Ez a hozzászólás kicsit más lesz, mint amit tőlem megszokhatott a nagyérdemű: egyrészt a szöveg némileg terjengősebb - és remélem, tartalmasabb is - lett, másrészt ezúttal nem a vasúti vonal lesz a középpontban. Mostanában sugározza a televízió a Nagy kontinentális vasúti utazások című angol ismeretterjesztő sorozatot, amelyet szabadidőnk függvényében mi is nyomon követjük. A műsorban a szerkesztő-riporter egy 1913-ban kiadott Bradshaw-féle útikönyv alapján utazgatva Európában és az egykori gyarmati területen az akkori és a film készítésekor (a 2010-es évtizedben) fennálló viszonyokat igyekszik összehasonlítani, ugyanakkor a filmekben láthatjuk az adott régió és az útba eső városok 1913-ben és napjainkban is meglévő nevezetességeit, mindezt egy vasúti utazásra felfűzve. Arra gondoltam, egy ehhez hasonló beszámolót magam is létre tudnék hozni, habár nekem csak egy negyven évvel fiatalabb útikönyv áll a rendelkezésemre, de lehetőségeim erős korlátozottsága okán is inkább csak egy kisebb hazai tájegység beutazására vállalkozhatok. Azt is be kell vallanom, hogy alább ugyan egy többé-kevésbé előre megtervezett utazás élménybeszámolója található, ám azt valójában nem az 1953-as kiadású Magyarország útikönyv alapján állítottam össze, hanem utólag illesztettem hozzá a bédekker leírásait. Lássuk hát az mi saját kis lokális vasúti utazásunkat!

Az idei nyár csúcspontja számunkra az a szűk augusztusi egy hét volt, amikor a kisunokánk az óvodai szünet idején nálunk "üdült". Sajnos épp akkor érkezett a lehűlés, amely a közösen eltöltött időnk egy részére a négy fal közé parancsolt, de egy alkalommal, amint az idő kissé jobbra fordult, kiruccantunk Tiszakécskére. Alig érkeztünk meg, amikor lecsapott ránk a polgármester, aki minden bizonnyal turistának nézett minket, és afelől érdeklődött, hogy tetszik nekünk ott. Nos hát mit válaszolhat ilyenkor az ember? Idéztük Ferenc Józsefet, vagyis minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, de hogy azért mégse legyen túlontúl tökéletes a kép, hozzátettük: milyen kár, hogy a kisvasút nem közlekedhet. A város első embere erre kiselőadást tartva taglalta, hogy a vasúttal ugyan minden rendben van, csak a mozdonynak, mivel az a felújítása során nagymérvű beavatkozásokon ment át, még nem érkezett meg az engedélye. Végül azt javasolva búcsúzott el, hogy térjünk vissza szeptemberben, akkor már biztosan megindul a vasutacska. Unokánkat azonban ez nem hatotta meg, vigasztalhatatlan volt, hogy hiába vannak ott a sínek, vonatozni mégsem lehet. Szerencsére elfogadta a kompromisszumos ajánlatunkat és mentünk egy kört a gumikerekű "kisvasúttal". Már akkor megfogadtuk a polgármester úr javaslatát, és ugyan nem szeptemberben, de október második napján ismét megjelentünk Tiszakécskén.

Aki a fenti sort olvasva holmi csöpögős, esetleg pikáns történetre számít, nos az csalódni lesz kénytelen, de bizonyára olyanok is vannak, akiknek ez a mondat ismerősnek tűnik valahonnan. Mostani hozzászólásom címe és témája is a múltban gyökerezik, és hogy tulajdonképpen mire akarok e néhány szóval utalni, hamarosan kiderül. De előbb lássuk, miről is van szó! Az idén immár negyedszer indultak a vasútrajongók retrózni, de ezen eseményeket a helyi lakosság is pozitívan szokta fogadni. Ezúttal a Viharsarok és az attól délre húzódó, 97 kilométer hosszú Békéscsaba - Szeged vasútvonal adott otthont a soron következő retró hétvégének, melynek első napján, szeptember 18-án mi is megjelentünk. A hazai vasutak legújabb történelmének talán legsikeresebb eseménysorozata ebben az évben négy alkalommal került megrendezésre, és ami talán még jelentősebb változás, hogy kilépett a megszokott helyszínéről, a Balaton északi partjáról. És hogy a szervezők mért éppen az említett, meglehetősen periférikus elhelyezkedésű vasútvonalat választották? Egyikük (aki a MÁV-Start alkalmazottja) elmondása szerint azért, mert ugyan a 135-ös vasútvonal korszerűsítése már megkezdődött, de a vonal nagy része még őrzi a retró hangulatát, azonban talán ez az utolsó olyan év, amikor ez még így van. E kijelentéssel nyilvánvalóan arra gondolt, hogy a Hódmezővásárhelyi Népkert - Szeged-Rókus szakasz a két város között létesítendő Tram-Train miatt korszerű, magasperonos állomásokkal rendelkezik, de a fennmaradó nagyjából 70 kilométeres szakasz még a 60-as, 70-es évek hangulatát sugározza a szemlélő felé, miközben már napirenden van e vonalrész átépítése is. A fentebb említett napon tehát kis izgalommal indultunk Békéscsabára, ahol megkezdtük a retró-napi "fotószafarinkat".

