Töredelmesen beismerem, a múlt évben kissé elhanyagoltam a vonatmagazinos blogot. Pedig elég eseménydús esztendőt tudhatok magam mögött és talán mentségemre szolgál, hogy a "restanciát" egy ideje próbálom folyamatosan ledolgozni. Ezen események legtöbbike nem kötött időponthoz, vagyis nem vesztette el aktualitását, azonban van közöttük egy olyan, amiről azonnal tudósítanom kellett volna. Egy újszülöttről, azaz egy vadonatúj vaspálya első szakaszának átadásáról van szó, amely vasúti körökben azért nem kis dolog, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ez - egyelőre - nem több, mint egy nagyjából háromszázötven méter hosszú sínpár. A Gödöllői Kisvasútról beszélünk, amely hirtelen, szinte a semmiből nőtt ki, legalábbis számomra. Ez az újszerű vállalkozás történelmi előzmények nélkül, a semmiből hozott létre egy vadonatúj vasutat, a munkát és az üzemeltetést a - tudtommal - négytagú "vasútüzem" díjazás nélkül, társadalmi munkában végzi, a vasút építéséhez szükséges anyagokat pedig felajánlások útján, állami segítség igénybe vétele nélkül szerezte be. Még 2017 koraőszén szerveztek egy nyílt napot, melyet azonban, mivel korábban alig hallottam erről a születőfélben lévő kisvasútról, nem igazán vettem komolyan. Így végül azon az eseményen nem jelentem meg. Az igazi nagy nap azonban 2018. június 2-a volt a kisvasút életében, amikor azt hivatalosan felavatták és első ízben az utazóközönség is kipróbálhatta. Ettől az aktustól azonban már nem maradtam távol.

Az elmúlt év telének egyik hosszú estéjén a negyven évvel ezelőtti kiadású Csehszlovákia útikönyvemet olvasgattam. Az egymást követő oldalakon egyre érdekesebb leírásokra bukkantam, melyek azonnal felkeltették az érdeklődésemet. Elővettem a térképet, megkerestem rajta a könyvben szereplő helyszíneket és azt láttam, hogy azok szinte egy vonal mentén felfűzve helyezkednek el, ráadásul közel a magyar határhoz. Elkezdtem egymás mellé rakni a helyszínek, minek a végére egy kirándulás terve bontakozott ki a gondolataimban. A terv szerint kombinálhattuk mindkét szenvedélyünket, vagyis a természeti és épített értékeink felkeresését, valamint a vasútfotózást, s mindezt nyugodt, kényelmes tempóban, rohanás nélkül. Az "alapkoncepció" szerint az úticél, egyúttal a felkeresni szánt legtávolabbi helyszín Galánta városka volt, melyet egyenes, vagyis a legrövidebb úton közelítettünk meg. Innen visszaindulva kis jobbkitérővel érintettük Deákit, majd visszatérve a főcsapásirányba Tardoskedd következett, végül a kacskaringót bevégezve egy balkitérővel Bényben ért véget a kiruccanás érdemi része. A tervet végül maradéktalanul sikerült is végrehajtani, sőt túl is teljesítettük - lássuk hát, mi mindent érdemes megnézni egy dél-szlovákiai kacskaringós barangolás folyamán!

Az elmúlt év tavaszán megkezdődött Szeged és Hódmezővásárhely között Magyarország első tram-train vonalának kivitelezése. Az építkezés, ahogy ez lenni szokott, a régi pályatest bontásával kezdődött. A munkálatok a vasútrajongók számára igazi csemegét kínáltak, mégpedig a keleti régióban egyáltalán nem megszokott GYSEV-mozdonyok megjelenésével. A régi vágányzatból kikerülő használt, de máshol - pl. mellékvágányok felújításánál - még beépíthető anyagokat, vagyis a sínszálakat és a betonaljakat különböző állomásokra fuvarozták tárolásra, a szállítást a Kárpát Vasút végezte. Mivel a társaság saját vontatójármű-állománya a megnövekedett feladatok elvégzésére kevésnek bizonyult, ezért a cég bérelt mozdonyokat irányított a helyszínre. Mozgásuk különleges témát nyújtottak a vasútfotósok részére, akik közül jópáran ki is használták az adódó lehetőséget. Magam is közéjük tartozom: egy meleg áprilisi délelőtt útnak indultam Lakitelek felé, hogy a Tisza hídján, a Tiszán túl és a Tiszán innen is megörökíthessem a soproni székhelyű "bezzegvasút", valamint a Kárpát Vasút mozdonyát. Ha már arra jártam, visszaútban felkerestem a remélhetőleg csak Csipkerózsika- és nem örök álmát alvó tiszakécskei gyermekvasutat is.

