Valamikor az 1980-as évek elején láttam először mozgóképeket az Alsó-ausztria és Stájerország között kanyargó Mariazell-vasútról. Rossz hír érkezett akkor az egyik kedvenc tévéműsoromban: „Városvédő“ Ráday Mihály népszerű sorozatának aktuális adásában arról számolt be, hogy az Osztrák Szövetségi Vasutak (ÖBB) meg kívánja szüntetni ezt a minden szempontból mesterműnek számító keskeny nyomközű vasútvonalat. Ugyanekkor Ráday úr szót ejtett a mariazelli vasútállomásnál építés alatt álló vadonatúj, normál nyomközű vasútvonalról, amelyen a tervek szerint régi, felújított villamosok közlekedését tervezi a pályát előzmények nélkül a semmiből létrehozó lelkes egyesület. Bár már akkor elhatároztam Mariazell felkeresését, erre az adott politikai helyzet miatt bizony több évet kellett várnom, de a rendszerváltás után, amióta szabadon utazhattunk a nyugati világba is, már többször jártam arrafelé. És bár az utóbbi időszakban a migránsinvázió és a koronavírus-járvány okán nyugati utazásainkat szüneteltetjük, az elmúlt tél vége felé feleségem felvetette, hogy jó lenne még egyszer eljutni a nevezetes, főként a kegytemplomáról ismert városkába. Kapva az alkalmon hamar kinéztem május második hétvégéjet, amikor a vasúton gőzmozdony-vontatta személyvonat közlekedése volt meghirdetve, illetve az említett villamosvonal 2025-ös szezonindító hétvégéje is volt és gyorsan, mielőtt nejem meggondolta volna magát, lefoglaltam egy szállást. E hozzászólásban erről a hétvégéről számolok be.

Bár az említett két vasútvonal létrehozására különböző időpontokban, különböző céllal és különböző rendszer szerint került sor, sorsuk a közelmúltban szorosan összefonódott. St. Pölten kiindulóállomásról 1906. december 19-én érkezett meg a Mariazellbe vezető keskeny, 750 mm nyomközű vonalon az első menetrend szerinti vonat, majd a pálya utolsó rövid szakaszát Mariazelltől Gusswerkig 1907. július 15-én adták át a nagyközönségnek. Ez az utolsó, rövid pályarész nem annyira az utazóközönség, sokkal inkább a faipar és a gusswerki öntöde számára bírt jelentőséggel, hisz' a település fűrészüzemeiből útnak indított fa mennyisége akkora volt, hogy esetenként napi több tehervonatot kellett közlekedtetni St. Pölten Alpenbahnhof állomásra. Tervezték még a vasút meghosszabbítását Gusswerktől Au-Seewiesenig, ami végül nem valósult meg, pedig ez a kapcsolat is jótákony hatást gyakorolhatott volna a turizmusra. 1988. május 29-én azonban a Mariazell - Gusswerk vonalrészen leállt a vonatforgalom, ezt követően a felsővezetéket súlyosan megrongálta a fűrészmalom, amely ezután a vonal kezelője, az ÖBB hozzájárulása nélkül igénybe vette a vasúti töltést farönk-tárolásra. Miközben a gusswerki erdészet már jó ideje közúti szállításra tért át, az ÖBB még folyamatosan azt hangoztatta, hogy a vasutat „bármikor újra lehet nyitni”. Ezek után 2003 augusztusában diszkréten elbontották a még meglévő pályát, s - egy vasútmodell magazin beszámolója szerint - a síneket a Ziller-völgyi Vasútnak, a felsővezetéket pedig Romániának adták el. Időközben egy egyesület, melynek tagjait - Moldova György után szabadon - megcsapta a villamos füstje, megépítette a mariazelli vasútállomás mögül induló, s az Erlauf-tóhoz vezető normál nyomközű villamosvonalát és a hozzátartozó remízt. A Gusswerkbe vezető pálya elbontása után ez az egyesület érdeklődni kezdett az útvonal átvétele iránt, hogy villamosvonalát Mariazell központjáig továbbépíthesse. Az ÖBB azonban nem igazán sietett a válasszal, de a közelmúltban a villamospálya mégis elkezdett kinyúlni a buszpályaudvar, vagyis a tervezett végállomás felé, sőt egy szakaszán már elindult a közlekedés is.