Ismét letudtunk egyet a MÁV-Start rendkívül népszerű kezdeményezése, az ún. retró hétvégék közül. Ez az idén már a harmadik volt, egyben a második olyan, amely a Balaton északi partján, a 29-es számú Székesfehérvár - Tapolca vasútvonalon zajlott le. Ezek kapcsán különböző fórumokon sokan sokféleképpen reagáltak, fejezték ki tetszésüket, vagy éppen nemtetszésüket. Az egyik közösségi oldalon találkoztam például egy olyan, meglehetősen indulatos bejegyzéssel, melynek szerzője szerint senkit nem érdekel, hogy a szerelvényt gőzmozdony vontatja vagy más, sokkal fontosabb lenne, ha a vonatok késés nélkül közlekednének. A vasutat csupán közlekedési eszköznek tekintő "egyszerű" utasok részéről ez természetesen érthető reakció, de bizony rengeteg érdeklőt, és nemcsak vasútrajongókat vonz egy-egy ilyen esemény, melyek sokakat a saját fiatal(abb) korukba repítenek vissza. A "vasútfanok", illetve -fotósok köréből is érkeznek különböző megjegyzések, kritikák, például hogy mért pont ez vagy az a mozdony továbbítja ezt vagy azt a szerelvényt, és mért nem egy másik, míg mások a gördülőállományt kritizálják, mivel szerintük a retró fényezésű mozdonyok, kocsik nem (eléggé) korhűek. Tény, hogy a korábbi színtervükben pompázó járművek a mai elvárások, valamint előírások megfelelően vannak kiképezve és feliratozva, és ha nagyon precízek akarunk lenni, csak hasonlítanak a '70-es, '80-as évekbeli megjelenésükre. Azonban én úgy gondolom, egy olyan állami fenntartású, közforgalmat lebonyolító vállalattól, mint a MÁV-Start, amelynek egyáltalán nem feladata a hagyományőrzés, igenis szép és megbecsülendő gesztus egy ilyesfajta esemény létrehozása.

Jónéhány évvel ezelőtt felbukkant pár kép az Index vasútmániás fórumán, hogy egy hattengelyes rozsdállik az istvántelki parajosban. Kis kutakodással sikerült kideríteni, hogy ez egy német eredetű, Ssyms kocsi. Az eredete nagyon érdekes: története a második világháborúig nyúlik vissza. A kocsisorozat ugyanis 1942-ben látta meg a napvilágot, akkor amikor a híres Tigris harckocsi is. A kocsit eredetileg általános nehézrakomány-szállítónak készült, de amikor a Henschel elkezdte gyártani a Tigrist, rájöttek, hogy a 45 tonnás harckocsit nem lehet szállítani vasúton. A porosz vasúton akkor a 11.5 tonnás tengelyterhelés volt az általánosan használt - voltak ennél jobb vonalak is, de ha keletre akarták szállítani a vasszörnyet, akkor ha volt is olyan kocsi, amely nem hajlott el alatta, a pálya biztosan nem szerette. Ezért vették elő az Ssyms kocsit, és kezdték el gyártani. A két hattengelyes kerékpárnak és a masszív szerkezetnek hála már fel lehetett rakni a harckocsit a vasúti vagonra - igaz, csak korlátozással. A Tigris ugyanis olyan szélesre sikerült, hogy lelógott a vasúti kocsiról. Ezért vasúti szállításhoz külön, keskenyebb lánctalpat szereltek a tankra, és a normál lánctalp rakományként utazott a harckocsival. Ez a lánctalp volt az úgynevezett transzport-lánctalp. Nem nagyon közlekedtek vele, mert olyan nagy volt a talajnyomása, hogy egyetlen út sem köszönte meg, ha végiggördült egy ilyen lánctalppal szerelt Tigris rajta. Persze későbbiekben lazítottak a dolgon, kivételes esetekben fel lehetett normál lánccal is rakni a tankot a vagonra, de voltak korlátozások: például kétvágányú pályán nem találkozhattak ilyen vonatok, illetve az állomásokon is megvolt, hogy milyen vágánytengely-távolsággal rendelkező vágányra állhat egy ilyen terhet szállító vonat, nehogy a rakomány valamibe beleakadjon. A kocsik kialakítása speciális volt, például a kézifékkerék a vagonok végén teljesen lehajtható volt, illetve az egész kocsi felülete sima volt - semmi kiálló alkatrész - hogy a tankok zavartalanul végiggurulhassanak a szerelvényen. Igen, ezekről a kocsikról a tankok legurultak, nem leugrattak. Utóbbira volt példa Magyarországon az átkosban, de a rossz nyelvek szerint a vasúti kocsiknak annyira nem tett jót a manőver, hogy utána selejtezni kellett őket. 

