A május végétől a vakáció kitöréséig tartó néhány hét különleges időszak az iskolák életében, hiszen amennyiben a tanmenettel az év folyamán jól haladtak, ilyenkor már a tanulás mellett az osztálykirándulások is hangsúlyos szerepet kapnak. Nem volt ez másként az unokánk tanintézménye esetében sem, amely május utolsó péntekjén egy szentendrei kirándulást szervezett a fiatalember osztálya részére. Csakhogy a gyerek két nappal korábban elszenvedett egy sajnálatos, de szerencsére csak kisebb sérüléssel járó balesetet, aminek következményeként az egyik lábára gipsz került. Ezután bő egy hét „betegállomány” következett számára, így egyértelmű volt, hogy Szentendrére nem utazhatott el kis társaival. Hogy a legénykét kárpótoljuk, elhatároztuk, hogy bepótoljuk neki ezt az elmulasztott kiruccanást, bár az igazat megvallva nem tudtuk, az osztálykirándulás célja a városnak pontosan melyik pontja volt. Ezért aztán úgy döntöttünk, a Skanzent - hivatalos nevén a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot - látogatjuk meg, hiszen az nem csupán egy turista-attrakció, hanem egyúttal kiváló ismeretterjesztő helyszín is. És nem utolsó sorban a létesítmény területén immáron több, mint másfél évtizede egy múzeumi vasút is működik, amelyet még mi sem láttunk teljes valójában. Ebben a hozzászólásban egy képzeletbeli utazást tehetünk Magyarország legnagyobb utasforgalmú mellékvonalán - a nyúlfarknyi vaspálya ugyanis hazánk vasúthálózatában mellékvonalként van nyilvántartva.

A jászok eredetileg iráni nyelvű, egykor a szkíta népekhez tartozó ősei a Kárpát-medencébe a 13. század folyamán a kunokkal együtt, több hullámban jutottak el. 1239 tavaszán IV. Béla király a vármegyéktől független koronabirtokokra telepítette őket, megkapták a vendég népeket megillető jogokat, cserébe hadiszolgálatot láttak el. A népcsoport saját nyelve a 16. század táján kihalt, majd idővel elvesztette etnikus különállását is és a 17. század folyamán beolvadt a környező magyarságba. Mindezek ellenére a Duna-Tisza köze északi részén, a Zagyva folyó alsó szakaszának két partján elterülő, tizennyolc település alkotta mai Jászság lakóit mostanság is szokás jászoknak titulálni, de emléküket a számos Jász előtaggal kezdődő településnév is őrzi. A területet két vaspálya szeli át: a nemzetközi jelentőségű, villamosított, de mára némiképp degradálódott Újszász és Hatvan, valamint az inkább helyi jellegű Újszász és Vámosgyörk közti vonal. Június 7-én ez utóbbin végighaladt egy fotósok számára szervezett, különleges összeállítású különvonat, melynek fedélzetén magam is ott lehettem. Ebben a hozzászólásban erről az utazásról lesz szó.

1965 áprilisában történt a MÁV újabb kori történelmének jeles és egyúttal egyik legfontosabb eseménye: az akkori Szovjetunióból Magyarországra érkezett a világ első sorozatgyártott M62-es sorozatú dízel-villamos mozdonya próbaüzemre. Erre az történésre emlékezve szervezte meg a magyar vasút a május 31/június 1-jei hétvégén a 2025-ös év első tematikus retró hétvégéjét a Miskolc - Ózd vasútvonalon. Hogy mért pont erre a vaspályára esett a szervezők választása, nem tudom, hisz' négy évvel ezelőtt a Miskolc környéki retró hétvége eseményei erre, a menetrendben 92-essel jelölt vonalra is kiterjedtek. Azon a 2021-es retró eseményen Inter-Pici szerelvény és M41-essel továbbított ingavonat közlekedett az ózdi vonalon, ám ezúttal a Szergej becenéven széles körben ismertté vált M62-esek négy példányát ígérte a MÁV közleménye a vonatok élére, nevezetesen két hagyományos narancsszínű, a korábbi színterv szerinti „bajuszos” 127-es és az átmeneti fényezésű 187-es megjelenése volt várható. További érdekességnek ígérkezett, hogy a Bánrévén szükséges irányváltást nem körbejárással, hanem mozdonycserével tervezték megoldani. Ennek köszönhetően a három retró szerelvény élén sűrűn változó mozdonyok változatosabb fotózási lehetőségekkel kecsegtettek. Részben emiatt, no meg azért, mert a 2021-es retró eseményen csak a vonal Miskolchoz közeli részén voltam jelen, úgy döntöttem, ezúttal Ózd környékén fogom figyelni az eseményeket.

