Töredelmesen beismerem, a múlt évben kissé elhanyagoltam a vonatmagazinos blogot. Pedig elég eseménydús esztendőt tudhatok magam mögött és talán mentségemre szolgál, hogy a "restanciát" egy ideje próbálom folyamatosan ledolgozni. Ezen események legtöbbike nem kötött időponthoz, vagyis nem vesztette el aktualitását, azonban van közöttük egy olyan, amiről azonnal tudósítanom kellett volna. Egy újszülöttről, azaz egy vadonatúj vaspálya első szakaszának átadásáról van szó, amely vasúti körökben azért nem kis dolog, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ez - egyelőre - nem több, mint egy nagyjából háromszázötven méter hosszú sínpár. A Gödöllői Kisvasútról beszélünk, amely hirtelen, szinte a semmiből nőtt ki, legalábbis számomra. Ez az újszerű vállalkozás történelmi előzmények nélkül, a semmiből hozott létre egy vadonatúj vasutat, a munkát és az üzemeltetést a - tudtommal - négytagú "vasútüzem" díjazás nélkül, társadalmi munkában végzi, a vasút építéséhez szükséges anyagokat pedig felajánlások útján, állami segítség igénybe vétele nélkül szerezte be. Még 2017 koraőszén szerveztek egy nyílt napot, melyet azonban, mivel korábban alig hallottam erről a születőfélben lévő kisvasútról, nem igazán vettem komolyan. Így végül azon az eseményen nem jelentem meg. Az igazi nagy nap azonban 2018. június 2-a volt a kisvasút életében, amikor azt hivatalosan felavatták és első ízben az utazóközönség is kipróbálhatta. Ettől az aktustól azonban már nem maradtam távol.

Mivel állomására rendszeresen közlekednek különböző különvonatok, Gödöllő már régóta a kedvenc fotóhelyeim közé tartozik. Régebben, még az ezredforduló előtt, Ausztriából is jöttek, legtöbbször Húsvétkor dízel-, ritkábban gőzvontatású kirándulóvonatok, majd a hazai nosztalgiás csapat is beerősített. Mindeközben figyelemmel tudtam kísérni a nevezetes kastély helyreállításának folyamatát, mely ugyan a végétől még igen messze van, azonban az épületegyüttes már most is szemet gyönyörködtető. Azt a tényt, hogy a városban botanikus kert is van, igazándiból tavalyig nem is tudtam. Pedig korábban is hallottam már kósza híreket a város határában épülő 600 mm-es nyombőségű kisvasútról, amelyet azonban, mint már említettem, nem igazán vettem komolyan. Hiba volt, hiszen a vasútüzem alapítói nagyon is komolyan gondolták - és gondolják a mai napig is - a dolgot. Amikor tudomást szereztem az Arbofeszt elnevezésű fesztivál keretében meghirdetett ünnepélyes megnyitó időpontjáról, már én sem vettem félvállról ezt az egészet és dacára a rendkívül változatos időjárásnak, elzarándokoltam a növénykertbe, hogy tiszteletemet tehessem az újszülöttnél.

Az arborétum a MÁV hatvani vonalán található Gödöllő-Állami telepek megállóhely közelében terül el. Jómagam is itt szálltam le a vonatról és indultam el a nagyjából 1 kilométerre lévő bejárat felé. A látogatók többsége azonban gépjárművel érkezett, ezért a sínpár mellett, az azzal párhuzamosan húzódó Isaszegi út mellé kihelyezték a Arbofeszt rendezvény felé mutató táblát. Kicsit beljebb forgalomirányítók várták az autósokat, hogy a nagy parkolóba tereljék őket, én viszont egyből begyalogolhattam a növénykertbe.

Nem egy megszokott arborétumnak az előző éjszakai esőtől sáros csapásait tapostam., A II. világháború folyamán súlyosan sérült növényzet pótlása során az új telepítéseket nem egyesével vagy kisebb csoportokba, hanem állományszerűen, parcellákba ültetették. Magát a 190 hektáros arborétumot, amely akkoriban a Gödöllői Koronauradalomhoz tartozott és József főherceg nevét viselte, 1902-ben alapították az alföldi homokos területek fásítására alkalmas, Magyarországon nem élő fafajok meghonosítása céljából. A növényzet telepítése 1914-re fejeződött be, ezután a 20-as, 30-as évekre hazánk legjelentősebb növénykertjévé vált.

Nem könnyen, de sikerült megtalálnom úticélomat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy több helyen találtam a kisvasút felé mutató útirányjelzést, anélkül azonban, bármiféle támpont híján, még tovább tartott volna a keresgélés. Egyelőre csendes volt a környék, ám a vontatási telepen már lázas készülődés folyt. A "fűtőház" egy korábban gazdasági célra használt épületben kapott helyet, a benne sürgölődők kissé ferde szemmel nézték, ahogy ott tébláboltam. Ezt meg is értem, hiszen munkájuk gyümölcsét, a kisvasút járműállományát az ünnepélyes megnyitón akarták megmutatni a nagyérdeműnek.

