Az elmúlt év telének egyik hosszú estéjén a negyven évvel ezelőtti kiadású Csehszlovákia útikönyvemet olvasgattam. Az egymást követő oldalakon egyre érdekesebb leírásokra bukkantam, melyek azonnal felkeltették az érdeklődésemet. Elővettem a térképet, megkerestem rajta a könyvben szereplő helyszíneket és azt láttam, hogy azok szinte egy vonal mentén felfűzve helyezkednek el, ráadásul közel a magyar határhoz. Elkezdtem egymás mellé rakni a helyszínek, minek a végére egy kirándulás terve bontakozott ki a gondolataimban. A terv szerint kombinálhattuk mindkét szenvedélyünket, vagyis a természeti és épített értékeink felkeresését, valamint a vasútfotózást, s mindezt nyugodt, kényelmes tempóban, rohanás nélkül. Az "alapkoncepció" szerint az úticél, egyúttal a felkeresni szánt legtávolabbi helyszín Galánta városka volt, melyet egyenes, vagyis a legrövidebb úton közelítettünk meg. Innen visszaindulva kis jobbkitérővel érintettük Deákit, majd visszatérve a főcsapásirányba Tardoskedd következett, végül a kacskaringót bevégezve egy balkitérővel Bényben ért véget a kiruccanás érdemi része. A tervet végül maradéktalanul sikerült is végrehajtani, sőt túl is teljesítettük - lássuk hát, mi mindent érdemes megnézni egy dél-szlovákiai kacskaringós barangolás folyamán!

Amikor Magyarország első vasútjának építését még csak tervezgették, két, egymástól nagyban különböző elképzelés csapott össze. Az alap ugyanaz volt, a magyar főváros, Pest-Buda és a Monarchia központja, Bécs közötti vasúti összeköttetés megteremtése. Ezt az egyik érdekcsoport Pozsony érintésével, a másik csapat pedig Győrön át szerette volna megvalósítani, a vita hevében állítólag egy ízben a Parlamentben egymásnak is ugrottak a képviselők. Bár akkor az első tervezet valósult meg, a történelem végül az utóbbit igazolta, hiszen manapság Budapest és Bécs között a győri vonalon zajlik a közlekedés. Mi a kirándulásunkat most az ország első vasútja folytatásának számító, napjainkban Szlovákia területén húzódó fővasút mentén tettük meg több kitérővel, de mindig visszatérve a vaspályához. Nem mentünk messzire, ezért nem kellett korán kelnünk sem.

A nap vasútfotózással indult. Éppen útba esett, így természetesen megálltunk az egykori Párkány-Nána, mai nevén Štúrovo állomáson. A pályaudvar igazából a senki földjén fekszik, hiszen egyik névadó településhez sincs túl közel: Párkány belvárosa és Nána, az 1200 lakosú kisközség egyaránt 3,5 - 3,5 kilométerre terül el. Nem sokkal érkezésünk után befutott a Budapest-Nyugati pályaudvarra tartó Metropolitan EC. Az előző menetrendi év beköszöntekor eltűntek a magyar főváros és Prága között közlekedő EC-vonatok megszokott nevei (pl. Jeszenszki, Csárdás, stb.) és valamennyi járat a Metropolitan titulust kapta. Az általunk fotózott vonat, melynek élén a Cseh Vasút (ČD) 380 012-es pályaszámú villamos mozdonya dolgozott, negyed tízkor indult tovább Budapestre, az utas- és személyzetváltás lebonyolítására a menetrend csak néhány percnyi tartózkodást adott.

De ez nem volt mindig így. Másfél emberöltővel ezelőtt Párkány még szigorú határállomás volt, ahol a vonatok a kötelező útlevél- és vámvizsgálat miatt fél-, vagy akár egy órát is voltak kénytelenek várakozni, eközben a vasutasok kényelmesen el tudták végezni a mozdonycserét. Fényképezőgépet elővenni nem volt ajánlatos, mert ha a hivatalos szervek meglátták, a delikvens könnyen a rendőrségen találhatta magát.Napjainkban már nyugadt(abb)an fotografálhatunk az állomáson, ha nem hagyjuk el az utasok számára megnyitott területet, illetve nem megyünk a vágányok közé, nem valószínű, hogy kellemetlenségünk lehet. Így aztán sokan járnak oda fotózni, hiszen - bár a vonatforgalom nem kimagaslóan nagy - kis szerencsével meglehetősen tarka vontatójármű-állományt találhatunk a pályaudvaron. Íme egy ízelítő, mi mindent láttunk rövidke tartózkodásunk idején.