Valamikor az 1980-as évek elején láttam először mozgóképeket az Alsó-ausztria és Stájerország között kanyargó Mariazell-vasútról. Rossz hír érkezett akkor az egyik kedvenc tévéműsoromban: „Városvédő“ Ráday Mihály népszerű sorozatának aktuális adásában arról számolt be, hogy az Osztrák Szövetségi Vasutak (ÖBB) meg kívánja szüntetni ezt a minden szempontból mesterműnek számító keskeny nyomközű vasútvonalat. Ugyanekkor Ráday úr szót ejtett a mariazelli vasútállomásnál építés alatt álló vadonatúj, normál nyomközű vasútvonalról, amelyen a tervek szerint régi, felújított villamosok közlekedését tervezi a pályát előzmények nélkül a semmiből létrehozó lelkes egyesület. Bár már akkor elhatároztam Mariazell felkeresését, erre az adott politikai helyzet miatt bizony több évet kellett várnom, de a rendszerváltás után, amióta szabadon utazhattunk a nyugati világba is, már többször jártam arrafelé. És bár az utóbbi időszakban a migránsinvázió és a koronavírus-járvány okán nyugati utazásainkat szüneteltetjük, az elmúlt tél vége felé feleségem felvetette, hogy jó lenne még egyszer eljutni a nevezetes, főként a kegytemplomáról ismert városkába. Kapva az alkalmon hamar kinéztem május második hétvégéjet, amikor a vasúton gőzmozdony-vontatta személyvonat közlekedése volt meghirdetve, illetve az említett villamosvonal 2025-ös szezonindító hétvégéje is volt és gyorsan, mielőtt nejem meggondolta volna magát, lefoglaltam egy szállást. E hozzászólásban erről a hétvégéről számolok be.

Szlovénia gyönyörű ország, ahol egymást érik a hullámos, hegyes-völgyes területek, villámgyors patakok, szurdokok és a festői szépségű tavak. Néhány egynapos és tranzit utazástól eltekintve tavaly szeptemberben látogattunk először célzottan a tőlünk délnyugatra fekvő, alig kétmillió lakosú országba. Hogy miért nem tettük meg ezt korábban? Nos, valójában anyagi okok miatt, hiszen azt mondják, a korábbi jugoszláv tagállam Európa egyik legdrágább országa. Most azonban rászántuk magunkat egy többnapos tartózkodásra Szlovéniában, melyet egyébként Európa zöld szívének is neveznek. Ezt a titulust az ország a látnivalóinak köszönheti, amely bővelkedik természeti csodákban, például hegyekben, barlangokban és vízesésekben. Fő úticélunk, amelyről már régóta álmodoztunk, Bled városka, illetve a hasonnevű tó volt, de felkerestünk barlangot és vízesést is. Ezúttal vasút közelébe keveset jutottunk, de most nem is ez volt a cél. Mindennek ellenére nem lehet okom panaszra, hiszen volt lehetőségünk kötöttpályás közlekedési eszközök közelébe is menni, sőt utazni is egy különleges, egyedülálló vonatszerelvényen. Mindössze négy éjszakát töltöttünk el a Bled határában elterülő Kortino falucska egy kényelmes, magyarok által is kedvelt szálláshelyén, de olyan élményekkel tértünk haza, amelyekre alighanem egész hátralevő életünkben emlékezni fogunk.