Végül mégis előbújt a félhomályból egy csodálatosan felújított, csillogó-villogó masina, mely egy munkavonatot továbbított a közeli végállomásig. A kocsin padok, asztalok és sörsátorok utaztak, melyeket aztán az "állomásépület" melletti területen állítottak fel. A kopár placc egy-kettőre hangulatos kis ligetté alakult, azonban a felsorolt eszközök nem egy lakoma, esetleg egy jó sörözés kellékei, hanem a vasútüzem alkalmi irodája, valamint a megjelentek pihenőhelyei lettek. Ahogy közeledett a nyitóünnepség előre meghirdetett időpontja, mind több érdeklődő caplatott fel a sáros csapáson a végállomás melletti rétre.

Fél tizenegykor végre megkezdődött az ünnepi aktus. Addigra az időjárás is megemberelte magát és az addigi hol párás, hol derült időt szikrázó napsütés váltotta fel. Elsőként a kisvasút alapítója és lelke tartott beszámolót a létesítmény létrejöttének körülményeiről. A hangosítást sajnos nem sikerült megoldani, ezért nem mindent értettem tisztán, de a lényeg így sem veszett el. Megtudhattuk, hogy a vasút létrehozásának ötlete jópár esztendővel ezelőtt egy baráti beszélgetés folyamán fogalmazódott meg, majd sikerült az ügy mellé állítani az arborétum kezelését ellátó erdészet mellett a várost is. A szervezési, építési és a majdani üzemeltetési feladatokat a vasútüzem tagjai térítésmentesen, szabadidejükben látják el, az anyagi hátteret szponzorok segítségével biztosítják.

A kisvasút bemutatása után járműparádé következett. Elsőnek egy "klasszikus" gödöllői személyvonat érkezett, élén egy EL-9 típusjelű mozdonnyal. A jármű 1972-ben hagyta el a Berlin melletti Henningsdorfban székelő Lokomotivbau Elektrotechnisch Werke gyáregységet, ahonnan a dorogi bányavasúthoz került. Ott leállítása után kiállítási tárgy lett belőle, majd egy rövid kemencei kitérő és egy felújítás után Gödöllőn talált - remélhetően - végleges otthonra. A vasút üzemvezetőjének beszámolója szerint ez az akkumulátoros üzemű gép fogja lebonyolítani a menetrend szerinti forgalmat, így a gödöllői lesz az ország egyetlen, tisztán villamos üzemű keskeny nyomtávú vasútja.

A kis sárga jószág akkor még nem tudta mi vár rá. A rendezvény fő attrakciója következett, nevezetesen a város polgármestere, az arborétumot üzemeltető erdészet képviselője és az üzemvezető egy üveg pezsgővel felavatta a mozdonyt és a vasutat. Ami nem derült ki, az az, hogy mi lett a pezsgő maradékával? Egy része ugye az EL-9-esre került, ez nyilvánvaló, az üvegben maradt italból azonban senki nem akart inni. A város első embere azért, mert - amint viccesen megjegyezte - nem szeretett volna részeges polgármesterként főcím lenni, az üzemvezetőnek még járművet kellett vezetnie, az erdész pedig talán szolidaritásból nem kért az itókából, valamint engem sem kínáltak meg (de végül is ezt mért tették volna?)...

Miután a pezsgőtől lucskos villanymozdony elódalgott, következett a járműparádé sztárja, az Ue-28-as dízelmasina. A járműtípust 500 és 600 mm-es nyomtávú vonalak számára a Békéscsabai Téglagyári Egyesülés gyártotta, a Gödöllőre került példány 1964-ben készült. Érdekesség, hogy a sorozat külsőre és belsőre is szinte azonos az egykori Vörös Csillag Traktorgyárban az 1950-es évektől gyártott UE28-as traktorokkal. Amely most előttünk "robog" el tehervonatával, eredeti megjelenésű gép, sokukra ugyanis gazdáik házilagosan zárt vezetőállást eszkábáltak. A mozdony aktív korát a szentesi téglagyárban töltötte, ezután Kemence lett a honállomása, végül 2017-ben került Gödöllőre.

Miután az esemény protokolláris része lezajlott, következhetett a buli! Összeállították hát a személyvonatot, amely - mivel a végállomásokon csupán egy-egy vágány volt és a mozdonyt nem lehetett a szerelvény másik végére járatni - minkét végén mozdonnyal, "ingavonati" üzemmódban közlekedett. A hivatalos, menetrend szerinti forgalom a vonalon akkor még nem került bevezetésre, ellenben a megnyitó napján és előre meghirdetett alkalmakkor mégis lehetett utazni a kisvasúton. A vonat szerelvénymenetként, vagyis utasok nélkül közlekedett az alsó, ideiglenesen kialakított végállomásig, ahol már izgatott tömeg várta, hogy felszállhasson Magyarország legújabb vasútvonalára.