A rövid, de vasútilag tartalmas párkányi pihenő után programunk legtávolabbi pontjára, a Dunamenti-alföld közepén elhelyezkedő Galántára indultunk. A város neve összeforrt a mátyusföldi főnemesi családok egyik legismertebbikével, Esterházyakkal, a birtok, melyen Galánta is található, 1525-ben került anyai örökségként a família tulajdonába. A város az családnak, kiknek jelenléte hosszú ideig meghatározta Galánta életét, a fejlődés elősegítése mellett két jelentős műemléket is köszönhet. Az egyik az Esterházy Ferenc részére épült reneszánsz "kiskastély", a másik pedig, melyet mi is megtekintettünk, a városközpontban emelkedő, Esterházy Pál és Dániel megrendelésére 1633-ra elkészült hatalmas kastély. Az eredetileg neogót stílusú épület mai, a romantikus, az angol gótika szellemét idéző megjelenését 1861-es, radikális beavatkozással járó átépítése után nyerte el.

Az épületegyüttest nagy kiterjedésű park övezi, amelyben az ott látható egzotikus növények és hatalmas tölgyfák miatt kisebb botanikus kertnek is tekinthető. Körbejárva a tekintélyes épületet, még jelenlegi, erősen használtas állapotában is lenyűgöző a megjelenése. A hírek szerint azonban a helyzet hamarosan megváltozhat, hiszen a néhány évvel korábban megkezdett, majd pénzhiány miatt botrányos körülmények között abbamaradt felújítás hamarosan folytatódik. Pályázatokon elnyert pénzek mellett a kastély állami segítségre is számíthat, legalábbis erről írt tavaly nyáron a helyi sajtó. A tervek komplex felújításról szólnak, az állami forrás juttatásának egyik feltétele pedig az, hogy az épületet három éven belül meg kell nyitni a látogatók előtt. Remélem, ezek a pénzek nem úsznak el holmi láthatatlan csatornákon és a galántai Esterházy kastélyt néhány év múlva tényleg megnézhetjük teljes szépségében is.

A helyiek által csak Galánta szégyenének titulált kastély parkjában 1982 óta áll Kodály Zoltán emlékműve, melynek töve mindig zsúfolt a magyar nemzeti színeket viselő szalaggal átkötött koszorúkkal. Világhírű zeneszerzőnk életére és munkásságára, bár nem a szülővárosa, Galánta nagy hatást gyakorolt. Hogy láthassuk, mi köti őt a városhoz, ki kell sétálnunk a vasútállomásra, melynek falán márványtábla emlékeztet arra, hogy a későbbi zeneszerző ebben az épületben töltötte gyerekkora egy részét. A gyermek Kodály Zoltánt itt érték az első zenei élmények, amikor pesztonkája dalait hallgatta, iskolai tanulmányait is a galántai népiskolában kezdte meg. Érdekes módon a feljegyzések szerint csak az ének tantárgyból nem volt jelese. Az itt töltött éveket sosem felejtette el, egyik legismertebb alkotása, a Galántai táncok alapjait a helybeli "világhíres" cigányprímás, Mihók János tizenkét tagú zenekarától hallott nóták, verbunkosok adják.

A pályaudvar épülete kicsit átalakítva, de ma is őrzi jellegzetes, MÁV típusú megjelenését, falán 2017. május 4-e óta magyarul is olvasható a város neve. De mit keresett itt Kodály Zoltán? Nos, édesapja, Kodály Frigyes vasutas volt és 1885-től '92-ig ennek az állomásnak a főnökeként teljesített szolgálatot. Galántai fellépése előtt Szob (akkor még természetesen nem határállomás) első embere volt, 1892-ben padig munkaadója Nagyszombatra irányította. Ilyenkor családja is vele költözött, a kis Zolikának így igen mozgalmas gyermekkor jutott. A családban jelen volt a muzsika szeretete is, hiszen az idősebb Kodály hegedült, felesége pedig zongorán játszott és énekelt. Az állomás hazánk első vasútjának folytatásaként Párkány-Nána és Pozsony között 1851. szeptember 6-án átadott vonalon található.