Nyugati szomszédunk egyik legismertebb zarándokhelyeként Mariazell népszerű úti cél, s mivel magyar vonatkozása is van és határainktól sincs túl messze, számos hazai turista keresi fel. Az utazás utolsó szakaszát érdemes a keskeny nyomtávú vasúttal megtenni, hiszen a 85 km-es vonatozás már önmagában is élményszámba megy. 2013 októberének végétől azonban a vasútvonal varázsa sokat vesztett korábbi fényéből. Ettől kezdve a forgalmat az új, „Himmelstreppe“ (Mennyei lépcső) fantázianevű korszerű motorvonatok bonyolítják le, a kilenc járműegység a mai igények szerint épült alacsonypadlós kivitelben, kényelmes, légkondicionált belső térrel. Ebből következik, hogy ablakai lehúzhatatlanok, pedig jó időben bizony sokan állták végig a hosszú utat az ablak mellett, miközben magukba szívták a tiszta hegyi levegőt - ahogy én is tettem párszor az elmúlt évtizedek folyamán.

A mariazelli állomást tavaly május 1. és november 3. között a a mai kor követelményeinek megfelelően teljes egészében átépítették, a felvételi épületet pedig műemléki szempontok alapján megújították. A munkálatok idejére körülbelül 500 m-re a kezdőpont - azaz a kiindulóállomás, St. Pölten - felé, a régi raktárral szemben egy „szükségállomást“ alakítottak ki. A megújítás mindenképp indokolt volt, hiszen a pályaudvar évente mintegy 55.000 utast szolgál ki, akiknek többsége elvárja az Ausztria más állomásain megszokott kényelmet és színvonalat. A vasútrajongók azonban elvesztettek egy hangulatos stációt, mivel immár a mariazelli állomás is beállt nyugati szomszédunk más állomásain megszokott hideg, jellegtelen megjelenésű létesítmények sorába. Az viszont tagadhatatlan, hogy az új állomás tökéletesen passzol a - szerintem - kissé fantáziátlan külsejű Himmelstreppe-vonatokhoz.

De kis szerencsével, vagy odafigyeléssel láthatunk még „igazi“ mariazelli vonatot is, hiszen rendszeresen közlekednek a menetrendben is meghirdetett „Ötscherbär“, azaz az Ötscher hegy medvéje (a környék látképét uraló ikonikus hegy) névre keresztelt élmény-, valamint gőzmozdonnyal vontatott nosztalgiavonatok is. Nos, május 10-én délelőtt számítani lehetett az Mh 6-os pályaszámú vasparipa megjelenésére, amely azonban ezúttal elmaradt, sőt a következő hónapra meghirdetett alkalomkor is hiába várnánk a pöfékelő gőzöst. Az ok prózai: a kifejezetten a mariazelli vonalra tervezett gőzmozdonytípus utolsó, 1908-ban a linzi Krauss gépgyárban épített példányának - mint az a NÖVOG közleményéből kiderült - karbantartása miatt változatlan időpontban az Ötscherbär szerelvény közlekedett. Érdekesség, hogy a vonatban közlekedett egy szinte teljes egészében átlátszó falú és tetejű vagon is.

Valójában jobban örültem ennek a vonatnak, mintha a gőzös érkezett volna, hiszen számomra ez jelenti az „igazi“ mariazelli vonatot, hiszen hasonló szerelvényekkel utaztam régebben a vonalon. Az E, később 1099-es sorozat tizenhat példánya 1909 és '14 között épült a Krauss és Siemens-Schuckert gyárak együttműködésével. Ha az ÖBB-n múlt volna, a gépek már régen a selejtsoron lennének, ám a kisvasút munkatársainak köszönhetően néhány példány még napjainkban is üzemképes. Nehezen hihető, de 2013. október 27-ig - miközben néhány korszerűsítést hajtottak végre rajtuk - folyamatosan dolgoztak, így 2013-ban, 100 év körüli életkorukkal. a világ legrégebbi keskeny nyomtávú villamos mozdonyai voltak, amelyek részt vettek a menetrend szerinti közforgalomban. Gazdái azonban napjainkban is számítanak a megmaradt néhány példányra, amelyek továbbra is részt vesznek a rendszeres turistaforgalomban, sőt esetenként a hóeltakarításban is.

