Amikor én még kissrác voltam, a Karácsony ünnepét megelőző időszak igazi nagy varázslat volt. Nem tudom, hogy van ez napjaink gyors információ-áramlású, internettel átitatott világában, amikor a tévéreklámokban, vagy a nagyáruházakban már novemberben felbukkan a Mikulás és a Jézuska. Bizony, a gyermekek sokszor hamarabb értesülnek az eseményekről, mint mi, felnőttek, de remélem, a tündérmese megmaradt, bár az valószínű, hogy egyre kevesebben hisznek a rénszarvas vontatta szánon érkező, ajándékokat osztogató Mikulásban. De Szent Miklós már nem mindenütt szánon utazik: ő is halad a korral, s egyre több helyen száll vonatra. Német nyelvterületen nagyon szép szokás az adventi hetekben a települések központjában megrendezett karácsonyi vásár, ahol az ajándékok vásárlása mellett a látogató  igazi ünnepi hangulattal is feltöltődhet. E szokás eredete nagyon régre vezethető vissza: a kutatások szerint első ízben I. Albrecht császár adott lehetőséget a bécsi kereskedőknek és boltosoknak, hogy decemberi vásárt tartsanak a város lakosságának. Erre 1296-ban került sor, de a karácsonyi vásározás csak a XVIII–XIX. század fordulóján vált széles körben ismertté. E vásárokon főként a kézművesek termékeit árusították és árusítják ma is, s a rendezvényekhez kapcsolódva a német nyelvterület - nem csekély számú - múzeumvasútja rendszeresen indít ún. Mikulásvonatokat, melyeken általában maga a nagyszakállú is megjelenik. A vonatok népszerűségét jól jellemzi az a tény, hogy az előre meghirdetett járatokra a várhatóan hűvös időjárás ellenére hetekkel-hónapokkal előre elkel az összes jegy. Ez év decemberében, véletlenül éppen Miklós-napkor lehetőségem adódott, hogy néhány németországi Mikulásvonat közlekedésénél jelen lehessek.

Idén tavasszal már jártunk egyszer Szászországban, épp Húsvétkor, amiről a Vonatmagazinban is beszámoltam. Az elmúlt években csak ritkán utaztunk Németországba, a tendenciát alapul véve pedig az eszünkbe sem jutott, hogy még az ugyanezen esztendőben újra ellátogatunk Európa egyik vezető államába. Pedig így lett, ugyanis az egyik "gyerek" ott vállalt munkát és úgy döntöttünk, az ünnepin időszakban meglátogatjuk. Mindössze két ott-töltött nappal számoltunk, s mivel nem csak a szobában szándékoztunk ücsörögni, terveket szövögettünk a rövid világos időszak hasznos eltöltésére.

A Németország északi részén, Alsó-Szászország tartományban elhelyezkedő úticélunk olyan szerencsésen helyezkedett el, hogy egy egész csomó múzeumvasút található a közelében (Siedenburg a térkép közepén, az Asendorf felirat alatt húzódó vasútvonal mentén helyezkedik el). Ennek és a Mikulásvonatok kedvező menetrendjének köszönhető, hogy négy helyszín felkeresését terveztük el. Első napunk délelőttjére egy nem igazi nosztalgaivasút motorkocsijának megtekintését szerveztük meg, mely Hoyából Sykén át (kék vonallal jelölve) Brémába közlekedett. A programban délutánra a kb. 30 km-re elterülő Delmenhorst városka szerepelt, ahonnan Heiligenrodéba indult gőzmozdonyos vonat (zöld vonal). Másnap, vagyis vasárnap a délre fekvő Mindent kerestük föl a Hillébe csühögő vasparipa kedvéért (barna vonal), délután pedig Németország első múzeumvasútja, a Bruchhausen-Vilsen - Asendorf keskeny nyomközű vonal (rózsaszín vonal) volt soron. Legalábbis ez volt a terv, amit aztán a valóság hellyel-közzel "felülírt" Lássuk hát képekben, végül mi mindent sikerült megnéznünk!

