Mozgalmas év vár az idén a vasútrajongókra, remélhetően a kiszivárogtatott, de - érthető módon még - nem konkretizált tervek sikeresen végrehajtásra is fognak kerülni. Számos vasútvonalunk átadásának lesz az idén kerek jubileuma, köztük háromnak (Kisvárda - Záhony - Csap, Hatvan - Szolnok és Dombóvár - Bátaszék) a 150 éves évfordulóját ülhetjük. Járműveket is lesz módunk ünnepelni, hiszen hatvan éve érkezett meg Essenből az első Szili, Trollhättanből az első Nohab, Budapestről pedig az első Púpos. Ugyanakkor a Csörgő, valamint a keskeny nyomközű Mk45-ötös sorozatok immár fél évszázada vannak jelen a hazai vaspályákon. A mozdonyok esetében az üzemeltető vasútvállalatok nagyszabású ünnepi eseményekkel készülnek az évfordulókra, a vasútvonalak méltó megünneplése esetében azonban nem ilyen jó a helyzet. Az Ukrajnába átvezető pályán a szomszéd országban zajló sajnálatos események miatt nem került sor látványos megemlékezésre, ám Hatvan és Szolnok között gőzvontatású különvonat közlekedett, s a vonal két végpontja mellett Jászberény állomáson is tartottak ünnepséget. A harmadik említett pályavonal évfordulója még előttünk van, de reméljük ott is szerveznek valamiféle ünneplést. És végül, de nem utolsó sorban bízom benne, hogy az idén is sor kerül a még határainkon túl is rendkívül népszerű retró-hétvégékre. De ne szaladjunk előre, maradjunk az év első nagy vasúti eseményénél. Ebben a hozzászólásban a Hatvan - Szolnok vaspálya 150 éves évfordulóján tett látogatásomról számolok be.

A vasútvonalat a MÁV építette a fővárosból Miskolcra, valamint Debrecenbe vezető pályák közötti összeköttetés létrehozása érdekében, megnyitására az engedélyben meghatározotthoz képest három hónapos késéssel, 1873. március 10-én került sor. A 68 kilométer hosszúságú pályavonalon összesen négy állomás létesült: Monostor, Jászberény, Tápiógyörgye-Boldogháza és Újszász. A síkvidéki vonalvezetésű pálya megtervezése és -építése nem jelentett nagy kihívást a szakembereknek. Érdekesség, hogy Hatvan és Jászberény között 15 km, Jászberény után pedig 22 km hosszban a vasút nyílegyenes vonalvezetésű. A két végállomás között az utat akkor 2 óra 54 perc alatt tették meg a vonatok. Az utolsó nagy felújításra az 1960-as évtized első felében került sor, amikor az egész vonalat 160 km/órás sebességűre építették ki, de mivel ilyen gyorsaságra képes járművek akkor még nem voltak a MÁV állományában, ezért a kevés ívnél 125 km/órás sebességnek megfelelő túlemelést alkalmaztak. Ezt követően itt került sor számos, a Ganz-Mávagban épült vasúti jármű próbafutására. Hamarosan sor került a villamosításra, a villamos üzemet 1975. december 10-én vették fel. Azóta komolyabb beavatkozás nem, csupán toldozás-foltozás történt a vonalon, minek köszönhetően a vonatok csak a kényelmes 60 - 80 km/órás tempóban közlekedhetnek rajta.

Ez a sebesség a mindennapos közlekedéshez bizony elég csekély, azonban tökéletesen megfelelt a vaspálya jubileumának megünneplésére március 11-én, szombaton elindított különvonat utasainak. Az esemény fénypontjaként ugyanis a MÁV Rail Tours biztosította gőzvontatású nosztalgiavonat végigjárta a 150 éves vonalat, amely azonban a főváros és Hatvan, valamint Szolnok és Budapest közötti szakaszokat sem üresen tette meg. Mindkét relációban meghirdetett vonatként közlekedett, s a kora tavaszi időpont ellenére sokan váltották meg rá a nem túl olcsó, de még megfizethető árú menetjegyet. A vonat 9,40-kor, percre pontosan állt meg Hatvanban, a kép még néhány perccel korábban, az állomás bejáratánál készült.

