében volt, személyzete nem sietett visszaindulni Felsőtárkányba. Ennek köszönhetően bőven volt időm visszamenni a hegyoldalból erkélyszerűen kiemelkedő pihenőhelyhez, hogy a következő fényképet elkészítsem. A felvételen a hátráló vonat mögött látható az üzemi állomás, ahol aztán a C50-es megkerülte a kocsikat. Ezúttal, mivel visszafelé nem volt utas, a vonat az irányváltás után azonnal elindult vissza a faluba, mi pedig mentünk, hogy szétnézzünk a Stimetz-ház környezetében.

A kisvasút felső végállomása a közeli Stimecz-őrházról kapta a nevét, azt pedig egykori erdészházat Stimecz Gáspárról nevezték el, aki évtizedekig erdészkedett a környéken. Az épület jelenleg turistaházként funkcionál. A csendes erdei környezetben található intézményt azonban csak igazi „keményvonalas“ természetjáróknak érdemes felkeresni, akiket nem zavar az áramszolgáltatás, a vezetékes víz, vagy a térerő hiánya, sem pedig az autóval időszakosan járhatatlan odavezető út. Az intézményt egy alapos felújítás után éppen egy éve adták át rendeltetésének minisztériumi és megyei elöljárók jelenlétében. A munkák kiterjedtek a vízelvezetés, a teljes padlózat és bútorzat megújításán, valamint a falak kifestésén túl egy aggregátor telepítésére és egy új fatároló építésére is.

Érdemes kissé elidőzni a környéken, hiszen az számos látnivalót kínál a kirándulók számára. A Stimecz-ház közeléből tanösvény indul a Vöröskő-völgybe, melyet végigjárva, közben a kihelyezett táblákon található írásokat elolvasva sok érdekes információt tudhatunk meg a hegység kialakulásáról, s állat és növényvilágáról. A Stimecz-háztól nagyjából három kilométerre található Vöröskő-forrás egy sokszor sáros erdei úton sétálva pedig közelíthető meg, mely egyedülálló látványosság hazánkban. Fontos tudni, hogy a forrás nem folyamatosan, hanem csak a csapadékos időszakokat követően működik. Ilyenkor megmutatja igazi szépségét, amikor, mint egy gejzír, akár másfél méter magasra is feltör a mélyből kristálytiszta vízsugara. Ezt sajnos idő hiányában ezúttal nem kerestük fel.

Visszatérve a Stimetz-házhoz már ott találtuk a következő vonat szerelvényét, amint indulásra készen várta az utasait. A kalauz itt is tud jegyet adni egy meglehetősen komoly külsejű gépezet segítségével, azonban mivel nincs térerő, bankkártyás fizetésre nincs lehetőség. A menetrend ekkorra már helyreállt, bár korábban a vonatszemélyzet még arról tájékoztatta az utazóközönséget, hogy a vonatközlekedésben jelentős késések várhatók. Innen egykor tovább kanyargott a sínpár az erdőségben, sőt még el is ágazott a pálya: a vonal az egyik irányba a Vörös-kő völgyében, a másik irányba a Kis-kút völgyben kapaszkodott tovább. Az elsőként említett pálya a Vörös-kő-forrást is érintette, bizony nagy kár, hogy már nincs meg. Viszont így aki meg kívánja látogatni, bónuszként tehet egy kellemes erdei sétát...

Mi nem szálltunk fel a kisvonatra, hanem terveinknek megfelelően gyalogosan indultunk vissza Felsőtárkányba. Olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy a Felsőtárkányba vezető turistaút végig az erdei vasút töltésén vezet, így nem kellett eltávolodnunk a sínpártól. A természetjáró, ha ezt az utat választja, nem árt ha figyelmesen lépdel és a lába elé néz. Az ösvény ugyanis nem teljesen veszélytelen, mivel több helyen is erősen megközelíti a patak felett magasan haladó töltés szélét, ami a mélybe zuhanás veszélyét rejti magában. Persze lehet menni a két sínszál között is, ott azonban a talpfák okozta botlásveszély miatt kell óvatosnak lenni. De közben elindult a vonat, amely elhagyva a tisztást hamar belemerült az erdőségbe, a fák boltívet formázva borulnak fölé azt az érzetet keltve, mintha alagútban haladna.

Az erdei vasút teljes hosszának nagyjából a fele húzódik a fák között. Az erdő március elején még kopárnak tűnt, azonban figyelmesebben szemlélve környezetünket, felfedezhettük a kitavaszodás jeleit. A földön ugyanis az elmúlt hetek rendkívül enyhe időjárásának köszönhetően zöldellnek a növények, a hóvirágnak és a pirosló hunyornak pedig már a virágjai is nyílnak. A vonatablakból figyelve az elsuhanó tájat ez még nem tűnt fel, de gyalog sétálva a völgyben nem győztünk gyönyörködtek a természet újjáéledésében. A völgymenetben haladó vonat, bár nem az akkus mozdony továbbítja, csendben siklott el mellettünk. Alkalmazva az ősi módszert, a szerelvény a gravitáció segítségével gurul lefelé, a mozdony motorját a motorvezetők az erdei szakasz nagy részén nem járatják.

