Egy igazán jól sikerült gyermeknapon nemcsak az ünnepeltek, vagyis a gyermekek, hanem felnőtt kísérőik is jól érzik magukat. Nemrégiben egy olyan gyermeknapi rendezvényt látogattuk meg, ahol szinte bárki, akár gyermekek nélkül is megtalálta a neki tetsző programot. Minket az esemény vasúti vonatkozása vonzott oda: az egyik kísérőprogram ugyanis egy gőzmozdony-vontatású különvonat közlekedése volt. Ez a vonat egy jelenleg személyforgalmat nélkülöző vicinálison, a helyiek által csak Csángó vasútként ismert Vágsellye (Šaľa) - Negyed (Neded) vasútvonal egy részén tett meg három fordulót. Az előzetesen meghirdetett menetek vontatójaként a 310 433-as vasparipát jelezték előre, ami számunkra azért érdekes, megy vagy százhúsz évvel ezelőtt Budapesten született és a MÁV kötelékében kezdte meg munkás életét. Hogy részesei lehessünk e programnak, külföldre kellett ellátogatnunk, de szerencsére nem is nagyon messzire: a Felvidéken található Mátyusföld délkeleti részébe. Szlovákiában hivatalosan június 1-je a gyermeknap, amely ez évben szombatra esett. Hogy ezt a "csángó" gyermeknapot mért egy héttel később, 8-án rendezték meg, nem tudom - de nem is fontos. A lényeg, hogy volt, mi pedig egy nem túl korai kelés és a nagyjából háromórás út végén, 10 óra tájban megérkeztünk Mátyusföld határához.

Jogosan merül fel a kérdés: nincs itt valami tévedés? Egyáltalán mért nevezik ezt, a mai Szlovákia területén található vaspályát Csángónak, holott a csángó több, Romániában élő magyar nyelvű kisebbségi népcsoport összefoglaló neve. Nos, állítólag a vonalat építő társaság a munkálatok elvégzésére csángó munkásokat alkalmazott, ám erre a szájhagyomány útján terjedő magyarázatra semmilyen írásos bizonyíték nem ismert. Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató azonban egy tanulmányában egészen másfajta magyarázattal szolgál Halász Péternek, a Honismeret folyóirat főszerkesztőjének közlésére hivatkozva: szerintük a csángó szó elcsáng, elcsámborol jelentéséből alakult ki az elnevezés. Az igazság bizonyosan odaát van, ám az esemény egyik létrehozója a moldvai csángók megsegítésére alakult Csángó Polgári Társulás, a történetben felbukkanó sok csángó vonatkozás pedig már nem lehet véletlen. Az viszont bizonyos, hogy a Pongrácz Kálmán királyi tanácsos kezdeményezésére Vágsellyéről Negyedre kiépített 20 km hosszú vasúton 1909. október 17-én indult meg a forgalom. A vonal létesítésének célja elsősorban a környék mezőgazdasági termékeinek elszállítása volt, valamint a térségben nagyobb mennyiségben termelt cukorrépa eljuttatása a feldolgozási helyére. A mellékvonalon a nagy vasútmegszüntetési hullám alkalmával, 2003. február 1-jén leállt a személyszállítás, de néhány hónap múlva napi két pár vonattal újraindult. Manapság ismét szünetel az utasforgalom, s bár időnként tehervonatok koptatják a Csángó vasút sínjeit, személyszállító szerelvény csak rendkívül ritkán fordul meg errefelé.

A vonal mentén MÁV-HÉV IV. osztályú felvételi épületeket emeltek, ilyen áll a farkasdi (Vlčany) állomáson is. Bár lakják, külső állapota nem túl szívderítő. A különvonatnak itt volt a végállomása, nem közlekedett tovább a vonalnak a Farkasddal már szinte teljesen összenőtt Negyed községben található végpontjáig. A háromvágányos állomáson láthatóan két sínpár van használatban, ezek közül az elsőn kiképzett rakodóhelyen valószínűleg rendszeresen van mozgás. Nagy sokaság nyüzsgött, az élmények hatása alatt megfáradt közönség éhségét és szomját egy alkalmi mozgóbüfé volt hivatott csillapítani.