Hatvanban már többször is jártam vasutas rendezvények alkalmából, amikor az 1990-es években egy lelkes helybéli mozdonyvezető kezdeményezésére több egymást követő esztendő májusának első napján is megrendezték a vasutas majálisokat. Ezek keretében nagyrészt a vontatási telep állományát felvonultató mozdonybemutatót, valamint fotó- és modellkiállítást tekinthetett meg a nagyérdemű. Ez alkalommal is ki lehetett volna állítani néhány vontatójárművet, akár az elmúlt évek retró-hétvégéinek egyik nagyágyúját, a Hatvanban honos 408 224-et - ha már ez évben a sorozat hatvan éves. Ilyesmire azonban nem került sor, de a különvonat mozdonyát is csak rövid ideig lehetett megcsodálni az 1. vágányon.

Ekkorra az állomás nagy utascsarnokában a "Hatvan és a Hatvan - Szolnok vasútvonal vasúttörténeti emlékei" című időszakos kiállítás megnyitásával már korábban kezdetét vette az évfordulóval kapcsolatos eseménysor. E kiállítás gerincét régi fényképek és a vasutas élet tárgyi emlékei alkották, de különböző léptékű vasútmodelleket is megtekinthettek az érdeklődők. A sztár kétségkívül a 424 012-es gőzmozdony nagy méretarányú modellje volt, amely ugyan nem mondható aprólékos kidolgozottságúnak, azonban remekül eltalált arányaival kiválóan idézi meg az igazi 424-eseket. A modellnek mintául szolgáló gépet egyébként kiskunhalasi honállomásúként 1981. március 10.-én selejtezték.

A 150 éves jubileumát ünneplő vaspálya három állomásán a helyi önkormányzatok és a VOKE (Vasutas Országos Közművelődési- és Szabadidő Egyesület) szervezésében megemlékezésekre került sor, de megtisztelte az eseményt a MÁV elnök-vezérigazgatója is. Az ünnepi aktusra természetesen a különvonat érkezése után került sor, hogy annak a szerelvény utasai is részesei lehessenek. Az ünnepség mindhárom helyen nagyjából ugyanazon "partitúra" alapján játszódott. Először ünnepi beszédek hangzottak el, amit egy rövid zenei műsor követett, végül emléktáblát avattak. Ezeken kívül Hatvanban lehetőség volt vasutas könyvek, újságok, képeslapok vásárlására is, így nem is csoda, hogy a monumentális utascsarnok hirtelen nagyon kicsi lett.

Hatvanban volt sokáig látható az országban talán először egy állomáson kiállított régi lokomotív. Első ízben, a '60-as évektől egészen 1984-ig a Magyar Keleti Vasút Társaság rendelésére a Georg Sigl Lokomotiv Fabrik műhelyeiben 1872-ben készült 269-es később 2095-ös, s végül 335 095-ös jelölésű mozdony állt itt a fiktív 2001-es pályaszámmal. Miután elvitték, majd üzemképessé tették, a korábban Kisterenyén tárolt, 442 013-as érkezett a helyére. Ez a mozdony 1921-ben készült a MÁVAG-gyárban és 1972. október 3-ig volt üzemben. De már őt is hiába keressük a talapzaton, ugyanis napjainkban a Vasúttörténeti Park gyűjteményét gazdagítja. A talapzat félig már növényzettel takarva, de ma is megvan.

Szerencsére Hatvanban jelenleg is található kiállított gőzmozdony, bár nem az állomáson, hanem a nem túl messze elterülő Népkertben. Ám aki vállalta az oda vezető rövid sétát, mindjárt két szobormozdonyt is megcsodálhatott: az 520 075 (volt DR 52 464) Bumbardót, valamint a 411 264 Trumant. A lokomotívok 2018 nyarán kerültek a jelenlegi helyükre. Akkor elhangzott egy ígéret, amely szerint rövid időn belül több jármű érkezik még a Népkertbe, ahol a város egy kisebbfajta vasúttörténeti parkot kíván kialakítani. Sajnos ebből mostanáig - tudomásom szerint - semmi nem valósult meg, ezért ezúttal nem is látogattam oda, inkább maradtam az állomáson és az aktív 424 009-ben gyönyörködtem.

A vasparipa közben nyargalt egy kört: az állomástól nyugatira található, a budapesti és a szolnoki vonalak között létesített deltavágányon megfordult, hogy Szolnok felé is "egyenes állásban", azaz a kéményével előre haladhasson. Miután visszaérkezett és rákapcsolódott a vonatára, pótolták a vízkészletét. Mivel a gőzmozdonyok kiszolgálásához szükséges infrastruktúra már nem áll rendelkezésre Hatvanban (sem), ezért a tűzoltóság segítségét kellett igénybe venni. A lánglovagok ezúttal nem tűzoltáshoz, hanem éppen ellenkezőleg, a tűz erejének kihasználása céljából vitték a vizet, amelyet egy hosszú tömlőn juttatták el a peronon álló tűzoltóautóból a 424 009 szerkocsijába.