A Weser partján elterülő 3800 lelkes Hoya településre 1881-ben érkezett meg kelet felől, Eystrupból az acélországút, ehhez jött 1900-ban a 37 km hosszúságú Hoyát Sykvél összekötő pálya. A két vonalnak sokáig nem volt kapcsolata egymással, a két fejállomást elválasztotta a Weser, valamint az eltérő nyomtávolság. Az eystrupi vasút ugyanis normál-, míg a Sykébe vezető pálya 1000 mm-es nyombőségű volt. Közös állomásuk 1912 őszén, a Wesert átívelő híd megnyitása után nyílt meg, a fotón az akkor épített impozáns indóház látható.  A mai egységes vonal fél évszázad múlva jött létre, amikorra átszegezték a Hoya - Syke szakaszt 1435 mm mm-es nyombőségűre. Ezen napjainkban a Verkehrsbetriebe Grafschaft Hoya GmbH (VGH) közlekedési vállalat a teherforgalom mellett csupán turisztikai célú személyszállítást tart fenn.

Május és szeptember között minden hó 1. és 3. vasárnapján menetrend szerint közlekedik a "Kaffkieker" néven is ismert vonalon, Hoya és Syke között a Deutsche Eisenbahn-Verein (DEV) három nagyvasúti nosztalgia-motorkocsijának egyike. A vasút becenevének jelentését sajnos nem tudtam megfejteni. December 5-én a menet végállomása Bréma volt, ahova az utasok a Esslingeni Gépgyár 1956-ban eredetileg az Északfríz Közlekedési Üzem (Nordfriesische Verkehrsbetriebe) számára épített T2-es pályaszámú járművel jutottak el. E típust több németországi üzem az 1950-es évtizedben elsősorban németországi magánvasutak részére építette. A képen a jó öreg járgány Bruchhausen-Vilsen állomás közelében - a pályaudvarra később még visszatérünk - baktat a nem túl izgalmas tájban.

A VGH vonala Syke állomáson csatlakozik észak-Németország egyik legfontosabb vaspályájához, az ún. Hamburg-Venloi Vasúthoz. A "Kaffkieker" vonatai általában csak idáig közlekednek, most azonban a T3 rövid tartózkodás után továbbindult Brémába, hogy utasai feltöltődhessenek adventi hangulattal a Hansa-város karácsonyi piacán. A nemrég korszerűsített négyvágányos állomás szép, téglából emelt felvételi épülettel rendelkezik, a pályaudvar egyébként 1873-ban kezdte meg működését az említett vasútvonal Osnabrück és Bréma közti szakaszának átadásakor. A 1960-as években villamosított vonal forgalmának gerincét a Ruhr-vidék és Hamburg között óránként közlekedő IC-vonatok képezik, Sykében az ezekhez csatlakozó helyi vonatok állnak meg. A felvétel is egy ilyet mutat.

Miután Syke állomás kiürült, mi is tovább indultunk az 1867. július 14-én megnyitott Bréma - Oldenburg vasútvonalon fekvő Delmenhorst vasútállomásához. A közel másfél évszázados vaspályát napjainkban elsősorban a közeli Brémát kiszolgáló elővárosi vonatok járják, de nem lebecsülendő a rajta átgördülő teherforgalom sem. Az állomás több vonal elágazásánál található, ám ezek egyikéről, a Lemwerderbe vezető pályáról már csak múlt időben beszélhetünk: az 1922-ben megnyitott vasúton a személyforgalom 1962-ben állt le, majd 2010-ben a teherforgalom is megszűnt. A délnyugati irányú, nem villamosított, teljes hosszában 1900. május 1-jétől üzemelő hesepei mellékvonalon 2000 ősze óta a Nordwest-Bahn vasútvállalat vonatai közlekednek, a képen a társaság VT648 293-as motorvonata pózol. A harmadik, a minket leginkább érdeklő vonal megismeréséhez azonban meg kellett keresnünk Delmenhorst-Süd megállóhelyet.