A Galántát érintő vasútvonal, mint már említettem, eredetileg a magyar fővárost Pozsonyon át a Monarchia központjával, Béccsel tervezett összeköttetést volt hivatott szolgálni. És bár a két város közötti forgalom később a Győrön át húzódó vaspályára tevődött át, Galánta vasútja sem maradt munka nélkül, hisz' napjainkban ez az egyik legfontosabb kapocs észak- és dél-Európa között. A vonalat az 1960-as években villamosították, ennek megfelelően a rajta közlekedő járműállag összeállítása napjainkban nem túl izgalmas. A helyi forgalmat általában 671-es sorozatú villamos motorvonatokkal szolgálják ki, a távolsági gyors- és sebesvonatok élén legtöbbször 363-asokat láthatunk, míg a Galántán csupán áthaladó nemzetközi gyorsvonatokat a ČD 380-asai, ritkábban a kiöregedett szlovák 350-esek továbbítják. Ott-jártunkkor üdítő színfoltot jelentett az egyik mellékvágányon várakozó kis piros tolatómozdony.

Már dél volt, amikor visszaindultunk. Amint azt a bevezetőben említettem, nem ugyanazon az úton haladtunk, amelyen odaérkeztünk, mivel érinteni akartuk a Galántától mintegy 12 km-re fekvő mátyusföldi Deáki (szlovák neve Diakovce) községet. Deákinak vasútja (az 1909-ben megnyitott egykori Vágsellye–Negyedi HÉV) és állomása is van, de mi ezúttal nem azt, hanem a temetőben álló katolikus templomot kívántuk megtekinteni. Szent István 1001-ben bencéseket telepített ide, az ő első templomuk helyére a 13. században emelték a ma álló épületet. Jelenlegi alakját az 1875-ös bővítésekor nyerte el, többszöri felújítás után napjainkban teljes szépségében megcsodálhatjuk. Mindenképp említést érdemel, hogy a bencések a 13. századtól kezdve használták azt a latin szertartáskönyvet, az ún. Pray-kódexet, mely Pozsonyba, majd a Magyar Nemzeti Múzeumba került és amely tartalmazza többek között a Halotti beszédet is.

Deákiból továbbindulva a bő 20 kilométerre eső Tardoskedd (Tvrdošovce) volt programunk következő úticélja. A Kisalföldön, a Vág folyó bal parti síkságán elterülő község változatos történelme során a Párkány - Pozsony vaspálya megnyitása után vasutas településsé vált, ám Trianon után a magyar nemzetiségű vasúti dolgozók zömét az akkor létrehozott Csehszlovák Vasút, a ČSD elbocsátotta. Később, 1947 után a magyarokat részben Szudétaföldre deportálták, részben lakosságcsere révén Magyarországra küldték. A Budapestre érkezettek egy tömbben telepedtek meg, akkori lakhelyüknek állít nevében emléket a mai Tardoskedd utca. A település napjainkban a legutóbbi népszámlálás adatai szerint Szlovákia legnagyobb községe, mely nem felejtette el vasutas múltját sem. Ez utóbbinak köszönhető a főutca melletti parkban létrehozott kis vasúti "skanzen", melyben megtekinthető többek között Hétfájdalmú Szűz Mária, a helyi vasutasok védőszentjének szobra, a 310 442-es (korábban MÁV 377 374-es) pályaszámú gőzmozdony, valamint a Tagi majorba vezető egykori lóvasút egy kocsija.

Miután megnéztük a kis szabadtéri kiállítást, Érsekújvárra indultunk. A legenda azt tartja, hogy a pályaudvaron a pesti gyorsot minden alkalommal cigányzenekar fogadta. A jelentős magyar lakossággal rendelkező városban - neve magyarul is olvasható az állomáson - már jártunk, s mivel központjában nem sok látnivaló található, csupán pályaudvarán tettünk egy rövid látogatást. A modern megjelenésű indóházból lépcsőn lehet az egy emelettel magasabban elhelyezkedő peronokhoz feljutni. Néhány évvel ezelőtt rendszeresen láthattunk itt V43-asokat is, melyek a Szlovák Vasút (ŽSR) belföldi forgalmában vettek részt. Ha jól emlékszem, a székesfehérvári mozdonytelep állagába tartozó mozdonyok a szlovák járművek magyarországi többlet-futásának kiegyenlítése céljából voltak "kölcsönbe" északi szomszédunknál. Most ilyesmi nem akadt lencsevégre, de a vasúttársaság mindennaposan használt mozdonyai között szerencsére egy őskövület, egy Hektor (721-es sorozat) is álldogált az egyik mellékvágányon.