Akármilyen véleménnyel is vagyunk a mariazelli vasút mai arculatáról, a lényeg az, hogy az 1980-as években az ÖBB levette a napirendről a megszüntetését, s a vonal jelenlegi üzemeltetője, a Niederösterreich Bahnen (NÖVOG, Alsó-Ausztria Vasutak) a korszerűsítése mellett tette le a voksot. Aki a jelenből a múltba kíván átruccanni, nincs más dolga, mint átsétálni a Mariazell állomáson található „időkapun“ az indóházzal szemben fekvő oldalra. Itt található ugyanis a nosztalgiavillamos megállója, ahonnan már két irányba is lehetséges utazni. Az egyik, a hagyományos úticél a közeli népszerű kirándulóhely, az Erlauf-tó, a másik pedig maga Mariazell városka. A pályaudvar újjáépítése alkalmával, igaz, a vágányokon keresztül, de biztonságos átjutási lehetőséget alakítottak ki a villamosmegállóhoz.

A megállótól rövid séta után pillanatokon belül egy villamosmúzeumhoz érhetünk, amely azonban ott-jártunkkor nem volt látogatható. Hiába volt anyák napi hétvége - Ausztriában május második vasárnapján tartják az édesanyák ünnepét -, hiába volt a villamosüzem szezonkezdete, a múzeum csak a nyári időszakban tekinthető meg. Pedig a számos restaurált mozdony, motor-, valamint mellékkocsi között olyan értékes kincs is található, mint a világ legrégebbi „gőzvillamos“ mozdonya 1884-ből, amely jelenleg sajnos nem üzemképes. Magyar vonatkozású járművekkel is találkozhatnánk a remízben. Itt lakik például egy 1913-ban épített Ganz villamos-motorkocsi, amely Pozsonyban, később Gmundenben szolgált, valamint az egykori Pozsony-Országhatárszéli Helyiérdekű Vasút (POHÉV), néhány járműve, melyeket szintén a Ganz-gyár épített az 1910-es évek közepén.

Mariazell vasútállomás valójában nem a maga város, hanem a mintegy l km-re, 850 méteres tengerszint feletti magasságban elterülő St. Sebastian falu területén helyezkedik el. A nevezetes zarándokhely és a korábban Stájerország legészakibb településének számító község a gyakorlatban teljesen összenőtt, 2015 óta pedig St. Sebastian Mariazell városrésze. Az ideérkezők nagy része nem is a kis, mindössze nagyjából ezer lelkes településre kíváncsiak, hanem azonnal indulnak a kegytemplom irányába. Útjukat megkönnyítendő határozta el a múzeumvillamost üzemeltető egyesült, hogy a villamospályát meghosszabbítja a városközpontig. Ehhez megszerezték a Mariazelli vasút megszüntetett, Gusswerkbe vezető vonalának nyomvonalát és megkezdődött az építkezés. Tervezett céljukat ugyan még messze van, de a teljes hosszában villamosított vonal egy szakaszán már közlekednek a járatok.

Aki a gyaloglást választja a mariazelli vasútállomás és a kisváros központja között, kellemes sétában lehet része. Persze egyelőre nincs választási lehetőség, hiszen a villamos még nem jutott el tervezett végállomásáig, a buszpályaudvarig. Mariazell, amely nemcsak zarándoklatok célpontja, télen-nyáron egyaránt népszerű üdülőhely is, az alsó-ausztriai határvidéken, az északi Mészkő-Alpok területén helyezkedik el, 868 m-rel a tenger szintje felett Közép-Európa egyik legnagyobb, ritkán lakott összefüggő erdőterületén. Érdekesség, hogy 413,49 négyzetkilométeres területével Stájerország legnagyobb, egyben Ausztria harmadik legnagyobb területű önkormányzata és ugyanakkor a tartomány legészakibb települése. A vidék nélkülözi az ipari létesítményeket, ezért a levegő tiszta és friss. De közben megérkeztünk a kisváros főterére...