Ezzel minden készen állt arra, hogy az ünnepi különvonat elindulhasson Szolnokra. Erre negyed tizenkettőkor sor is került, amikoris a tarka kocsisor, élén a 424 009-el méltóságteljesen mozgásba lendült. Az időjárás nem volt kegyes az ünneplőkhöz, de a vasútfotósoknak sem volt könnyű dolguk. Az előző napi kellemes tavaszi időjárást szombat reggelre erőteljes hidegfront űzte el, amely tíz fokkal alacsonyabb hőmérsékletet hozott. Ráadásul mindez közel orkánerejű szél kíséretében zajlott le, amely nemcsak a fényképezést nehezítette meg, hanem néha a két lábon állás sem volt egyszerű. Jászfényszarunál, ahol ez a kép készült, jókora porvihart kavart, időnként az az érzésem volt, minta köd szállt volna le.

A következő fotóhelyem Pusztamonostor területén, az állomástól Szolnok felé eső egyik útátjárónál volt. A vonat közlekedésének egyébként híre ment a helybeliek körében is, a kedvezőtlen időjárás dacára sokan zarándokoltak el a vasút mellé, hogy láthassák a régi idők vonatát. Már az előző helyszínen is feltűnt, hogy a nagyjából 4 kilométerre elterülő község felől egyre-másra érkeznek az autók, az állomás előtti viszonylag szűk térségen lassanként dugó kezdett kialakulni. De itt sem voltam egyedül, a környező házakból többen érkeztek megtekinteni a ritka látványosságot. A vonat az állomáson nem állt meg, azonban a lassújeleknek köszönhetően mégsem nagy sebességgel robogott el előttünk.

Szerelvényünk hamarosan megérkezett a vonal mentén fekvő legnagyobb település állomására, ahol egyórás tartózkodás következett. A különvonat menetrendje úgy lett megszerkesztve, hogy a jászberényi tartózkodása alatt mindössze egy menetrend szerinti személyvonat érintse az állomást, az is kevéssel a különvonat továbbindulása előtt. Ennek köszönhetően az ünnepséget zavartalanul le lehetett bonyolítani s felvételi épület előtti területen, miközben a szerelvény a 3. vágányon várakozott. Az programok itt is hamarabb elkezdődtek, de az ünnepi aktussal, valamint az emléktábla leleplezésével megvárták a különvonattal érkezőket. Itt került sor a Jászság vasútvonalainak történetét leíró könyv bemutatójára is.

A típusterv alapján emelt felvételi épület mellett álló, 1876-ban erdélyi vörösfenyőből épített - napjainkban már sajnos meglehetősen rossz állapotú - áruraktár, valamint a kissé távolabb elhelyezkedő, az előző kép hátterében látható víztorony patinás megjelenést kölcsönöz a pályaudvarnak. Ez utóbbi természetesen már nem tölti be eredeti funkcióját, azonban - ismereteim szerint - a város és a vasút is megtartani tervezi az építményt. Érdekességként megemlítem, hogy 1910-ben felmerült egy Jászberény és Gödöllő közötti vaspálya létrehozásának gondolata. A vasútvonal ügye ugyan biztatóan alakult, azonban a nem sokkal később kitört I. világháború meghiúsította a megépítését.

Az állomás vágányzatát a már említett teljes felújítás alkalmával úgy alakították ki, hogy az akkor még jelentős áruszállítási tevékenységet minél gördülékenyebben lehessen lebonyolítani. A legtöbb munkát a Lehet hűtőgépgyár adta, amely napjainkban is aktív. A pályaudvar egyébként ma is rendszeres teherforgalmat bonyolít le, bár ez meg sem közelíti az 1970-es, 80-as néhány évek árufuvarozási volumenét. Néhány cég szerencsére még számít a vasútra, ezért általában heti három alkalommal kilátogat Hatvanból az osztrák vasúttól kölcsönzött 2068-as sorozatú Suttogójával továbbított tolató tehervonat.