Mire odaértünk, a szerelvény már beérkezett. A mozdonyt addigra már "megtankolták" a tűzoltóság jelen lévő tagjai, s lekapcsolták a kocsisorról, hogy megkerülve azt, felkészülhessen a visszaindulásra. Megérkezett a tűzoltóvonat is, mely éppen előrehúzott a Negyed felé vezető nyíltvonalra, hogy utána a 310 433-as pályaszámú gőzmozdony körbe tudja járni az 1930-es éveket idéző nosztalgiavonatot. A tűzoltóvonatra egy szlovákiai előírás miatt volt szükség, mely kötelezi a gőzmozdonyos vonatokat közlekedtető vasútvállalatot, hogy a menet után egy tűzoltóvizet szállító szerelvény is haladjon.

A különvonat közlekedtetésére a már említett gyermeknap programjának részeként került sor. A négy kocsiból álló szerelvény az előre meghirdetett menetrend szerint háromszor fordult: délelőtt, délben és koraeste. Talán a szervezők figyelmességét dicséri, hogy a vonatot magyar eredetű lokomotív húzta. A 310 433-as ugyanis Budapesten, a MÁV gépgyárában készült 1896-ban 957-os gyári számmal. A MÁV-nál állt szolgálatba, első pályaszáma 5495 volt, majd 1911-től a 377 313 jelölést viselte. Az első világháború után Csehszlovákiába került, az államvasút (ČSD) 1978-ban selejtezte. Ekkor az oroszkai cukorgyár (Cukrovar Pohronský Ruskov) iparvasútjának 3-as számú mozdonya lett. Napjainkban a ruttkai fűtőház lakója.

A vonat indulása 9,37-re volt kitűzve, ám azt mi nem vártuk meg, hanem előrementünk a következő állomásra, Zsigárdra (Žihárec). A felvételi épület itt is lakóházként funkcionál, azonban a vasút felőli oldala még őrzi egykori elegáns, díszes megjelenését. Itt mindössze két vágány húzódik, a második a vonatok közlekedésére szolgáló fő-, míg az első a rakodóvágány. Ez utóbbit már hosszabb ideje nem használták, a látszat alapján legalábbis úgy tűnik, hogy az idén bizonyosan nem volt itt rakodás. Az állomáson gyülekeztek az emberek, legtöbben fel is kívántak szállni a vonatra. Jegyet elővételben a községházán lehetett vásárolni, de minden bizonnyal a kalauznál is válthatott, aki későn kapott észbe.

Végre beérkezett a vonat. Alighanem utazott a Csángó vasúton a 2007 tavaszán fiatalon, tragikus hirtelenséggel elhunyt Kaszás Attila is. A máig rendkívül népszerű színművész Vágsellyén született, majd gyermekkorának nagy részét Farkasdon töltötte, ahol szülei a helyi iskolában tanítottak. Attila nem felejtette el gyökereit, Zsigárdról származó édesanyja egykori házát a településnek adományozta, hogy abban faluházat hozzanak létre. Ez meg is valósult, sőt az évenként rendszeresen megrendezésre kerülő kulturális fesztivál is Kaszás Attila nevét viseli. Az ő idejében már nem ilyesfajta kávédarálók járták a vonalat, a ČSD a pályavonalon motorvonatokat közlekedtet.