A kisvasutat üzemeltető erdészet óvja a természetet, ezért már régebb óta kezeletlen talpfákat fektet a símpár alá. Ez kellően „zöld“ megoldás, hiszen nem jut szennyezőanyag a földbe, azonban jelentősen csökkenti a talpfák élettartamát. A tavaly lezárult rekonstrukció esetében korábban arról lehetett hallani, hogy a régi talpfákat betonaljakra cserélik, ez azonban nem történt meg. A 2022-es szezonra tervezett, majd végül 2023 nyaráig elhúzódott felújítási munkák során azonban csak a vágányzat karbantartása történt meg, ami azt eredményezte, hogy sokféle fa- és betonaljat láthatunk a pályába beépítve - kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy minden egyes alj más és más. Ez ugyan sokkal jobban illik az erdei vasút hangulatához, de a teljes vágányátépítés hosszabb élettartamot és simább utazást eredményezett volna.

A Stimetz-ház felé tartó következő vonattal az erdőség túlsó szélének közelében találkoztunk. Tulajdonképpen a Bükk hegység nyugati kapujában vagyunk, amely elnevezést a felsőtárkányiak szívesen illetik falujukra is. A település életét oly mértékben befolyásolta a nagy kiterjedésű erdőség és a kibányászható ásványi kincsek jelenléte, amilyen fokban máshol ez jellemzően nem tapasztalható. Régen a falu lakói elsősorban fakitermeléssel és -szállítással, mész-, valamint faszénégetéssel keresték meg a kenyérrevalót, de foglalkoztak kőbányászattal is. Főként a mészkő, a dolomit és a pala bányászata volt a meghatározó. Ezek a foglalkozások napjainkra szép lassan eltünedeztek, de találhatunk még Felsőtárkányban néhány mészégetőt és faszénégető mestert.

A következő megálló, Egeresvölgy-Varróház pontosan az erdő szélén helyezkedik el. A Varróház elnevezés nem egy varrodára utal, mint azt régebben gondoltam, hanem minden bizonnyal egy közeli épület egykori tulajdonosának nevét viseli. A megállóhely körüli rét közepén egy tágas, fedett pihenőhely áll padokkal, asztalokkal, ahol elfogyaszthatjuk az uzsonnánkat, vagy várhatjuk a kisvonatot. Valaha itt is elágazott a vonal: az elsőként megépült, a Hidegkúti völgybe vezető sínpárból itt vált ki a másodikként megépült, Stimecz-ház felé vezető pályavonal. Előbbi használaton kívül ugyan, de hosszabb időn át a helyén maradt, így sok kisvasútrajongó reménykedhetett a mellékág feltámadásában. Azonban ez végül nem így történt, az erdészet ugyanis a maradék vágányzatot 2007 őszén felszedte.

A fentebb említett rét a kirándulók egyik népszerű úticélja, amely a faluból gépjárművel is megközelíthető. Ez azzal is jár, hogy jó időben hosszan sorakoznak a gépjárművek az út szélén, amely ránk, amint éppen kiértünk a csendes, tiszta természetből, kissé kiábrándítóan hatott. Közvetlenül a vasút mellett egy kis vadaspark található, amely dámszarvasok és muflonok otthonául szolgál. A terület a lehetőségekhez mérten változatos élőhelyet biztosít az állatoknak, hiszen átfolyik rajta egy patak, melynek túlsó partján nagyobb fák állnak. A kiránduló egy, a kerítésen túl mélyen benyúló, mólószerű teraszra érve közelebbről is megfigyelheti az itt élő állatokat, amelyeket a kerítés közelébe épített etetővel próbálják rábírni, hogy minél sűrűbben legyenek „szem előtt“.

Továbbindulva a vadasparktól a közvetlenül a vaspálya mellett vezető rettenetes állapotú közúton haladtunk tovább. Bár az út a nyomok alapján valaha aszfaltozva volt, állapota mára kritikus állapotba került, az autósok, kerékpárosok, de még a gyalogosok is nem győzik kerülgetni a kátyúkat. Már beértünk a házak közé, amikor utolért minket a Stimecz-háztól visszafelé tartó szerelvény. A Bükk lábánál, csodálatos panorámával és természeti adottságokkal rendelkező falu és környéke nemcsak az egriek egyik kedvenc kirándulóhelye, sokan érkeznek ide hazánk távolabbi tájairól is. A település nevét 1261-ben említették először az oklevelekben Oltarkan, illetve Feltarkan alakban. A török által lerombolt falu idővel újra benépesedett, majd egyházi tulajdonba került. Neve a 17. század végén változott véglegesen Felsőtárkányra.