...ahol ismét a mariazelli vasúttal találkoztunk. No nem a vonatoknak sikerült mégis a város központjába megérkezni, csupán egy emlékmű őrzi a vasútvonal építőinek nevét az utókor számára. E vaspálya az osztrák építészet egyik remekműve bravúros műszaki megoldásokkal létrehozott látványos szakaszokkal a hegyekben, akár 27 ezreléket is elérő emelkedőkkel, alagutakkal és viaduktokkal. Tulajdonképpen ez a vasútvonal adta meg a lehetőséget a tömegturizmus térnyerésének Mariazellben, és a városlakók hálájuk jeléül a bazilika külső falán (a főtér délkeleti részén) emlékművet szenteltek vasútjuk tervezőinek és építőinek. A falon látható emléktábla előtt egy rövid, 760 mm nyombőségű vágányszakaszon a vasút egyik legendás, túlhevítős, Mh-sorozatú gőzmozdonyának hajtótengelye látható.

A főtéren magasodik Ausztria legfontosabb zarándokhelye, az impozáns, jellegzetes háromtornyú búcsújárótemplom, mely a gótikus és a barokk stílus érdekes ötvözete. Az osztrákok Ausztria anyja (Magna Mater Austriae) segítséget kérni járnak ide, de Nagy Lajos kora óta Magyarország számára a bazilika a magyarok Nagyasszonyának temploma (Magna Hungarorum Domina), ugyanakkor fontos kegyhely a szláv népeknek is (Mater Gentium Slavorum). A templom körül kialakult város a zarándokturizmus fellegvára, melynek központjában lépten-nyomon kegyszer- és ajándékboltokba botlik a látogató. Ez némi vásári hangulatot kölcsönöz a főtérnek, amelyet pompás megjelenésű épületek kereteznek. A templom legfőbb látnivalója, mintegy templom a templomban a kegykápolna, amelyben megpillanthatjuk a híres kegyszobrot, a Mariazelli Madonnát.

A bazilikának számos magyar vonatkozása van. A leglátványosabb az épület 90 méter magas középső tornya, amely a Nagy Lajos magyar király a törökök fölött aratott győzelme után hálából építtetett templomból maradt ránk. Maga a király a főkapu mellett jobbra egy 1757-ből származó szobor formájában, valamint - Szűz Mária társaságában - a kapu feletti reliefen is megjelenik. De talán a legismertebb magyar vonatkozás, hogy Mindszenty József hercegprímás a templom Szent László-kápolnájában nyugodott 1975-ben bekövetkezett halálától egészen 1991-es esztergomi újratemetéséig. És még egy hazai vonatkozás: az egyik XVII. századi, Draskovich Miklós Moson megyei főispán és felesége, Nádasdy Krisztina által építtetett oldalkápolna oltárképe fölött Szent István szobra áll, pajzsán a magyar címerrel.

Mariazellen üzemel még egy keskeny nyomközű vasútvonal, amelyről magam sem tudtam és most is csupán véletlenül szereztem tudomást. Egy hirtelen ötlettől vezérelve ugyanis úgy döntöttünk, felkapaszkodunk a város talán legnépszerűbb kirándulóhelyére, a Bürgeralpéra. Utazhattunk volna drótkötélpályával is (erről a közlekedési eszközről később még szót ejtek), de úgy döntöttünk, inkább gyalog megyünk. Odafent két vendégfogadó és egy kilátó mellett egy különleges létesítmény várja a vendégeket: az Erlebniswelt Holzknechtland (favágó élményvilág). A főként családok számára létrehozott park egyik attrakciója egy körpályás kisvasút, amiről semmiféle adatot nem sikerült felhajtanom. Nyomtávja ránézésre 600 mm lehet, Basti névre hallgató gőzösforma dízelmozdonya pedig bennem azt a benyomást keltette, hogy mintha a helyi műhelyben barkácsolták volna össze.

De térjünk vissza a villamosvonalhoz! Mariazell több, sugárirányban szétágazó völgy találkozásánál fekszik, megközelíteni, majd elhagyni is csak kisebb-nagyobb hágókon és nyergeken keresztül lehet. E ténynek köszönhető, hogy a keskeny nyomközű vasutat, amely építésének egyik célja éppen a mariazelli zarándoklatok megkönnyítése volt, valójában nem tudták a város területére bevinni, sőt a Gusswerk településig továbbvezető pályaszakasz is mintegy megkerüli azt. Ezen 1988-ban megszüntetett rövid vonalrész, illetve annak egy darabkája felhasználásával határozták el a villamosmúzeum lelkes aktivistái a villamospálya továbbépítését a városközponthoz viszonylag közel fekvő autóbusz-pályaudvarig. A pálya jelenleg a kissé hosszú nevű „Mariazell Promenadenweg – Grazer Bundesstraße“ megállóhelyig járható, amelyen 2015-ben indult meg a menetrend szerinti közlekedés.

