Veszprém, a Bakony „fővárosa” a Séd folyócska völgyének sziklás peremén öt nagy dombra épült, közülük a Várhegy a legmagasabb. A természet is várépítésre alkotta ezt a meredek sziklabércet, amelynek oldalai meredek, megmászhatatlan szakadékok. Egy kellemes októberi napon azonban nem a Vár megtekintésére érkeztem a városba, hanem az egykori erődítményt is magán hordózó sziklaorom alatt húzódó Veszprémvölgy volt az úticélom. Veszprém kedvelt szabadidőparkja, a közelmúltban EU-s pénzek felhasználásával felújított szabadidőpark sok látványosságot kínál az odalátogatóknak. A Séd pataknak a Vár és az Állatkert közötti 2,3 km hosszú völgyében közel 12 hektáron a hangulatos sétautak, árnyas padok, tavacskák mellett még egy Árpád-kori rom is megbújik. Ezen terület részét képezi a Betekints-völgy, melyben egykor egy keskeny nyomtávú vasút üzemelt. A vonal megszüntetése után közel fél évszázaddal érdekes fordulat következett be: egy veszprémvölgyi emléktúrán néhány lelkes lokálpatrióta baráti beszélgetésekor megfogalmazódott egy kisvasúti emlékhely létrehozása. Nagy szerencse, hogy a csapatnak sikerült felkutatnia az egykori keskeny nyomközű vasút három eredeti járművét és azokat az egykori végállomáson kiállítani. Hozzászólásomban erről a vasútról és utóéletéről fogok mesélni.

Raffai Csilla: Javaslat a „Veszprémvölgyi kisvonat” települési értéktárba történő felvételéhez című munkájából megismerhető a 600 mm-es nyombőségű vasút rövid, de érdekes története. A vasutat az 1961. május 1-jén megnyitott Vidámpark és a néhány évvel korábban létrehozott Állatkert közötti közlekedésre építették. A vaspálya tervezésének és a kivitelezés irányításának feladatát a Magyar Közlekedéstudományi Egyesület Veszprém megyei helyi szervezete kapta feladatul, az építkezést a kor szokásainak megfelelően a helyi lakosság bevonásával hajtották végre. A vasútüzem a vonal első szakaszán 1961. május 1-jén indult el, majd egy alagút elhúzódó építése miatt a teljes, 1 kilométer hosszú vonalot csak 1963. augusztus 20-án adták át a nagyérdeműnek. Vonatközlekedés elsősorban nyáron, valamint jó idő esetén tavasszal és ősszel volt, az üzemvitelben a kezdetektől fogva részt vettek a helyi általános iskolák tanulói is. A motorvezető felügyeletével naponta három-öt kispajtás teljesített szolgálatot, akiknek a feladata a jegykezelés és a vonat indulásra felhatalmazása volt. Jegyet az Állatkert és a Vidámpark bejáratánál lehetett vásárolni. Dicsőséges időszak következett, nagy népszerűség, rengeteg program, kiemelkedő látogatottság. Ám mindez hiába, a Vidámpark üzemeltetése ráfizetésesnek bizonyult, így nem is csoda, hogy a városi tanács a hatvanas évek végén a működtetési költségek csökkentéséről, majd 1970-ben a bezárásról döntött. A kisvasút azonban már úttörők nélkül, de továbbra is közlekedett. Még három nyári szezont ért meg, majd 1972 őszén végleg megpihentek az apró szerelvények.

Veszprém egyik jellegzetessége, hogy vasútállomása hiába rendelkezik kiváló és viszonylag gyors összeköttetéssel a főváros irányába, a városközpont igen nagy távolsága miatt sokan inkább az egyéni közlekedést választják. A pályaudvar környezete ráadásul meglehetősen rendezetlen, amin az indóházzal majdnem szemben elhelyezkedő karitatív intézményt látogató fura figurák jelenléte sem segít. Pedig néhány perces sétával egy hangulatos szabadidőparkba juthatunk, melynek 6,15 méter magasságú kilátójából a környék remek panorámájában gyönyörködhet az idelátogató. A pályaudvar is jól látszik innen, a hátteret a Bakony vonulata szolgáltatja. A kilátó névadója Jutas vitéz, Árpád fejedelem egyik fia.