A település belterületén a kisvasútnak két megállója is van. A már megismert kiindulóállomástól Sziklaforrás nagyjából 500 méterre található, kiszolgálásához a vonatnak két irányváltást kell tennie. A megálló ugyanis egy alig száz méteres zsákvonal végén helyezkedik el, amely valójában a már rég megszüntetett, a Sziklaszurdokon és a Barát-völgyön át a Határ-lápáig vezető pálya maradványa. A rövidke, 2015-ben felújított szakasz a törzsvonalból a vontatási telep kapujánál ágazik ki, a szerelvények itt, valamint a megállóhelynél váltanak menetirányt. Hivatalosan jelenleg a Sziklaforrás számít végállomásnak, mivel itt biztosított a menetrend szerinti autóbuszok és az erdei vasút közötti átszállás. Buszmegálló azonban a Fűtőháznál is van, és tapasztalataink szerint az utasok zöme azt veszi igénybe.

A megállótól rövid sétával elérhető a névadó Sziklaforrás, mely a Kő-közi szurdok bejáratát keretező mészkősziklafal tövében bukkan a felszínre. Vizét felduzzasztva hozták létre mesterségesen a Felsőtárkányi tavat, ennek környéke festői szépségű és kedvelt pihenőhely. Az itt kialakított rendezvénytér kulturális rendezvényeknek ad helyet, de számos túraútvonal is indul innen, amelyek a Bükk legszebb részeire vezetnek, a tanösvényeken pedig az erdő állat és növényvilága ismerhető meg. A Sziklaforrás fölötti hegyen egykor vár állott, amelynek mára semmi nyoma nem maradt. Ennek köszönhető az a tény, hogy az egykori erődítményről csak alig több, mint egy évtizede szereztek tudomást, s amelynek még neve sincs.

Miután körbesétáltuk a Felsőtárkányi tavat, majd utána az egy szinttel alacsonyabban elhelyezkedő Horgásztavat, rövid időre megállapodtunk az állóvíz partja közelében található kisvasúti vontatási telep kerítésénél. Innen jól látszottak a telephelyen tárolt tehervagonok, amelyekből meglepően sokat láttam egy mellékvágányon várakozni. A képen látható csilléket és a pőrekocsit alighanem jelenleg is használják pályafenntartási munkák, esetleg belső szállítások esetében. Egy másik helyen még egy csille, egy hóeke, valamint egy truck-párt láttunk. Ezek a vonatok által használt sínpárra merőlegesen, rövid vágányszakaszokon foglalnak helyet, valószínűleg megőrzési, kiállítási célból.

Miután továbbindultunk és megkerültük a vontatási telepet, módunk volt pillantást vetni az ott tárolt vontatójárművekre is. A telephelyet a felnémeti vonalrész felhagyása után, a korábbi, még a gőzmozdonyok karbantartására épített fűtőház helyett, egy kisebb területen alakították ki. Jelenleg ez a turistaforgalmat kiszolgálni hivatott gördülőállomány - ez jelenleg négy C50-es motormozdony és néhány zárt, illetve félig nyitott személyvagon -, valamint a fentebb taglalt teherkocsik számára tárolási helye, valamint területén egy műhely is helyet kapott. A délelőtt szerencsétlenül járt C50-est közben egy fedett helyre állították, azonban a másik akkus vontatót egy klasszikus kivitelő társával együtt a szabad ég alatt találtuk.

Az utolsó vonat 14,20-kor startolt el a Stimecz-házhoz, ahonnan menetrend szerint 15,20-kor kell visszaindulnia. Ez ebben az évszakban a viszonylag rövid nappalok miatt még megfelelő, azonban nyáron már valószínűleg túl korainak számít majd. A vonatok Fűtőház állomásról elindulván átkelnek a vontatási telep területén és egyenesen tovahaladva néhány perc múlva megérkeznek Sziklaforrás megállóba. Az utasok le-, illetve felszállása után a szerelvények tolt menetként indulnak visszafelé a vontatási telep kapujáig, ahonnan a Stimecz-házi vonalra terelő váltó átállítása után ismét előremenetben folytatják útjukat. A sínpár itt keresztezi Felsőtárkány főutcáját, a szerelvény átkelésekor a közúti forgalmat a fékező/kalauz egy piros tárcsával állítja meg. Kirándulásunk itt ért véget,s  miközben a kisvonat a Bükk kapuja felé zötyögött, mi elindultunk hazafelé.
Amikor 1985. szeptember 30-án a Felsőtárkány és Felnémet közötti szakaszon üzemszünetet rendeltek el, s így a nagyvasúti összeköttetés megszűnt, úgy tűnt, a kisvasútnak vége. Hosszú időn keresztül az útkeresés jellemezte a vasutat, mivel a helyzete semmiképpen nem volt szerencsésnek mondható. Ne feledjük: a múlt század nyolcvanas éveiben a vasút még sokkal fontosabb szerepet játszott az ország tömegközlekedésében mint napjainkban, ez a kisvonat pedig egy vasúton meg nem megközelíthető faluból indul az erdőbe. A fenntartó Erdészet azonban, mivel meglátta a turisztikai hasznosítás lehetőségét, sikeresen kezelte a helyzetet. Tulajdonképpen ennek köszönhetjük ezt a fentebb leírt kirándulást is, amely bizonyosan nem azt utolsó számunkra, hiszen Felsőtárkány falu és környéke még számos szép, felkeresésre érdemes helyet rejteget.