Érdemes egy percre elidőzni a következő stációnál is. Meggyespele Jászberény külterülete, amely a városközponttól mintegy 10 km-re található, a csekély lakosságú városrésznek minimális utasforgalmú saját megállója is van. Korábban itt megálló-rakodóhely volt, a rakodóra az egykori Meggyespele - Pusztamizse Gazdasági Vasút hordta a környező jászsági termőföldek javait. A 600 mm-es nyomtávolságú vonalat az 1920-as években létesítették, a lórékat kezdetben lovak, később motormozdonyok vontatták. Megszűnése a helybeliek visszaemlékezései alapján 1964-re tehető. Mára nyoma sem maradt, kivéve a túlsó végállomás közelében, Jásztelek külterületén található Zagyva-hidat, melyen még az egykori vasút sínjei is felfedezhetők.

A különvonat előtt közlekedő menetrend szerinti személyvonatot Meggyespelén szerettem volna megörökíteni, azonban a járat késett, ezért úgy döntöttem, azt a következő állomáson, Porteleken várom meg. A porteleki állomásépület már az első ránézésre elüt a vonal többi indóházától. Ez a vasútvonal legfiatalabb állomása, mely a már többször is említett teljes újjáépítés alkalmával létesült Szent-Imre megállóhelytől mintegy 750 méter távolságra. Hivatalos átadására 1965. április 4-én került sor, ez a nap akkor pirosbetűs ünnep, Magyarország felszabadításának napja volt. Valószínűleg ugyanezen napon szűnt meg a szent-imrei megálló. Az új állomás alkalmas vonatkeresztezés lebonyolítására és (ma már használaton kívüli) rakodóvágánnyal is rendelkezik.

Épület közel, s távol is csak néhány látható, egyértelmű, hogy az állomás fő funkciója vasútüzemi: vonatkeresztezési lehetőséget nyújt, amivel növelhető az egyvágányú pálya áteresztő képessége. Egykor a rakodóvágány is kihasznált lehetett, amikor még néhány mezőgazdasági nagyüzem is tevékenykedett a közelben. Érdekes módon itt is gyülekeztek a "civil" érdeklődők, vasútfotósként egymagam voltam jelen. A menetrend szerinti személyvonat továbbra sem érkezett meg, azonban hamarosan feltűnt a messzeségben a gőzmozdony jellegzetes sziluettje. A különvonat a 3. vágányra járt be, a 2. vágányra az ellenirányból érkező személyvonatot várták.

A vonalon egykor élénk nemzetközi átmenő teherforgalom zajlott, több tehervonat használta ezt a rövid útirányt észak- és dél-Európa között. Kevesebb, de hosszabb személyvonat közlekedett erre, sőt egy időszakban még nemzetközi gyorsvonatok is koptatták az acélországutat. Jelenleg a napi néhány teherszerelvény között hétköznap órás, hétvégén kétórás ütemben jönnek-mennek az S820-as jelzésű helyi személyvonatok, hétvégén FLIRT-motorvonatokkal, a többi napokon két-három Fecske-kocsiból összeállított mozdonyvontatású szerelvénnyel utazhatunk. Itt éppen az ellenvonat érkezik a 424 009 mellé, miközben a másik irányból 20 perces késéssel közlekedő motorvonat már az állomás bejárati jelzője előtt várakozik szabad vágányra.

Mire megérkeztem az ünnepi különvonat végállomására, Szolnokra, a 424-est már lekapcsolták a szerelvényről és éppen távozott, így mire a látóterembe kerülhetett volna, már árkon-bokron is túl járt. Mivel itt is fordulnia kellett, úgy gondolom, Szajolba indulhatott, ahol a nyíregyházi és a békéscsabai vonalakat összekötő deltavágányon tehette ezt meg. De valósznűleg ott várták a tűzoltók is, hogy pótolják a Hatvantól elfogyasztott vízmennyiséget. Ezért kénytelen voltam megelégedni az állomáson, az ún. Czigler-ház végében kiállított 424 320-as látványával. A mozdony az 1982-es vasutasnapi felavatása óta hirdeti ezen a helyen a hazai vasútijármű-gyártás hajdani dicsőségét.

A szolnoki pályaudvar mai megjelenése az 1970-es években alakult ki, amikor a háborúban megsérült korábbi indóház helyére felépült a mai szocreál stílusú, monumentális hatást keltő felvételi épület. Ugyanabból az időszakból származik a vágányhálózat és a peronrendszer és a rendezőpályaudvar is. Átadásakor az ország legkorszerűbb vasúti létesítménye volt, de mai, kissé kopottas állapotában is figyelemre méltó alkotás. Az ünnepségre a fentebb említett Czigler-háznál került sor, melynek során az állomás tervezőjének, Czigler Endrének nevét viselő, vasútüzemi rendeltetésű épület falán emléktáblát is avattak.