A Betekints-völgy eléréséhez a gyaloglást választottam, ami - a térkép szerint - egy b. 4,5 kilométeres út megtételét jelentette. Követhettem volna akár a Kilátó aljánál csörgedező Séd patakot is, de inkább a kényelmesebb utcai sétát választottam. Először kereskedelmi lerakatok, üzemek mellett haladtam el, majd kertvárosi réssz következett, végül megérkeztem a Veszprémvölgyi utcába. Ennek végén egy nagy autóparkoló helyezkedik el, mellőle két irányba indulhatunk. Az egyik út a vadregényes patakvölgy melletti, Laczkó Dezsőről, az általa alapított veszprémi múzeum első igazgatójáról elnevezett Laczkó forrás felé vezet, ahol pihenési, sütögetési lehetőség várja a kirándulókat.

Én azonban a másik úton indultam, hiszen az vezet az egykori kisvasút felé. Az erdős, szinte szakadék hatását keltő magaslat mellett húzódó hangulatos sétányon haladva hamar megállapítottam, hogy a helyet szuperlatívuszokban ecsetelő leírások nem túloznak, a pihenőpark valóban csodaszép. Rövid távot megtéve már meg is érkeztem az első látnivalóhoz, a veszprémvölgyi apácakolostor és jezsuita templom romjaihoz. Az 1020 körüli időszakból származó kolostor - melynek már csak az alapjai láthatóak - volt Magyarországon az első apácazárda és nevelőintézet. Alapítója feltehetően Szent István király volt, aki fia, Szent Imre herceg bizánci hercegnő feleségének a kíséretével érkezett apácák számára hozta létre.

A jezsuiták a XVIII. században az apácakolostor romjaira egy templomot építettek, mely elkészült ugyan, de felszentelésére a rend 1773-as feloszlatása miatt már nem kerülhetett sor. A sorsára hagyott, folyamatosan romló állagú templom sorsa az 1960-as években kezdett jobbra fordulni, amikor helyreállították süvegboltozatos fedelét visszaállították, majd az épületet múzeumi raktárként hasznosították. Teljes felújítására 2009-ben került sor, ugyanakkor a kolostornál is elvégezték a szükséges állagmegóvó munkálatokat. A templom, mely valójában sosem volt templom, a jövőben sem szakrális célokat fog szolgálni, a tervek szerint kiállító-, és kitűnő akusztikájának köszönhetően hangversenyteremként működik majd.

Továbbsétálva a Betekints-völgyben, nem messze az egykori kolostortól egy különös kapu vonzza magához a tekinteteket. Érdekessége, hogy belépve rajta nem jutunk sehova, hiszen túlsó oldalán egy széles mező terül el. Ez azonban nem volt mindig így, hiszen ez az ábrándos tekintetű, ásító arcra hajazó kapu eredetileg a veszprémiek mára legendává érett Vidámparkjának a főbejárata volt. A létesítmény építése nagyrészt a lakosság többé-kevésbé önkéntes társadalmi munkájával valósult meg, de a munkálatokban részt vettek az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet katonák is (akik nem sokkal korábban éppen a forradalom leverésére érkeztek az országba). A Vidámpark ünnepélyes megnyitójára 1961. május 1-jén került sor.

A Vidámpark létesítésének elhatározásával egy időben döntött a Városi Tanács a szórakoztató létesítmény és a közeli Állatkert közötti keskeny nyomtávolságú úttörővasút megépítéséről. A kisvasút tulajdonképpen a vurstli része volt, erre utal az is, hogy a vasút és a Vidámpark építményei ugyanabban a stílusban valósultak meg. Előbbiek közül a Vidámpark végállomásához tartozó perontető a mai napig megmaradt, amelyet a később létrehozott sétaút is érint. A két végállomás között egyébként - egymástól nagyjából megegyező távolságra - két további megállóhely (Csónakázótó és Úttörő-kemping) létesült. A Vidámpark és a város felől érkezők a vasúti létesítményt a csónakázótavat átívelő hídon érhették el.

A bevezetőben már említett emlékhely itt kapott helyet, nagy szerencse, hogy az ötletgazdáknak sikerült három eredeti járművet találni, s azokat kiállítani. A vasút megszüntetése után ugyanis a - motorjától megfosztott - mozdony és két kéttengelyes vagon az egyik helyi óvoda udvarára került játszóeszközként, amelyeket ugyan az intézmény felújításakor ki akarták dobni, ám azokat egy üzletember megmentette és Balatonfűzfőre szállította felújítási szándékkal. Ezt a tervét halála hiúsította meg, azonban a járművek visszakerültek Veszprémbe, ahol megkezdődött helyreállításuk. A hagyományosan társadalmi összefogással megszépült vonatot aztán a volt végállomásnál kialakított vágánymezőre állították.