Nem sokkal a központi, vagyis a mariazelli vasút állomással szemben elhelyezkedő megállóhely elérése előtt ez a 2362-es pályaszámú, a Simmering gépgyárban 1913-ban megépített, példásan renovált villamos egy, a nyílt vonalon kiágazó deltavágány mellett halad el. Deltavágányt több célból szoktak létesíteni. Egyrészt pályaelágazásoknál találkozhatunk ilyen létesítményekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy a vonatok bármely irányból bármely irányba menetirányváltás nélkül tovahaladhassanak. A deltavágány másik rendeltetése, hogy használatukkal járművek, vagy akár egész szerelvények némi tolatási mozgással, egyszerűen megfordíthatóak. Jelen esetben itt, Mariazellben e deltavágány megépítését az ún. tramway rendszerű 1884-ből származó, vagy a hasonló, de 1902-es évjáratú „gőzvillamos“ (lásd az előző képet) megfordítási lehetőségének megteremtése tette szükségessé.

A tervezett végállomással kapcsolatos helyzet némiképp megváltozott, miután egy épület eladása miatt idén január 1-jétől a mariazelli autóbusz-pályaudvart át kellett helyezni. Ez úgy történhetett meg, hogy az említett épület új tulajdonosa a telkéhez tartozó, addig buszállomásként és parkolóként használt területre vonatkozóan felmondta a bérleti szerződést a város önkormányzatával. Az új pályaudvar kialakításának, illetve a közlekedés megváltozásával kapcsolatos engedélyek megszerzésének befejezéséig a Mürztaler Verkehrsgesellschaft (Mürz-völgyi Közlekedési Vállalat) járművei egy ideiglenes állomást használnak, a helyzet előre láthatóan nyárra fog véglegesen rendeződni. Ez azonban valószínűleg a villamosvonalra nem lesz hatással, hiszen annak a célja a Mariazellbe vonattal érkezők továbbszállítása a városközponthoz. A képen egy, az ideiglenes végállomáson tartózkodó vonat látható.

Továbbhaladva dél felé elértük a szálláshelyünket, amit csupán azért említek meg, mert közvetlen mellette emelkedik a Sigmundsberg nevű magaslat, amelyről az útleírások szerint az egyik legszebb kilátás nyílik Mariazell vidékére. Csúcsán egykor vár állott, ahonnan a Mariazellbe dél felől vezető utat ellenőrizték. Helyébe 1471-ben kis, fallal körülvett kápolnát építettek, amit azonban nem sokkal később, a Magyarországgal vívott háború folyamán Mátyás király serege lerombolt, de 1501-ben újjáépítették egyhajós gótikus hegyi templommá. A kápolna hatszögletű fa tornya és tetőzete újabb keletű. Az 1827-es hatalmas mariazelli nagy tűzvész után, amely szinte az egész várost lángba borította és a kegytemplom is nagy károkat szenvedett, ideiglenesen ez a kápolna adott otthont a csodatévő Mária-szobornak.

Amióta először sikerült eljutnom Mariazellbe, élt bennem a vágy, hogy továbbutazhassak a kisvasút végállomásáig, Gusswerkbe. E település születését a nevezetes búcsújáró hely környékén kibányászott vasércre alapuló három, akkor ultramodernnek számító nagyolvasztóval rendelkező vasöntöde felépítésének köszönheti. Maga a falu erről az üzemről kapta nevét is (Gusswerk = öntöde), amely 1742 és 1899 között termelt, és Ausztria egyik legfontosabb tüzérségi fegyvergyártója volt. Később a faipar vetette meg a lábát a községben, tulajdonképpen ennek volt köszönhető a vasút továbbvezetése Mariazellből Gusswerkig. Magántulajdonban lévő állomása napjainkban is nagyjából eredeti állapotában őrzi a vasút emlékét. Érdekes módon az egykori rakodóvágány részlete egy háromtengelyes nyitott tehervagonnal egyetemben ma is a helyén van az épület túlsó oldalán - talán ittfelejtették?