Elindultunk hát a Grüne Strasse (Zöld út) felé, amelynek keresztezésénél az említett stáció található, de mivel volt még időnk, útba ejtettük a városközpontot is. Az északnémet nyelvjárásban Demostnak nevezett, közel hetvenöt ezer lakosú település kialakulása a XII. században kezdődött egy vízivár körül. Története meglehetősen gazdag: tartozott a dán korona alá, de volt francia fennhatóság alatt is. Maga a vízivár 1711-ben ugyan megsemmisült, de az egykori építményt övező kétszeres vizesárok ma is megvan. Emellett található a városi vízmű, valamint egy uszoda, de nincs messze a Delmenhorst jelképének számító, 1912-13-ból származó városháza (lásd fenn) sem. Azonban vészesen közelgett a soron következő Mikulásvonat indulási ideje, így hát becéloztuk Delmenhorst-Süd mh.-t.

Ez a megálló nincs közvetlen kapcsolatban a város nagyállomásával, az oda vezető, számos ipari üzemmel is kapcsolatot teremtő sínpár a - ma már részben használaton kívüli, elhanyagolt, és romos fűtőházzal is rendelkező - teherpályaudvarból ágazik ki. Az említett ipartelepek, valamint a Harpstedtbe vezető, 24 km hosszúságú vonal vasúti forgalmát a Delmenhorst-Harpstedter Eisenbahn GmbH (DHE) látja el. Maga a vaspálya 1912. június 6-a óta van üzemben, ám 1967 szeptembere óta csak áruszállítást bonyolít le. Kivétel ez alól a nosztalgiaforgalom, az ódon szerelvények 1979 óta közlekednek. Bizonyos technikai okok miatt ezt a vonatot most nem tudtuk megnézni, de szerencsére Delmenhorst-Südön ott állt a DHE 98 80 0991 001-5 pályaszámú, Schuma-gyártású kismozdonya.

Nosztalgiavonatot mégis láttunk Delmenhorstban, bár az a város adventi piacának attrakciója volt, s nem a Jan Harpstedtként emlegetett harpstedti szárnyvonalon közlekedett. De vajon honnan ered ez az elnevezés? Nos, még a régmúltban a helyi érdekű vasúttársaság vonatkísérő személyzete a hosszabb delmenhorsti tartózkodások idejét többnyire az állomás közelében lévő Wohlers-féle étteremben ütötte el. Johann Hasselbusch vonatvezető is két-három naponta betért az intézménybe, ám nem inni, hanem cigarettát vásárolni. Wohlers fogadós a vasutasnak csak a keresztnevét (északnémet nyelvjárásban "Jan") tudta, s amint Hasselbusch belépett, így kiáltott fel: "Tsieh, Jan Harpstedt kummt wedder, siene Zigarrn sünd all!" (Üvd, Jan Harpstedt megérkezett, íme a cigarettái!) Ha pedig Wohlers vonatra ült, ami sűrűn megesett, s összefutott vonatvezetővel, megintcsak "Jan Herpstedt"-nek titulálta, méghozzá a tőle megszokott harsány módon. Ezt az utasok is hallották, így már csak idő kérdése volt, mikor ragad rá az elnevezés az egész vasútvonalra...

Utazásunk középpontjában Siedenburg település állt, hiszen ott fordultunk elő a legtöbb alkalommal. Siedenburg is rendelkezik állomással, ám az, mint a mellékelt ábra mutatja, nem nyújt túlzottan szívderítő látványt. A Nienburg – Diepholz vonal Siedenburgot érintő részét az akkori Német Birodalmi Vasút (Deutsche Reichsbahn = DR) 1921. augusztus 1-jén helyezte üzembe, a teljes pályát ugyanazon év októberének első napján vették használatba. A mellékvonal Suhlingen és Nienburg közötti szakaszán 1969. szepemberének végén leállt a személyforgalom, míg tehervonatok 1997 szilveszteréig használták a vonalrészt. Azóta utolsó gazdája, a Német Vasút Rt (Deutsche Bahn AG) sorsára hagyta a vonalat, mely fölött a forgalom megszüntetése óta visszavette uralmát a természet.