A keskeny nyomközű úttörővasút egyetlen vontatójárművel rendelkezett, az MD-40 sorozatú mozdonyt ismeretlen helyről szerezték be. A mozdony kezdetben eredeti kivitelében, azaz nyitott vezetőállással közlekedett. Ez nem okozott gondot a motorvezetőnek, hiszen vonatforgalom csak jó idő esetén volt a vonalon. Nem is az ő védelmére, sokkal inkább esztétikai okok miatt készítették el a későbbi ultramodern, már-már futurisztikus megjelenésű karosszériát, a vontató napjainkban is így látható az emlékhelyen. A jármű becsülettel végigszolgálta az úttörővasutat teljes fennállása idején, azután motorját kiszerelték és - mint már említettem - az egyik veszprémi óvoda udvarára került.

Az úttörővasút vontatott állományának gerincét két, valószínűleg bányavasúti ún. népeskocsiból átalakított forgóvázas, négytengelyes személyvagon alkotta. Ehhez jött két nyitott kocsi, amelyekkel a megnyitáskor a forgalom elindult, a két „pullmann” csak kicsivel később érkezett a vasúthoz. Néhány évvel később még négy kis kéttengelyes kocsi állt forgalomba, amelyek azonban nem túl jó futási tulajdonságaik miatt - mivel tengelyeik rögzítettek voltak, ezért a íveken való haladáskor nagyon „pattogtak” - csak szükség esetén, erősítésként kerültek bevetésre. Ezek közül kettő látható ma az emlékhelyen. E vagonok, akárcsak a mozdonyka, az óvodai vendégszereplésüknek köszönhetik a megmenekülésüket.

Sok más, állomáson vagy közterületen kiállított vasúti járműtől eltérő módon, ezek nincsenek bezárva, sőt a mozdony vezetőfülkéjének ajtajai is hiányoznak (a nyílászárókat valószínűleg az óvodai felhasználás előtt, biztonsági okokból távolították el). Ez azt jelenti, hogy a vonatot nemcsak nézni, hanem kipróbálni is lehet, ami elsősorban az odalátogató gyermekeknek jelent külön szórakozást. A vasút kicsi volt, természetesen a gördülőállománya sem volt nagy, a személyvagonok pedig a felnőttek számára meglehetősen szűknek bizonyultak. A helyreállítás során mozdony kezelőszervei is a helyükre kerültek, de a sok műszert, kapcsolót tartalmazó pult csupán imitáció.

A járművek kiállítható állapotba hozása, mondhatni hagyományos módon, széleskörű társadalmi összefogással és sok önkéntes munkával történt meg. Emlékek és régi fényképek alapján a mozdony és a kocsik is az eredeti színtervük alapján lettek helyreállítva, s elhelyezve az időközben elkészült „talapzaton”. Az emlékhelyet majdnem pontosan fél évszázaddal a 2022. október 4-én kis ünnepség keretében avatták fel. A beszédek, visszaemlékezések után felavatták az egykori perontető egyik oszlopán elhelyezett emléktáblát, amely a létrehozásban részt vevő személyek és vállalkozások neveit tartalmazza. Ezt követően a nagyközönség birtokba vette az objektumot.

Még mielőtt továbbindulnánk az egykori állomástól, érdemes rövid időre megállni az egykori Csónakázótónál. A vaspályához a Vidámpark felől a rendkívül vadregényes megjelenésű mesterséges állóvízen átvezető hídon juthatunk el, amely egyébként korábban nemcsak a kirándulók, hanem a filmkészítők fantáziáját is megmozgatta. Több magyar alkotás mellett egy nemzetközi produkció, a René Kollo főszereplésével készült magyar-NSzK operettfilm, a Csárdáskirálynő egyes jeleneteinek külső helyszíne volt (sajnos éjszaka) a tó környezete. Napjainkban csónakázni már nem lehet hullámain, ellenben a partján körbefutó tanösvényt bejárva megismerhetjük a víz élővilágát.

Otthagyva a vadregényes tavacskát talán száz-százötven métert kell csak sétálnunk, hogy megérkezzünk az egykori kisvasút - megintcsak elsősorban a gyermekek számára - legérdekesebb részéhez, az alagúthoz. Ez az a műtárgy, amelynek elhúzódó építése miatt a kisvasút egészén csak két évvel az első rész elkészülte után indulhatott meg a vonatforgalom. Az alagút nem a lakosság bevonásával készült el, azt szakemberek, környékbeli bányászok építették meg, de ők is nagyrészt társadalmi munkában dolgoztak. A dolomitsziklába fúrt íves vonalvezetésű, 185 méter hosszú alagút túlsó végénél már csak rövid utat tett meg a kisvonat, hiszen az állatkerti végállomás innen már nem volt messze.