 A fotózás után folytattuk utunkat Párkány felé, közben kis kitérőt téve rövid időre betértünk Köbölkút (Gbelce) állomására. Az általunk érintett állomások legtöbbike úgy helyezkedik el, hogy az utasok számára megnyitott területről (magyarán a peronról) csak többé-kevésbé a nappal szemben lehet fényképezni. Galántán ezt ellensúlyozta az időleges felhősödés, azonban itt, Köbölkúton - szerencsére - ismét jobb időnk lett és kisütött a nap. Amikor odaértünk, láttuk, hogy Párkány felé zöldet mutat a jelző, s kisvártatva áthaladt az állomáson a 240 095-ös pályaszámú villamos mozdony, mely egy konténervonatot továbbított. Itt nem is töltöttük tovább az időt, amint a vonat eltűnt a messzeségben, folytattuk utunkat.

Köbölkútnál elkanyarodtunk a Párkány - Pozsony vasútvonaltól és a 18 km-re fekvő Bénybe (Bíňa) indultunk. A Kis- és Nagybény egyesítésével létrehozott, másfélezer lélekszámú, nagyrészt magyarok lakta falu egy régi sáncrendszer ölelésében fekszik. A római-avar eredetű fa-föld szerkezetű erődítmény - melyet a kutatások szerint már a 11. században sorsára hagytak - István herceg (a későbbi Szent István király) és Koppány harcának leírásakor a Képes Krónikában is szerepel. A község másik nevezetessége a központjában elterülő parkban magasodó, Szűz Mária tiszteletére szentelt apátsági templom. Az 13. század elején karinthiai szerzetesek által épített kéttornyú apátsági templomot először gótikus, később barokk stílusban építették át, míg végül 1862-es átépítésekor kapta vissza eredeti megjelenését. Az épület a II. világháború idején súlyos sérüléseket szenvedett, de napjainkban teljesen felújítva várja látogatóit.

A templomtól mindössze néhány lépésnyire egy másik érdekes és értékes műemléképületet láthatunk, nevezetesen egy kör alaprajzú kápolnát. Hasonló épületegyüttesek a Kárpát medencében a Vas megyei Jákon, valamint a Szlovákiában, a lőcsei járásban fekvő Szepesmindszenten (mai neve Bijacovce) találhatók, valamint itt, Bényben. Kívülről szabályos henger alakot formáz, sima, díszítésektől mentes fala egyszerű fehér meszelésű. Belsejében néhány 13. századi eredetű freskórészlet, valamint tizenkét, eredetileg minden bizonnyal papi ülőhelyként szolgáló falmélyedés található, alighanem emiatt szentelték a kápolnát a Tizenkét Apostol tiszteletére. Hogy valójában mi célból emelték az Árpádok korában, máig nem tisztázott, az egyháztudósok azonban rendületlenül keresik a magyarázatot. De akármire is szolgált ez a rejtélyes építmény, a lényeg, hogy szinte csodával határos módon majd' teljes épségében ránk maradt.

A falu egy másik nevezetességei az ún. Bényi kincs, ami egy 108 arany pénzérmét tartalmazó, 5. századi eredetű régészeti lelet. A központban, nem messze a templomtól, több fafaragást láttunk. Ezek egyike gróf Galánthai Esterházy Jánosnak (a táblán a neve magyarosan, Eszterházynak szerepel), az egykori Csehszlovákia legjelentősebb magyar mártír politikusának állít emléket. Bénynek állomása is van, mely a Párkány - Ipolyság vasútvonalon helyezkedik el. A vicinális meglehetősen ritkás menetrendje azonban ott-tartózkodásunk idejére nem tartalmazott vonatot, így ez esetben a vasútfotózás elmaradt.
Amikor idáig eljutottunk, már elmúlt három óra, a nap mind lejjebb ereszkedett, a fényviszonyok is egyre kevésbé kedveztek a fotózásnak. Mivel minden betervezett helyszínt sikerült bejárnunk, hazaindultunk. Azon a hosszú téli estén, amikor megfogant bennem ennek a kiruccanásnak az alapgondolata, bizony magam sem gondoltam volna, hogy végigjárva ezek a számomra jobbára alig, vagy egyáltalán nem ismert nevű kicsiny településeket, ennyi szépséget és értéket tudunk majd megnézni. Nemcsak a nagy és népszerű metropoliszokat érdemes felkeresni, hiszen sokszor az igazi kincsek a kis, eldugott helyeken, a nagy "turistafolyamok"-tól távol helyezkednek el. Azonban egy ilyen túrát végigcsinálni - legalábbis számunkra - sokkal nagyobb élmény, és sokkal hangulatosabb, mint egy nagyváros turistákkal teli aszfaltszőnyegét koptatni. Talán ha az utóbbi módszert választjuk, többet látunk, azonban a kevesebb néha több, és erről a kirándulásról nagyon sok élménnyel megpakolva érkeztünk haza.