Zsigárdról még a vonat előtt továbbindultunk, azonban nem tudtunk előtte megérkezni Pered állomásra. A község Csehszlovákiához csatolása után sokáig a régi magyar nevét viselte, azonban 1948-ban az államhatalom a Tessedik Sámuel evangélikus lelkész és író után művileg képzett Tešedíkovo nevet adta neki. Kétvágányos állomásán hasonló a szituáció, mint Zsigárdon, azzal a különbséggel, hogy a rakodóvágány mellett itt egy oldalrakodó is található. Felvételi épülete üresen áll, állapota nem túl szívderítő, de még könnyedén helyreállítható. Itt került megrendezésre maga a gyermeknap, az ünnepi műsort a magasrakodón kialakított színpadon mutatták be.

Hamarosan befutott a tűzoltóvonat is. A vízszállító tartály- és a szolgálati kocsiból összeállított rövid szerelvény mindkét végére jutott egy-egy mozdony, megelőzendő a végállomásokon való gépkörbejárást. Természetesen csak az elöl levő mozdony dolgozott, mely most a 703 040-es pályaszámú, Zuzu névre keresztelt apróság volt. A kéttengelyes dízelt 1974-ben építette 4310207 gyári számmal a túrócszentmártoni (Martin) TSM-gyár. Eredeti pályaszáma T212 1040 volt, a sorozatból egyébként összesen 382 készült. A mozdonyt a nemrégiben eredeti gyártója felújította és remotorizálta, jelenlegi tulajdonosa az LTE Slovakia vasútvállalat.

Miközben a tűzoltóvonat érkezését vártuk, megkezdődött a rendezvény. A megnyitóról lemaradtunk, de még az azt követő beszélgetés elejéről is, melynek során a műsorvezető a vonatszemélyzet két tagjával a jelen lévő vonatokról beszélgetett. Igazából nagy veszteség nem ért minket, mivel a nap folyamán ez volt az egyetlen műsorszám, amely szlovák nyelven folyt le, a vonatokon szolgálatot teljesítő vasutasok ugyanis nem tudnak magyarul. Tudni kell, hogy a Mátyusföld lakosságának nagyobbik része, nagyjából háromnegyede magyar nemzetiségű, vagyis errefelé természetes a magyar beszéd. Azonban az említett "interjút" mégsem fordította le senki magyarra, hiszen az ott lakók a szlovákot is kénytelenek érteni.

Az állomás előtti utcarészt a rendezvény idejére lezárták a forgalom elől, ide vártuk 10,30-ra a veterán autókat és motorokat, melyek végül majd' egy órával Peredre érkezésünk után, tizenegykor bukkantak fel a Vasút (Železničná) utcán. Ne várjunk hatalmas, végeláthatatlan felvonulást, mindössze négy motorkerékpár és hat személyautó alkotta a parádét, de mivel külföldről - Magyarországról - is érkezett néhány résztvevő, mondhatjuk, hogy az esemény nemzetközi volt. Miután a két-, három- és négykerekűek méltóságteljesen begördültek, a nézők nagy örömére szemlére sorakoztak a felvételi épület előtt. Természetesen a hazai ipar remekei, a Škodák voltak túlsúlyban.

A térséget erre a szabadtéri vendéglővé alakították. Lehetett vásárolni pattogatott kukoricát, kürtös kalácsot, sült kolbászt és persze bográcsban főtt gulyást is. Mi is itt terveztük elkölteni szerény ebédünket, de ahhoz még korán volt. Végül a délutánunk a tervezettől eltérően alakult, ebédünket sem itt fogyasztottuk el. Nem sokkal a régi autók érkezése után az addig a második vágányon várakozó 310 433 hirtelen füttyögni kezdett, majd szerelvényestől elindult. Hamarosan a tűzoltóvonat is követte és mivel egyáltalán nem úgy nézett ki a helyzet, hogy csak tolatásról lenne szó, mi is utánuk eredtünk.