A decemberi hónapban, az adventi időszakban a karácsonyi várakozás varázsa helyett egyre inkább az üzleti szempontok kerülnek az előtérbe. A szupermarketek hangszórói néhol már november közepétől harsogják a karácsonyi muzsikát, ugyanakkor a tévéreklámok egy része is a karácsonyi légkört ontja. Bár alkotóik ezeket a klipeket bizonyára jópofának szánják, számomra a különböző árucikkeket (pl. energiaitalt) kínáló Mikulás látványa eléggé kiábrándító, sőt az egész hajcihő egy kicsit tönkre is teszi az adveti várakozás hangulatát. De ez van, ezt kell szeretni. Azonban  szerencsére van olyan modern kori szokás is, amelyik illik az ünnephez - legalábbis én így érzem -, ez pedig nem más, mint a vonaton utazó és ott ajándékokat osztogató Mikulás. A szuszogó, füstös vasparipa-vontatta Mikulásvonat már szervesen hozzátartozik a december 6-ai naphoz, vagy a hozzá legközelebb eső hétvégéhez, a vasút, a Mikulás és kísérői alkotta furcsa szimbiózis sok gyermeknek hoz varázslatos órákat. És persze a felnőtteknek is, akik közül néhányan nem is annyira a nagyszakállú, hanem inkább maga a vonat kedvéért zarándokolnak el egy-egy Mikulásvonat közlekedésének a helyszínére. Az elmúlt év decemberében - az unoka nélkül - mi is nekiindultunk a nagyvilágnak, hogy megtekinthessük eddig általunk méltatlanul mellőzött Szlovén Vasút adventi attrakcióját.

A mondások nagyszerűsége abban rejlik, hogy akár a nyelvi játékok, nagyon sokféle helyzetre alkalmazhatók. E hozzászólás alaptémája az, hogy a vasúti vontatójárműveket is üzemeltető MÁV-Start nem egyszer jut olyan helyzetbe, hogy a feladatok hirtelen megsokasodása, meghibásodás, vagy más ok miatt fellépő mozdonyhiány miatt kénytelen bevetni egy-egy már félreállított, de még bevethető gépét, erre a szituációra pedig könnyedén ráhúzható a "jó az öreg a háznál" mondás. Ennyit a címadásról, térjünk most rá a lényegre! Az ősz, a cukorrépa-betakarítás ideje minden évben komoly próba elé állítja a vasutat. A lebonyolítás a rossz műszaki állapotú kocsipark, a kiöregedett vontatóállomány miatti nem egyszer komoly nehézségek ellenére nyugodtan ki merem jelenteni, hogy az évről évre apróbb zökkenőkkel ugyan, de sikeresen végrehajtott kampányok kisebbfajta bravúrnak számítanak. Mivel a cukorrépával rakott vagonok sok esetben olyan, nem villamosított vonalak állomásain kerülnek berakásra ahol az év többi szakában csak minimális, vagy még annál is kevesebb az áruforgalom, szokás a dízelmozdony-állományt az új helyzetnek megfelelően átcsoportosítani. Ugyanebből a megfontolásból Hatvan Szergejeit is kölcsönadták Szolnoknak, miközben fő feladatukat, a jászberényi tolatós tehervonat továbbítását az egyébként csak nagyon ritkán használt 408 224-es pályaszámú Púpos kapta meg.