Második napunkon a Minden, vagy semmi jegyében kissé hosszabb útra indultunk: első úticélunk a kelet-Vesztfáliában elterülő nyolcvanezer lelkes Minden volt. A város igen szép központtal rendelkezik, most mégis egy közlekedési érdekességet látogassunk meg! A képen látható építmény egy híd, annak is az egyik legkülönlegesebb fajtája. A Weser folyót átívelő alkotmányon ugyanis nem közút, mégcsak nem is vasút kel át, hanem egy másik vízfolyás. A múlt század elején létesített, az Elbát és a Rajnát összekötő Középnémet csatornáról van szó, melynek szintje a hídnál nagyjából 17 méterrel van magasabban, mint a Weseré. A "csatornahíd" voltaképpen kettő: egy régi (a képen jobbra) és egy új (bal kéz felé) szerkezetből áll, az előbbi 33 hónapnyi építkezés után 1914-re készült el , utóbbi pedig 1993-ra épült meg.

A híd megtekintése után rövid sétával megérkeztünk Minden-Oberstadt (Felsőváros) állomásra. Az ötvágányos pályaudvar az 1977-ben alapított Mindeni Múzeumvasút egyesület (Museums-Eisenbahn Minden e.V.) székhelye, de egyúttal a napjainkban már csupán mindössze 40 km-es hálózattal rendelkező Mindeni Körzeti Vasút (Mindener Kreisbahn) központja is. Maga a vasúthálózat 80 kilométernyi vonalhosszal 1898 és 1921 között épült ki, eredetileg 1000 mm-es nyombőséggel. A nyomtávkülönbség azonban mind nagyobb problémát jelentett, ezért 1924-ben megkezdték a vágányok átalakítását 1435 mm-esre, a szakaszosan végzett munka '57-re fejeződött be. Az autóbuszközlekedés fejlődésének "köszönhetően" hamarosan, szintén lépésenként megszűntek a személyvonatok, napjainkban már csak az előre meghatározott nosztalgiavonatok egyikén utazhatunk az egykori Körzeti Vasút vonalán. A felvételen az egyesület V3-as kismozdonya tolat a nosztalgia-járművek tárolására és karbantartására szolgáló kocsiszínnél.

A Minden és Hille között közlekedő nosztalgiavonatot általában a 7906-os pályaszámú, "STETTIN" nevű gőzmozdony és az ún. porosz vonat kocsijai alkotják. A porosz T 9,3 típusjelű gőzös 1912-ben az UNION gépgyár königsbergi üzemében épült a Porosz Államvasutak részére, majd a "nagy" államvasút, a DR kötelékében a 92 638 jelölést viselte. Később ipari mozdony lett, utolsó állomáshelye egy erfurti ipartelepen volt. A szerelvény kissé a mi egykori 100 éves vonatunkra hasonlít: a vagonok zömében az 1800-as évek végéről származnak, ahány annyiféle, meglehetősen tarka képet alkotó vonattá összeállva. A decemberi Mikulásvonatokra már több, mint egy hónappal előre elkeltek a jegyek, így szükség volt a múzeumvasút majd' minden mozgatható kocsijának bevetésére.

A porosz vonat 16 km-es útja Hille állomáson ért véget. A vonalat 1903 és 1907 között Lübbecke állomásig építették ki, ahol csatlakozott a Rahden és Bünde közti vaspályához. Leépülése a szokott módon, a közúti közlekedés fejlődésével kezdődött. Elsőként, 1974. szeptember 29-én a személyforgalom állt le, később a Hille - Lübbecke relációban a teherszállítás is, majd ezt a 10 km-es szakaszt el is bontották. Napjainkban a vonalon az időszakonként induló nosztalgiajáratokon kívül a Mindener Kreisbahn tehervonataival találkozhatunk. Ez a társaság egyébként nem csupán egy iparvasút, TRAXX típusú villamos mozdonyaival egész Németország területén vállal fuvarozást. A hillei vonal a kétvágányos állomáson túl, a négyezer lelkes település keleti peremén található ipartelepnél ér véget.