Első nekifutásra azonban nem jutottunk messzire, csupán a következő faluig. Deákinak (Diakovce) is van állomása, mely azonban, miután az évezred elején a Szlovák Vasút felszedte a rakodóvágányt, megállóhelyként működik. Azonban nem az állomás miatt álltunk meg a faluban, hanem hogy megtekintsünk egy jelentős műemlék épületet, a Szűz Mária templomot. A 13. század elejéről származó, többszörösen bővített és átépített templomnál már jártunk, azt be is mutattam egy korábbi hozzászólásomban, azonban ha már arrafelé jártunk, szerettünk volna ismét pillantást vetni rá. A lehető legszerencsésebb időpontban érkeztünk.

A templom ajtaja nyitva volt, így beléphettünk az előtérbe. A hajóban egy néni takarított, s amint meglátott, azonnal felajánlotta, hogy kinyitja a vasrácsos ajtót és akkor bemehetünk megnézni a templomot. Ellenkeztünk és kifordultunk a templomból, mivel féltünk, hogy a különvonat, mely Peredről feltételezésünk szerint Vágsellyére indult, esetleg közben visszafordul, mi pedig lemaradunk róla. A néni azonban utánunk jött a templomkertbe és szívélyes invitálásának hatására végül úgy döntöttünk, csak nem hagyjuk ki a talán soha máskor nem kínálkozó lehetőséget és belülről is megnézzük ezt a pompás épületet. Nem is bántuk meg, a főhajó freskójáról mindjárt a pannonhalmi apátság jellegzetes épülettömbje köszönt ránk.

A néni, aki a délutáni elsőáldozáshoz mosta fel a padlót, bekísért minket a Szt. István kápolnába, melyet már egy 1103-ból származó oklevél is említ, s melynek későbbi bővítésével alakult ki a mai épület. Utolsó nagy felújítása 1938-41 között a Deákiban született Serédi Jusztinián hercegprímás költségén történt, akkor készítette Kontuly Béla az István király életének egyes fejezeteit ábrázoló falfestményeket. A képen szemközt látható freskórészlet, mely azt a pillanatot ábrázolja, amikor Szent István felajánlja az országát jelképező koronát Szűz Máriának, nem tetszett az akkori csehszlovák hatalomnak, s elrendelte, hogy a koronát meszeljék le. Ezt a templom plébánosa úgy oldotta meg, hogy rajzoltatott egy imára kulcsolt kezet, a kör alakú papírt pedig, akár egy matricát, ráragasztotta a király koronát tartó kezére.

A néni még föl szeretett volna vezetni az emeletre, hogy megnézzük a szerzetesek egykori lakhelyét, ám ezt nehéz szívvel ugyan, de elutasítottuk. Megköszönve a kedvességét elbúcsúztunk tőle, és indultunk a 3 kilométerre található vágsellyei vasútállomásra. Szerencsére nem késtünk el, a 310 334-es és szerelvénye, valamint a tűzoltóvonat is ott volt még. A vonatok nemcsak egy egyszerű körbejárás miatt látogattak ide - amit valószínűleg még Pereden is meg lehetett volna oldani -, a gőzmozdonyt szerelni kellett és vízkészletét is megújították. Több vasútfotós és kíváncsi helybeli is jelen volt az állomáson, így magam is vettem a bátorságot és a síneket keresztezve megközelítettem a csillogó-villogó vasparipát.

Közben a kis 310-es ráállt a vonat élére és hamarosan visszaindult a Csángó vasútra. Ezt azonban mi nem vártuk meg, úgy döntöttünk, hogy a lehetőségek függvényében vele párhuzamosan haladva néhány képet készítünk a vonatát egyenes állásban - kéménnyel előre - közlekedő vonatról. Elsőként Deáki határában álltunk meg, ahol már egy kisebb csapat szlovákul beszélő vasútfotós várakozott. A hely hangulatát feldobta a vaspálya közelében, az egyik ház melléképületének falánál elhelyezett tárolóhelyiség, amely nem volt más, mint egy régen kiselejtezett, már meglehetősen rozoga állapotú négytengelyes fedett ČSD-teherkocsi.