Jászberényben "ebédidőben" tartózkodott a vonat, így Szolnokra kora délután érkezett. Az ünnepi eseményekhez kapcsolódó programok már itt is korábban elkezdődtek, minek keretében az állomásépületben található Szolnoki Vasúti Almárium Látogató Központ is kitárta kapuit a nagyközönség előtt. A vasúttörténeti kiállítás valójában két részből áll. Az egyik a nagy utascsarnokból üvegfalakon át folyamatosan látható, míg a másik kiállítóterem az emeleten, az egykori Utasellátó étterem helységeiben kapott helyet. Ez utóbbi csak előzetes bejelentkezés után látogatható, azonban ez esetben az érdeklődők szabadon megtekinthették az ott összegyűjtött vasúti relikviákat.

Itt már külön az ünnepség, majd a különvonat szolnoki tartózkodása idejére az állomás első vágányára kiállított vasúti jármű is növelte az esemény fényét. Ez azonban nem holmi régimódi mozdony volt, hanem a honi állami vasútvállalat legújabb üdvöskéjét, a 815-ös sorozatú KISS emeletes motorvonat egy képviselője. A MÁV elnök-vezérigazgatójának ünnepi beszéde ugyanis elsősorban a vasút fejlődéséről szólt, amihez kapcsolódóan a jelenlévők kívül-belül megtekinthették a szerelvényt. Tapasztalatom szerint az érdeklődés nem volt túlzottan nagy, ami nem is csoda, hiszen sokan már napi szinten használják ezeket a vonatokat munkába, vagy iskolába járásra.

Ahogy haladt az idő, szép lassan kiürült az állomás, az ünnepi eseményekre csak az első vágányon árválkodó nosztalgiavonat szerelvénye emlékeztetett. Az utasok vagy a kiállítások valamelyikének megtekintésével voltak elfoglalva, vagy valami mással ütötték el az időt a vonat 16,42-re tervezett indulásáig, az érdeklődők pedig hazamentek. A vonatforgalom csekély volt, semmi érdekes fotótéma nem adódott, így jómagam is úgy döntöttem, a nem túl kellemess időjárásban nem várok tovább a 424 009 visszaérkezésére, de nem is megyek utána Szajolba, hanem hazaindulok. Ugyanis volt még egy lehetőségem a vonatot látni, valamint megörökíteni és ezt a lehetőséget ki is használtam.

Az ominózus lehetőség a különvonat visszaútja alkalmával érkezett el, a szerelvény ugyanis a ceglédi vonalon tért haza és elhaladt az otthonunk előtt is. Fél hat tájban volt esedékes az érkezése, akkorra mi is kisétáltunk a megállóhoz. Meglepő módon még itt is viszonylag sokan összegyűltek, jöttek gyerekekkel, fényképezni és csak a látvány kedvéért is. Néhány perc késéssel el is suhant előttünk a különvonat, a szerelvény lokomotívja jókora füsttel cibálta vonatát a viszonylag erős emelkedőn felfelé. Aztán ezt a füstöt a szél éppen a bámészkodókra csapta le, így most már nyugodtan elmondhatjuk magunkról, hogy megcsapott a mozdony füstje. (A felvétel már a lemenő nap gyenge fényénél készült, a minősége miatt elnézést kérek.)
Utoljára szűk egy éve látogattam Hatvanba, amely alkalommal végigutaztam a most 150 éves vonalon is. Akkor egy vasutas esemény alkalmából keltem útra: a Zagyva parti város állomása volt a tavaszi retró hétvége központja, amikoris sok érdekes, régimódi vonat érintette Hatvan állomást. Az eseményről akkor a Vonatmagazinban is beszámoltam. Egyvalami hiányzott: a 424-es vasparipa, amely most a szokásos szedett-vett, tarka összeállítású nosztalgiavonattal együtt tiszteletét tette. A rendkívül kellemetlen időjárás ellenére sokan voltak kíváncsiak a nem mindennapi menetre, mint fentebb már említettem, nemcsak vasútrajongók és -fotósok, hanem sok helybeli is kisétált a vasút mellé. Az igazi persze az volna, ha nem csupán egyetlen napon lennének ennyien az állomásokon, megállókban, de ahhoz az kellene, hogy ez a jobb napokat is látott vasútvonal ismét a régi fényében ragyogna, és a vonatok suhannának, s nem csupán vánszorognának rajta. De attól tartok, addig még sok víz lefolyik a Zagyván...