Nem, valószínűleg korántsem erről van szó. Ha ugyanis a Bahnhofstrassén (Állomás utca) háromszáz métert sétálunk a település központja felé, három kisvasúti platós teherkocsit találunk, úgymond a földre letéve. A vagonok oldalán a feliratozás is precízen megvan, amely szerint a járművek üzemben tartója a NÖVOG, vagyis a keskeny nyomközű vasút jelenlegi kezelője. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy errefelé már nem kanyarodott el a sínpár, valamint azt is, hogy a google utcaképe szerint egy évvel korábban még nem voltak itt ezek a kocsik, úgy gondolom, nem tévedek sokat, ha azt mondom: a járműveket -és talán  az állomás mögöttit is - anyagok tárolása céljára bérbe vették a vasútvállalattól. A kocsicsoport mögött a kép jobb oldalán az 1818-ból származó és 2003-ban felújított községháza épületét láthatjuk.

A három tehervagon mellett két érdekes közlekedési eszköz roncsait őrzik: a mariazelli kábelvasút régi kabinja várja sorsa jobbra fordulását. A Mariazellbe vezető vasút megnyitását követően nemcsak a kegyhelyre látogatók, hanem az egyszerű turisták száma is megemelkedett. Megkezdődtek az első turisztikai fejlesztések, melyek között Mariazell hegye, a Bürgeralpe is szerepet kapott. A hamar nemzetközileg is ismertté vált 1270 m magas hegycsúcsra először fogaskerekű vasút felvezetését tervezték, végül azonban kábelvasút megépítése mellett döntöttek. A vonalat, mely Ausztria hetedikként üzembe helyezett kábelvasútja lett, 1928. február 5-én adták át rendeltetésének. A felvonó 2002-ben jelentős korszerűsítésen esett át, a két régi utaskabint ekkor cserélték új, nagyobb befogadóképességű gondolákra.

Gusswerk és környékén számos érdekes és szép helyet fedezhetünk fel, ezek azonban Mariazell árnyékában kevésbé ismertek. Az egyik ilyen a közel 20 km-re déli irányban található Presceny völgyzáró gát. Ez a gát a Salza folyón hagyományosan végzett faúsztatás megkönnyítése érdekében épült 1848-ban, nevét a felette magasodó sziklagerincről kapta. 15 méter vastag falának fesztávja 47,5 méter, az általa felduzzasztott 1,2 kilométer hosszú és 18 hektáros területet elfoglaló tó eredetileg 648.000 köbméter tárolókapacitással rendelkezett. A két oldalsó kapu a folyó vizének átvezetésére, a középső nyílás az az árvizek levezetésére szolgál. Amikor a gátat megnyitották, mindkét zsilipen percenként 1.000 köbméter víz zúdult át, ilyenkor a Salza vízszintje egy méterrel megemelkedett. Körülbelül 3,5 óra múlva a tó kiürült, majd normál körülmények között 24 órán belül újra megtelt.

A Salza folyón 1954-ben beszüntették a kitermelt fa úsztatásos szállítását, majd '69-ben Bécs városa megszerezte a völgyzáró gátat. Hamarosan megkezdődtek ennek a pompás erdészeti műemléknek a helyreállítási munkái, majd 1985 és 1987 között a fal melletti sziklán át alagutat vágtak, amelyen a duzzasztott víz átfolyik, s közben meghajt két Voith-turbinát. Az egész erőmű a föld alatt van, ezért nem látható. A gátnál egy kisvasúti pálya is található, melynek rendeltetése a felgyülemlő hordalék elszállítása. Létesítésére minden bizonnyal az erőművel egyidőben került sor, a szállítást kézi erővel végzik néhány csillekocsi segítségével. Egy szó mint száz, ez az ipari építészeti remekmű már közel két évszázada állja a sarat a Salza vizében, s amellett hogy turisztikai látnivaló, erőművi völgyzáró gátként napjainkban is fontos feladatot lát el.

Térjünk most vissza Mariazell állomásra a múzeumvillamos „központi megállóhelyére“ és induljunk az ellenkező irányba az Erlauf-tóhoz vezető régi vonalon! A megálló elhagyása után nem sokkal a sínpár a szintén a tóhoz vezető országút szélére sorolva nyugatnak fordul. E szakaszon - amely csak egy rövid vonalrészen villamosított - a vonatforgalom 1985 ószén indult meg, így a villamost üzemeltető egyesület ebben az évben két jubileumot is ünnepelhet: egyrészt a menetrend szerinti vonatközlekedés 40. évfordulóját, másrészt pedig az újabb, a fentebb említett, jelenleg a Promenadenweg megállóig aktív vonalrész forgalma megindításának 10 éves évfordulóját. Ez ugyan nem hangzik soknak, azonban annak tudatában, hogy mindez nagyrészt az egyesületi tagok önkéntes társadalmi munkájának köszönhető, semmiképpen sem lebecsülendő teljesítmény.