Hille környékének nem a legnevesebb, de - számunkra - talán a legérdekesebb látnivalója a südhemmerni malom. Az akkor nagyon modernnek számító holland típusú szélmalmok a XVI. században szorították ki az korábban széles körben elterjedt malmokat. E szél hajtotta szerkezeteket Hollandiában elsősorban vízátemelésre használták, Németországban azonban termények őrlésére szolgáltak. Südhammer szélmalma 1880-ban épíült. Falát, melyet az uralkodó széljárás irányában bevakoltak, égetett téglák alkotják. 1911-ben a szél erejét egy lokomobil - gőzkazán - váltotta fel, melyet '24-ben elektromos motorra cseréltek. Később, a korszerű, nagyüzemi őrlőművek megjelenésekor leállították, felújítására és újbóli, turisztikai célú üzembe helyezésére 1980-ban került sor.

Hamarosan már Bruchhausen-Vilsen állomás előtt álltunk. Itt előző nap már jártunk a DEV vasúttársaság Brémába tartó motorvonata kapcsán. Szétnézve a pályaudvaron egyből feltűnik, hogy több vágány háromsínes kiképzésű. Korábban, a Hoya - Syke vonal ismertetésekor említettük, hogy a vaspálya méteres nyomtávval épült meg. Ehhez csatlakozott 1900-ban a 7,8 kilométer hosszúságú, Asendorfba vezető szárnyvonal, melyet azonban nem építettek át normál nyombőségűre, s hogy valamennyi jármű használhassa az állomást, a vágányokat háromsínesre alakították. A személyszállítás megszűnése után teherfuvarozás mellett '66-ban, Németországban először megjelentek a vonalon az egyesületi alapon működtetett nosztalgiavasút menetrend szerint közlekedő kirándulóvonatai. A teherárut ugyanakkor a nagyvasúti kocsiban, zsámolyokra állítva vitte a kisvonat egészen 1971-ig.

Az állomás előtti útkereszteződésnél kiképzett körforgalom középpontját stílszerűen egy kiállított gőzmozdony díszíti. Ez a vasparipa vontatta azt az egyetlen vagont, melyben 1966. július 2-án helyet foglalhattak Németország első nosztalgiavonatának utasai. A jármű négy testvérével együtt 1899-1900-ban a Hannoveri Gépgyárban (Hannoversche Maschinenbau AG = Hanomag) épült eredetileg is a Hoya-Syke-Asendorf kisvasút részére. Egész életét itt töltötte, s egészen 1967. szeptember 1-jéig aktívan dolgozott. Sajnos a fiatal egyesület nem tudta finanszírozni az esedékes nagyjavítását, ezért kiállítása mellett döntöttek. '71-ben külsőleg helyreállítva került az állomás előtti térre, majd annak körforgalommás építésének idején újfent helyrepofozták. Balra mögötte a felvételi épület mutatkozik.

A legnagyobb várakozással e vonal megtekintésére készültem, amely nem is okozott csalódást. A csekély vonalhosszúságú, ám gazdag járműparkkal (ezt jelenleg 7 gőz-, 5 motormozdony, 6 motorkocsi, számos személyszállító és számtalan tehervagon alkotja) rendelkező kisvasút igen népszerű nemcsak a vasútrajongók körében, a környékere látogató "civil" érdeklődök is szívesen programjukba illesztenek egy utazást a bumlival. A tiszta, rendezett környezetű vontatási telep impozáns méretű remíze Bruchhausen-Vilsen állomáson található, a létesítmény előtt épp a V3 pályaszámú, 1954-ből származó, a kölni Deutz-gyárban épített kisdízel ácsorog. A legérdekesebb vontató azonban mindenképpen a fentebb látható, az eredetileg a plettenbergi kisvasút számára megalkotott kocka alakú, "PLETTENBERG" nevű gőzmozdony. Az ún. tramway-rendszerű jármű 1927-ben készült.