Ez pedig már az első, utasokkal elfoglalt személyvonat. Köszönhetően a támogatóknak, az utazásért nem kellett fizetni, azonban az esetleges viták elkerülése érdekében ingyenes helyjegyet kellett váltani. A vonat először az erős emelkedővel rendelkező pályaszakaszon a felső végállomásig közlekedett (ahol nemrég az ünnepség volt), majd a vasútvonal egyetlen kitérőjén át betért a remízbe, végül pedig visszaereszkedett az arborétum bejáratától a létesítmény belsejébe vezető "főút" melletti állomásra. Ekkor utascsere következett és minden kezdődött elölről. A hatalmas érdeklődésnek köszönhetően a vonat gyakorlatilag folyamatosan ingázott - amíg tudott.

Módomban állt bepillantani a kocsiszínbe is. Gazdái arra is gondot fordítottak, hogy az egész vasút megjelenése méltó legyen környezetéhez, hiszen a remíz bejárata előtt kis kertet alakítottak ki, az épület ablakai alatt pedig virágosládákat helyeztek el. A vonatos kocsiszín-látogatás egyébként nem egyszeri alkalom volt, a vonatok a tavaly tartott valamennyi közlekedési napon tettek egy kanyart a vontatási telepre is. Ekkor a vasútüzem megmutatta, mi mindene van - elvégre ez nem egy szupertitkos létesítmény - és az utazás is ennyivel hosszabbra nyúlt.

A vontatási telep épületében tárolják szolgálatmentes időben a mozdonyokat és a kocsikat, utóbbiakból a forgalom beindulásakor összesen kilenc állt rendelkezésre. A régi lóré-alvázak közül ötöt házilagosan személyvagonná építették át, a többi maradt a teherfuvarozás szolgálatában és pályaépítési-, illetve fenntartási munkák idején használják, avagy segítségükkel a gazdasági vasutak eredeti rendeltetését idéző tehervonatot tudnak összeállítani. Az egyik sarokban egy szétszedett mozdonyt is láttam, amely remélhetően hamarosan üzem közben is felbukkan a kisvasút vonalán.

Ez a hozzászólás a kisvasút átadására van "kihegyezve", azonban az aktus valójában csak egy volt a fesztivál nyújtotta számos szórakozási lehetőség között. Lehetett enni-inni, kulturális programokat is tartottak és természetesen az a látogató sem csalódott, aki egy kellemes sétát kívánt tenni az arborétum nyugodtabb régióiban. Más közlekedési nyalánkságok is várták a műfaj szerelmeseit, nevezetesen több old-timer korú traktor is megjelent a helyszínen. Ez a Fordson Major Diesel típusú vontató például az '50-es évekből származik.

Kora délután elhagytam az arborétumot, mivel még a nagyvasútról is szerettem volna néhány képet készíteni. Ahogy a sáros és tócsás részeket kerülgetve baktattam Gödöllő-Állami telepek felé, feltűnt, hogy a megálló peronjának végénél kialakult "vadcsapáson" éppen egy család kel át a síneken. Pár perc múlva, amint egymás mellé értünk, az anyuka megszólított és megkérdezte, hogy merre találják a kisvasutat. Amennyire tudtam, útba igazítottam őket, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Sajnos csak néhány FLIRT-motorvonat került lencsevégre, de az említett család sem volt sokkal szerencsésebb: ők valószínűleg már nem szállhattak fel a kisvonatra.

Szinte az egyik percről a másikra elsötétedett, majd leszakadt az ég. Szerencsémre éppen megérkeztem a megállóba, így be tudtam állni a bodega óvó teteje alá, amely megvédett a jókora záportól. Az eső nem tartott sokáig, mire a vonatom mintegy 10 perces késéssel befutott, már el is állt. A hazautam az előbbiektől eltekintve eseménymentesen telt el.
Meg kell mondjam, meglepett ez a kisvasút, mely igazi karakán megjelenésével úgy beleillik a tájba, mintha már ezer éve ott volna. Le a kalappal a létrehozói előtt, akik azóta is fáradságot nem kímélve nevelik folyamatosan növögető "gyermeküket". Céljuk, hogy a vonal elérje - végig a növénykert területén haladva - Gödöllő-Állami telepek megállóhelyet, ezáltal könnyebbé válhat a vasúton érkezőknek is az arborétum megközelítése. A távlati tervek között a város túlvégén elhelyezkedő Máriabesnyő elérése is szerepel, ez azonban - véleményem szerint - egyelőre az álom kategóriába tartozik. A leküzdendő távolság légvonalban mintegy 4 kilométer, s a sínpárnak ki kell lépnie az arborétum területéről. Azonban drukkolok az üzemeltetőnek, hogy ez az álom mihamarabb valóra váljon és már alig várom a jelenleg még építés alatt álló újabb vonalszakasznak az idei nyárra prognosztizált átadása.