A közlekedésben résztvevő járműveken túl érdemes figyelni a pálya mentén található egyéb, a vasúttal összefüggő tárgyokra is figyelni. Az egyesület ugyanis nem csupán különböző járművek megmentésével és helyreállításával foglalkozik, hanem régi esőbeállókat, villamosmegálló-táblákat is gyűjt és ezeket helyezi ki a megállóiban, ezzel az ausztriai villamos- és helyi vasúttársaságok technológiájának történetét próbálják a vonal mentén megidézni. Ahogy a vaspálya az állomás felől az országút mellé kanyarodik, ott helyezkedik el az idén megnyitott „Freizeitzentrum“ (Szabadidőközpont), néhány száz méterre pedig a „Sportplatz“ (Sportpálya) feltételes megállóhely. Ez utóbbi maga is egy kis múzeum, melynek leglátványosabb eleme kétségkívül az 1981-ben műemlékké nyilvánított, 1884-ből származó kis váróhelység, amely eredetileg a Hietzing-Mödling helyi érdekű vasút vonala mentén állt.

Tovasétálva egyszer csak vonatfütty ütötte meg fülünket, ami azért volt érdekes, mert ez időben egy óra szünet van a közlekedésben. Pár pillanat múlva a gőzmozdony haladt el előttünk gépmenetben, helyette nem sokkal később egy dízelgép érkezett. Lássuk most röviden a múzeumvillamos történetét! A kiindulópont 1968-ra datálható egy régi badeni villamost megmentésével. Ezután sorban érkeztek a villamosok a bécsi gyűjtőhelyre, s miközben egyre több megszállott villamosrajongó csoportosult a szaporodó gyűjtemény köré, létrejött a „Wiener Tramwaymuseum” egyesület, amely nem sokkal később St. Pöltenbe költözve a „Museumstramway St. Pölten” nevet vette fel. Azonban hamarosan, 1976 elején a St. pölteni villamosüzem botrányos körülmények között leállt, s az egyesületnek sikerült megszerezni szinte a teljes járműparkot, valamint a sín- és felsővezeték-rendszer is a birtokukba jutott.

Hamarosan sikerült egyezséget kötni St. Sebastian, valamint Mariazell önkörmányzatával és a gyűjtemény jelenlegi helyére költözhetett. Az egyesület a magával hozott sínek, kitérők és felsővezeték felhasználásával megkezdte a vonal építését önkéntes alapon, társadalmi munkában, az anyagi hátteret felajánlások, adományok biztosították. 1981-re a sínpár elérte a sportpályát, ahol az ideiglenes „Sportplatz” megállónál végződött, majd két évvel később már „Waldschenke” megállóig nyújtózkodtak, végül a teljes vonalon a forgalmat, mint már említettem, 1985 őszén vették fel. A következő években a folyamatosan bővülő gyűjtemény elhelyezésére egy régies stílusú, 34 jármű befogadására alkalmas kocsiszín épült, és a pálya részleges villamosítását is sikerült megoldani. Jelenleg a felhagyott kisvasúti vonalon tervezik a mariazelli városközpontig vezető pályaszakasz megépítését.

Időközben megérkeztünk a végállomásra, Erlaufsee megállóhelyre. Itt a villamosoknál szokásos módon egy hurokvágány áll rendelkezésre a vonatok visszafordulásához, ami többkocsis szerelvények esetében kedvező, mivel szükségtelenné teszi a tolatási mozgásokat. Aki útközben megéhezett, megszomjazott, vagy egyszerűen csak egy kávéra vágyik, a nyári hónapokban betérhet egy büfébe, amelyet stílszerűen egy muzeális villamoskocsiban alakítottak ki. A motorkocsi 1928-ban épült a grazi járműgyárban a Peggau - Übelbach helyiérdekű vasút számára, majd selejtezését követően visszakerült Graz-ba, ahol egyesületi klubhelyiségként szolgált tovább. Sajnos azt nem tudtam kideríteni, jelenlegi helyére mikor érkezett. De most induljunk el, hogy felfedezhessük Mariazell környékének egyik legnépszerűbb kirándulóhelyét!