Még az elmúlt év novemberére egy lelkes csapat meghirdetett egy különvonat közlekedését, amely a Duna-Tisza köze két megszüntetett vasútvonalát járta volna be. E két vonalon Kunszentmiklós-Tass és Solt, valamint Kiskőrös és Kalocsa között hivatalosan ugyan csak a személyszállítás szünetel, tehervonatok közlekedésére továbbra is van lehetőség, azonban egy ilyen intézkedés többnyire az érintett vasutak lassú halálát jelenti. A pályát azonban - legalábbis egyelőre - használható állapotban kell tartani, vagyis akár egy különvonattal is bejárhatók. A "Kunsági vasúttúra" névre keresztelt eseményt első nekifutásra egy 415-ös sorozatú dízelmotorkocsival, népszerű nevén Uzsgyival tervezték lebonyolítani, de ezt később ezt a szervezők egy 418-as (a régi jelölés szerint M41-es) mozdonnyal továbbított retró ingavonatra változtatták. Sajnos akkor a járványhelyzet miatt ez az vonatozás nem valósulhatott meg. 2021 tavaszára azonban a helyzet javulni látszott, ezért a szervezők ismét belevágtak és a nyár elejére, június 11-re ismét meghirdették a különvonatot. Ezt már sikerült leközlekedtetni, s mivel magam is megjelentem az eseményen, arról most be is tudok számolni.

Úgy gondolom, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi években a hazai állami személyszállító vasútvállalat legsikeresebb akciója egy olyan tevékenység, amely tulajdonképpen nem is lenne a feladata. Igen, az úgynevezett retró hétvégékről van szó, amely hírneve ma már határainkon túl is elterjedt. Hogy hogyan kezdődött? Először a nyári időszak alatt hétvégenként indult Nohab-vontatta, étkezőkocsit is továbbító "retró vonat" a Balaton északi partjára. Aztán egy hétvégén néhány kijelölt vonat elé eredeti fényezésű mozdonyt (M61, M62) kapcsoltak, majd ez tavaly két hétvégére növekedett, s már nemcsak a vontató, hanem a vontatott járművek egy része is régies megjelenést öltött. Erre az esztendőre a nagy sikerre való tekintettel a vasúttársaság lelkes illetékesei négy alkalommal számolnak, ezen túl az esemény kiszabadulva a Balaton "fogságából" kelet-magyarországon is megjelenik. 2021 első retró-hétvégéjére június 5-6-án Miskolc térségében került sor, amikor több vasútvonalon a megszokott Bz-motorvonatok helyét másfajta összeállításban közlekedő szerelvények vették át. Mindez részben a múltidézés jegyében is történt, hiszen a nagyérdemű olyan járműösszeállításokkal találkozhatott, amelyek egykor mindennaposak voltak a térségben. Jómagam az első napon, szombaton jelentem meg a helyszínen, most az ott átélt eseményeket osztom meg.

A Hódmezővásárhelyre tett vasvillázásunkról készített hozzászólásomban, amelyben a már gyakorlatilag teljesen kész Tram-Train városi szakaszát mutattam be, még csak említhettem a vonalon majdan közlekedő járművet. Most már fényképem is van róla: miután korábbi hibája kijavításra került, végre sort keríthettek az első hatósági vizsgamenetére. Abban, hogy a március 10-ére kitűzött eseményre ténylegesen sor kerül, nem voltam teljesen bizonyos, mindenesetre úgy terveztem a napomat, hogy ha kell oda tudjak menni. Aztán amikor azon a szerdai reggelen megtekintettem a vonatinfós alkalmazást (az iemiget), már biztos voltam benne, hogy látni fogom a Vasvillát, ahogy valaki tréfásan elnevezte a 406 001-es pályaszámú motorkocsit. A térképen ugyanis azt láttam, hogy a jármű ideiglenes honállomása, Szentes felvételi épülete előtt áll. Nem sokkal később már úton voltam, mégpedig Kiskunfélegyházára, Paco (a szentesi vontatási főnökségen a motorkocsival foglalkozó dolgozók így nevezték el az egyik spanyol szervizes szakember után) útjának első állomására. Itt egy személycsoport kellős közepébe pottyant, ebben a hozzászólásban az ott eltöltött 40 percéről mutatok néhány impressziót. Indulás tehát ismét vasvillázni, ezúttal Kiskunfélegyházára!