Nem tudom, mikor és hogyan jött az az ötlet, hogy a Mikulás ne rénszarvas-vontatta szánon, hanem vonaton érkezve hozza az ajándékokat a gyermekeknek. Jómagam Németországban ismerkedtem meg ezzel a szokással, mely aztán több környező országba is begyűrűzött. Egy időszakban hazánkban is divatba jött, még a MÁV is indított ilyesfajta szerelvényeket, mégpedig a népszerű "Piroska" (MD-) motorvonattal, mely színében is illett az alkalomhoz. Az igazi, gőzmozdony-vontatta vonat azonban - leszámítva a Bp-Nyugati pályaudvarról a Vasúttörténeti parkba közlekedő meneteket - mindig is hiányzott. Mostanság élményvonatok hordják a népeket Bécsbe a karácsonyi vásárba, pedig egy hangulatos, némi kísérőprogrammal fűszerezett gőzfelhős Mikulásvonat talán sikerrel prosperálhatna. Ám aki ilyet szeretne látni, jelenleg sajnos külföldre kell utaznia. Szlovákiában és Ausztriában különböző egyesületek indítanak Mikulásvonatokat, Szlovéniában pedig az állami vasúttársaság szervez országjáró vonatozást a nagyszakállúval. Ez évben az egy nap alatt megjárható választékból a Pozsony és Révkomárom között beállított "Mikulášský parní expres"-t, vagyis gőzös Mikulás-expresszt választottuk, amelyet az Albatrosklub nevű egyesület hirdetett meg december 1-jére. Döntésünket egyrészt a költséghatékonyság, másrészt az a tény befolyásolta, hogy ebben a relációban még nem volt módunk gőzvontatású vonatot látni. A fotózáshoz két helyszínt terveztünk be, Érsekújvárt és a végállomást, Révkomáromot, a végleges útiterv menet közben, az aktuális időjárás függvényében alakult ki.

A most ismertetésre kerülő utazást hosszas "vajúdás" előzte meg, hiszen már évek óta készültünk rá és bár többször is elhatároztuk utunk időpontját, végül hol ezért, hol azért kénytelenek voltunk halasztani. Ebben talán még az is közrejátszott, hogy a kiszemelt úticél nem sok látnivalót rejteget, pontosabban mondva jószerével az egyetlen érdekesség az általunk meglátogatni szándékolt objektum. Egy már majd' elfeledett vaspálya nyomait indultunk megkeresni, s ehhez az Alföldön, az Orosháza szomszédságában található Kaszaper faluba utaztunk, amely a régen megszüntetett vasútjának állomásán kis szabadtéri járműskanzent, a volt felvételi épületben pedig kis múzeumot hozott létre. Hogy ez utóbbit belűről is megtekinthessük, még előtte nap felvettük a kapcsolatot az interneten talált telefonszámon a művelődési ház dolgozóival és tisztáztuk, hogy beengednek minket az épületbe. Az időjárás is rásegített: szeptember végén jártunk ugyan, ám ragyogó napsütést és nyári meleget ígértek az időjósok. Úgy is lett, lássuk hát a kissé rendhagyó nyomkereső kirándulásunk történetét!

November 19-én, délután fél kettő tájban jutott el hozzám a hír, amely szerint Pilis állomás 1. vágányán egy osztrák motorkocsikból összeállított szerelvény tartózkodik. Az infó hitelességét eszembe sem jutott megkérdőjelezni, mégis kissé bizonytalanul kellett kezeljem, ugyanis azt közel négy órával korábban töltötték fel az egyik internetes fórumra. Az eddigi tapasztalatok alapján bizonyosnak látszott, hogy a küldemény Lőkösháza útirányon át Romániába tartott, azt pedig tudtam, hogy román vasút akkoriban éppen (szokás szerint) meglehetősen vontatottan fogadta a felé tartó teherszállítmányokat. Ez a küldemény pedig, bár személyszállításra megalkotott kocsikat tartalmazott, tehervonatnak számított. A fentiek alapján nem tartottam kizártnak, hogy ha a kétórási vonattal Pilisre utazom, még ott találom a szerelvényt. Így hát gyorsan összeszedelődzködtem, magamhoz vettem a fotómasinámat, kislattyogtam a megállóba és felpattantam a nevezett személyvonatra. Nem tudom, az okoskodásom helyes volt-e, mindenesetre - láss csodát! - a nem mindennapi tehervonat valóban ott ácsorgott a peron mellett. Bár a körülmények nem voltak ideálisak, természetesen dokumentáltam is a látottakat.