A Mariazelltől mintegy 4 km-re északkeletre fekvő, csodálatos hegyekkel körülvett alpesi tó az Erlauf folyó felduzzasztásával keletkezett. Két tartomány, Alsó-Ausztria és Stájerország határán terül el, 827 m magasságban, hossza másfél, szélessége fél kilométer, legnagyobb mélysége 38 méter. Az egész tavat körülsétálhatjuk, a kb. 5 km-es távot mi is legyalogoltuk. Útközben gyönyörű kilátás tárult elénk mind a tó vizére, mind a körötte emelkedő hegyekre, különösen figyelemre méltó a szabályos kúp alakú, 1131 méter magas Grosse Kainz látványa. A kristálytiszta vizű tóban fürödni igazi felüdülést jelent, de bármely évszakban érdemes elsétálni a partjára. A strandoláson kívül lehet evezős, vagy elektromotoros járművel csónakázni, vízibiciklizni, akár búvárkodni is, valamint 2019 nyarától bizonyos napokon itt várja a látogatókat Christina is.

No, ne gondoljon senki rosszra, Christina ugyanis egy hajó, amellyel előre meghirdetett napokon körutazásokat lehet tenni az Erlauf-tavon. Üzemeltetője, a múzeumvillamost is működtető egyesület szerint a jármű több, mint száz éve, 1916-ban épült, majd a következő ismert dátum 1953, amikor az igwitzi hajógyár átalakítása nyomán turistahajóvá vált a Duna-csatornán. Más források szerint azonban ez az építés éve, de 1972-ben bizonyosan Nürnbergbe, az Altmühl-tóvidékére került, 1980-ban pedig az ausztriai Traun-tóra, ahol megkapta a máig használatos Christina nevet. 2004-ben Romániába, Brăilába szállították, ahol az addigi gőzhajót a nagy odafigyeléssel végzett renoválás során akkumulátoros üzemmódúra alakították. Ezután bocsátották vízre az Erlauf-tavon, s azóta múzeumvillamoshoz csatlakozva utazhatnak fedélzetén az érdeklődők.
Utunk végére értünk. Eljutottunk egy felduzzasztott tótól egy másikig, közben találkoztunk csillevasúttal, villamossal és keskenyvágányú vasúttal valamint hajóval, de rácsodálkozhattunk számos természeti és ember-alkotta szépségre is. Térjünk azonban néhány gondolat erejéig vissza arra az időszakra, amikor még csupán készültünk erre az utazásra, hiszen már akkor is volt néhány izgalmas intermezzó. Az első izgalmakat a járványhelyzet okozta, Ausztria ugyanis a száj- és körömfájás miatt április 5-től jelentős korlátozásokat és fokozott ellenőrzést vezetett be a határain, később pedig még katonákat is küldött egyes helyekre. Bevallom, még az utazás elhalasztása is megfordult a fejünkben, de ezt szerencsére nem léptük meg, hiszen gyakorlatilag megállás nélkül áthaladhattunk Sopronnál a határon. Egy másik, izgalomra okot adó téma volt a várható időjárás kérdése. A távlati jóslat az egész hétvégére masszív esőt ígért, aminek érthető módon nem örültünk. Ez azonban az indulás előtti napokban megváltozott, és egyre jobb kilátásokkal kecsegtetett. Végül csak az odautazásunk napján volt némi gyenge csapadék, a többi napon ha nem is ragyogó napsütés, de megfelelő idő volt. Sajnos izgalomra okot a „baleset” is történt, ugyanis már majdnem Sopronnál jártunk, amikor eszembe villant, hogy otthon felejtettük a fényképezőgépet. Szerencsére a régi, már vagy negyedszázados tartalékgép nálunk volt, azonban annak a képességei jóval csekélyebbek, mint a másik, a nagy gép tulajdonságai. És hogy még izgalmasabb legyen az ügy, mivel csupán tartaléknak tettük el, az akkutöltője nem volt nálunk. De megfelelő odafigyeléssel, meg némi takarékoskodással a fotografálás terén sikerült végigfényképezni az ott-tartózkodásunkat. Minden jó, ha a vége jó.