Rövid várakozás után a távolból meghallottuk a mozdonyfüttyöt és ahogy a lokomotív csühögése mind hangosabbá vált, beálltunk a vasútra párhuzamosan kialakult sorfalba. A vidék errefelé lapos, sima, akár az asztal lapja, nagyon változatos lehetőségeink nem adódtak a fotózáshoz. Az első képet tehát Deákinál sikerült elkészítenünk. A vonat Vágsellye és Pered között szerelvénymenetként - vagyis utasok nélkül, vasútüzemi célból - közlekedett, a gyermeknapi buli színhelyén már kisebb tömeg várta, s fölszállás után robogott is tovább. A következő fotó Pered után, az utolsó pedig az 1932-ben megnyitott Zsigárd megálló (Žihárec zastávka) mellett készült.

Mire megérkeztünk Farkasd állomásra, a vonat is ott volt, utasai éppen kászálódtak le az ódon kocsikból. Hamarosan fölbukkant a tűzoltóvonat is, melyet ezúttal a T212 0283-as húzott. A kis kékség 1961-ben készült a ČKD-gyárban egy bánya iparvasútja részére, 1984-es nyugdíjazása óta a pozsonyi vasútmúzeum tolatómozdonyaként serénykedik. A vonat háromnegyedórás tartózkodását az utasok egy része ebédelésre használta fel. Az alkalmi mozgóbüfé előtt hosszú sor alakult ki, melybe mi is beálltunk. A kínálatból a "fejedelmi" sült kolbászt választottuk, ami valóban rendkívül ízletesnek bizonyult és jól esett rá a hideg, frissen csapolt Kofola.

A mozdony "itatása" céljából az állomáson tartózkodó egyik tűzoltógépjármű, a farkasdiak Škoda 706 RT-je akár a peredi régi járművek parádéján is részt vehetett volna. Nemcsak azért, mert Škoda - bár valójában több csehszlovák járműgyár kooperációjának eredménye -, hanem mert valamikor az 1960-as években készült. A faluban önkéntes tűzoltóság működik, melynek megalapítását egy katolikus pap, Köves Kálmán kezdeményezte 1890-ben. Az egyesület jelenleg 46 aktív tagot számlál, akik a tényleges bevetésekben részt vesznek. De a tűzoltók, gyermeknap lévén két régi eszközt is magukkal hoztak az állomásra.

E két eszköz pedig nem volt más, mint egy két- és egy négykerekű, kézi működtetésű tűzoltófecskendő. Érdekesség, hogy a kétkerekű kocsin lévő öntöttvas táblácska szerint a járművet a Seltenhofer Frigyes fiai cég készítette Sopronban. A szerkezetet használni is lehetett, a kisgyermekek nagy élvezettel pumpálták a vizet az épület előtti fa tövébe, az állomásépület falára, vagy éppen egymásra. A fényképet már a vonat távozása után lőttem, amikor az állomás kiürült és ismét a megszokott csend telepedett rá. Jóformán csak mi maradtunk, amíg elmajszoltuk a sült kolbászt, majd még egy pillantást vetettünk a Csángó vasútra és elindultunk a visszafelé vezető úton.
Visszatekintve az aznapi élményeinkre, nagyon kellemes benyomásokat szereztünk Mátyusföldön. Ehhez hasonló rendezvények Magyarországon is lehetnének, csak nálunk sajnos olyan sokba kerülne egy ilyenféle alkalmi gőzösmenet megszervezése, hogy nem lenne, aki megfizetné. Tudomásom szerint Szlovákiában a vasúti infrastruktúra-üzemeltető a nosztalgiavonatok pályahasználati díját elengedi, így ott anyagi oldalról nézve könnyebb egy különvonat útjának a megszervezése. Pedig a jövő nemzedéke örömmel fogadja az ódon vasúti járművek közlekedését, a csillogó gyermekszemek látványa pedig minden pénzt megér. Ugyanakkor az idősebb generáció pár órára visszacsöppen a saját gyermekkorába és előjönnek a szép emlékek.