Egy kellemesnek ígérkező koratavaszi szombaton a Dunaújváros közelében a Duna jobb partján, Budapesttől mindössze hatvan kilométerre délre, tulajdonképpen az ország szívében fekvő Rácalmásra látogattunk. A közel ötezer lakosú város az útleírások alapján sok mindent kínál a kirándulóknak: sétálhatunk az 5 km hosszú Duna-parton, vagy a 385 hektár területű Nagyszigeten, gyönyörködhetünk a szinte érintetlen Ófaluban, esetleg a Millenniumi Parkban. Megcsodálhatunk még több építészeti műemléket, úgy mint a festői szépségű parkkal övezett barokk Jankovich-kúriát, a szintén csodálatos környezetben fekvő Teleszky-kastélyt, vagy a barokk Szerb templomot. A város neve őrzi az egykor itt élt szerbek emlékezetét valamint a rég eltűnt ártéri gyümölcsösökét. Rácalmást autópályán és a 6-os számú főközlekedési úton kívül az acélországút is érinti, ez utóbbi állomásán a város legújabb látnivalója várja látogatóit: a vasúti park. Némileg ellentmondásos azonban az a tény, hogy a vasút a lakosság életében elenyésző szerepet játszik, sőt sokan talán nem is tudják, pályaudvaruk is van. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ez a vasúti stáció a központtól elég messze helyezkedik el, s az odavezető út, amely keresztezi a 6-os főutat, egészen a közelmúltig kritikus állapotban volt. Ebben a hozzászólásban erről a vasúti parkról lesz szó.

Még tavaly májusban, úton Székelyföldre, rövid időre betérünk a tövisi (a város román neve Teiuş) vasútállomáshoz. A település Fehér megyében, Gyulafehérvártól (Alba Iulia) bő 15 km-re északra, a Küküllő folyó Marosba ömlésének közelében terül el. A város leginkább úgy él a köztudatban, mint komoly vasúti átszállóhely, amelyet három irányába is forgalmas fővonalak hagynak el. Elsőként a Magyar Keleti Vasúttársaság Nagyvárad (Oradea) felől Gyulafehérvárig húzódó pályája érte el a községet, amelyen a vonatforgalom 1871. november 20-án indult meg. Ez Gyulafehérvárott csatlakozott az Első Erdélyi Vasútnak a Maros völgyében Aradig kiépített pályavonalához, amelynek átadására már korábban, mintegy karácsonyi ajándékként, 1868. december 22-én került sor. Ebből a relációból ágazott ki a Brassóba vezető, szintén a Magyar Keleti Vasút által megépített vaspálya, melynek első szakaszát Tövis és Medgyes (Mediaș) között 1872. május 6-án vehette birtokba a nagyérdemű. Az idők folyamán Tövist a vasút tette várossá és emelte ki a polgárosodás korszakában az addigi községi státusából. Erre emlékezve hozta létre a város önkormányzata a Román Vasúttal (CFR) karöltve a „Parcul feroviar Teiuș”, azaz Tövisi Vasúti Park nevezetű kis szabadtéri kiállítást az állomás előterében nyújtózkodó, korábban kihasználatlan területen. Ennek megtekintésére tettük e rövid látogatást azon a bizonyos, Székelyföldre tett utazásunk során, s amelyről ebben a hozzászólásban beszámolok.

2024 augusztusától december közepéig volt látogatható a „Hol gyár állott, most kőhalom” címmel nyílt kiállítás a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Kohászati Gyűjteményének felsőhámori épületében, melynek témája az egykori diósgyőri vasgyár története volt. A Kölcsey után szabadon megalkotott cím találó, hiszen a két és fél évszázados múltra visszatekintő diósgyőri kohászat csúcsintézménye sajnálatos módon ténylegesen egy kőhalommá lett. A vasgyár kiszolgálására természetesen az acélországutat is odavezették a területre, amelynek előnyeit hosszú időn át több más üzem is élvezhette, ez azonban mára szinte teljesen feladat nélkül maradt. A tavalyi esztendő utolsó, fotósok részére szervezett különvonata ezt a különleges elhagyatott, kőhalmok mentén tekergő iparvasúti vaspályát járta be. A szerelvény egy háromrészes Bz-motorvonat, valamint a miskolci vontatási telep M28 1022 pályaszámú kismozdonya volt. Előzőleg, mintegy „főpróba” gyanánt majd' egy hónappal korábban ugyanezen az útvonalon egy ugyanilyen vonat közlekedett, ám annak célközönsége nem a fotósok, hanem a gyermekek voltak. Ezért a mozdonynak Thomas-arca volt, a menthez pedig útközben csatlakozott a Mikulás is. A december 28-i fotósmenetre értelemszerűen nem szállt fel az ajándékokat osztogató Télapó, és a mozdony sem viselt Thomas-arcot, viszont az egykori gyárat övező lehangoló területen több alkalommal is lehetőség nyílt a szerelvény fotózására. E hozzászólásban erről az eseményről számolok be.