Szerencsére az alagutat nem tömték be, ám erős vaskapuk akadályozzák meg az illetéktelen személyek behatolását. A környező dolomitsziklákban azonban nem ez az egyetlen alagút. Nem messze, a Várhegy alacsonyabb nyúlványaként is aposztrofált Benedek-hegybe 1944-ben fúrtak járatokat, amelyek valójában egy kétszáz fő befogadására képes óvóhelyként funkcionáltak. És hogy mért pont ide telepítették ezt az óvóhelyet? Nos, éppen a dolomitnak köszönhetően, a Benedek-hegy sziklájáról ugyanis lepattantak a bombák, tehát aki be tudott menekülni a barlangjába, megúszta a támadást. Tervezték a hely bővítését is, de az erősödő háborús cselekmények ezt megakadályozták.

Ettől a ponttól nem követtem tovább az egykori úttörővasút nyomvonalát, hanem egyenesen tovahaladva a város ikonikus építménye, a Szent István völgyhíd tövéhez érkeztem. A Séd patak völgy felett átívelő híd - amit a helyiek egyszerűen csak Viadukt néven emlegetnek - voltaképpen hazánk első, s máig az egyik legnagyobb és legszebb ívszerkezetű völgyhídja. 1937-re készült el a 8-as főút részeként, amely feladatot csaknem egy fél évszázadon át ellátta. A főút Veszprémet elkerülő szakaszának üzembe helyezésétől feladata elsősorban a helyi, valamint a Herend felé irányuló közúti forgalom lebonyolítása. A hídról és közbenső pihenőteraszáról szép látvány tárul a kiránduló elé a Várnegyedről, a Séd-völgyről és a Bakony hegyvonulatáról.

Áthaladva a viadukt alatt elhagytam a Séd patak völgyét, majd továbbindultam az ún. Margit-romok irányába. Már a város házai között lépdeltem, amikor megérkeztem a Benedek-hegy lábánál megbúvó műemlékre. A Szent Katalin Domonkos Apácakolostor 1240 táján épült, falai között hat évig nevelkedett Margit, IV. Béla király leánya. A királylány innen a szintén a veszprémi püspökséghez tartozó Nyulak szigetén lévő zárdába került, ahol szerzetesi éveit töltötte. A szigetet később Margit-szigetnek nevezték el, Margitot pedig Árpád-házi Szent Margit néven ismeri a világ. Az épületegyüttest a törökök rombolták le, ma csak az északi traktus és a templom falmaradványai láthatók.

Ismét egy jókora séta következett, aminek a végén visszaérkeztem az állomásra. Régebben volt egy másik vasútállomása is a városnak, amely ugyan a központhoz jóval közelebb helyezkedett el, számomra azonban most nagy kerülőt jelentett volna a felkeresése. Az Alsóörs felé vezető mellékvonal 1972. március 31-ikei megszüntetése máig fájó pont a veszprémieknek, nemcsak a balatoni vasúti kapcsolat elvesztése okán, hanem a belvárosi elhelyezkedésű pályaudvar üzemen kívül helyezése miatt is. Így aki vonattal kíván utazni, vagy egyéni-, esetleg tömegközlekedéssel jut ki az állomásra, vagy - mint ezúttal jómagam is tettem - gyalogol. Szerencsére még épp időben érkeztem, hogy megörökíthessem az ország egyik legszebb vasútvonalán át Győrbe készülő személyvonat szerelvényét, amely az egyik tárolóvágányon várakozott.
Talán az igazi nagyvasút-barátok lenézik az ilyen kicsi, jelentéktelen vasutacskákat, mint amilyen a veszprémi kisvasút is volt, jómagam azonban nagyra értékelem ezeket, hiszen helyi jelentőségük vitathatatlanul nagy volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint éppen Veszprém esete, ahol fél évszázaddal a megszűnése után létesítenek emlékhelyet az egykori úttörővasútnak. Pedig az Úttörőszövetség csillaga már régen leáldozott, az idősebb korosztály mégis nosztalgiával gondol vissza erre a vasutacskára, míg a fiatalabbak talán azt sajnálják, hogy nem láthatták közlekedni, s nem utazhattak vele. A város állomásán jó érzéssel szálltam fel a Budapestre induló gyorsvonatra, arra gondolva, milyen szerencse, hogy eljöttem ide, abban pedig bizonyos vagyok, hogy hamarosan visszatérek a Betekints-völgybe, és kisunokánknak is megmutatom ezt a különleges vonatot.