A mai egyesület elődje Deutscher Kleinbahn-Verein (Német Kisvasúti Egyesület) néven 1964 novemberében alakult meg. A lelkes tagok több próbálkozás után végül a Bruchhausen-Vilsen és Asendorf közti keskeny nyomközű vasút fenntartását és üzemeltetését tűzték ki célul. Kezdetben csupán a vonal felén, Heiligenberg állomásig közlekedtek a gőzös vontatta szerelvények, de hamarosan birtokba vehették a teljes vasutat. A vonal első része tipikus mellékvonal hangulatát áraszt, a Heiligenberg és Asendorf közötti szakaszon azonban a sínpár szorosan a Brémát Hannoverrel összekötő országút mellett húzódik. A Mikulásvonatot két gőzmozdony továbbította: elöl a kiállított "BRUCHHAUSEN" testvére, a "HOYA" nevű vasparipa, hátul pedig az általunk már megismert "PLETTENBERG".

Asendorf végállomás közvetlenül az országos 6-os főközlekedési út mellett terül el. Eredeti rendeltetésére - mezőgazdasági termékek, elsősorban cukorrépa, burgonya, valamint sertés berakodása - ma már semmi nem emlékeztet, csupán az állomás peronján kiállított zsámoly. Ez az alkalmatosság tette lehetővé, hogy a normál nyomtávú kocsi kerekei alá helyezve az árut átrakás nélkül továbbíthassák a kisvasút vonalán. A Bruchhasusen-Vilsen - Asendorf vonalon e módszer volt alkalmazásban 1942-től egészen a teherforgalom leállításáig. A pályaudvar egykor két iparvágányt is kiszolgált, ám személyforgalma kezdettől fogva csekély volt. Napjainkban azonban a fotósok kedvéért alkalmanként indított tehervonatokon kívül csak személyszállító szerelvények fordulnak meg a sokat látott síneken.

Arra az esetre, ha egy vontatójárműnek a külső végállomáson kellene éjszakáznia, ott is építettek egy remízt, melyben most egy kissé bizarr megjelenésű "malacorrú" motorkocsi lakik.  Az egyszerű felépítésű, részben gépjármű-alkatrészekből összeállított, olcsó üzemeltetésű jármű a közeli, 1970-ben felszámolt Steinhuder-Meer-Bahn részére készült a wismari vagongyárban 1932-ben. Most nem indították be, de bizonyára részt vesz a múzeumvasút 2016-ban esedékes félszáz esztendős jubileumának és változatos programján. Az előzetes tervek szerint lesz járműparádé (július 29.), gőzmozdonyparádé (augusztus 5.), "történelmi hétvége" motor-, vegyes- és tehervonati közlekedéssel (szeptember 10-11.) és még sok minden egyéb.

Ezzel beszámolóm végére értem, a kétnapos tartózkodásnál többre sajnos nem volt lehetőségünk. Ahogy az a felvételeken is látszott, az időjárás meglehetősen vegyes volt, de információim szerint az itthoninál valamivel kedvezőbb. Erős szél fújt, ami ugyan elvitte a ködöt és a felhőket, azonban kellemetlenné tette a kinn-tartózkodást. Csapadék sem volt, bár egy kis hó hangulatosabbá tette volna a fotókat. Külön öröm volt számomra a DEV meglátogatása: a múzeumvasút felkeresését jóformán a nyugati utazások szabaddá tétele óta tervezem. Most alighanem hosszabb időszak következik, amelyben nem látogatunk Németországba, pedig a kísértés nem csekély. Mostanában vetíti az egyik televíziós csatorna a "Kisvárosi doktor" című sorozatot, mely Eisenachban játszódik, készítői pedig nem fukarkodnak a várost, környezetét és persze Wartburg várát mutató kameraállásokkal....