Nem mentem sem órásnak, sem jósnak – egyébként is mind egy órásnak, mind egy jósnak fönnakadna a szeme a Bahvé-n, hogy az meg mi?

A szokásos nyelvi bevezető után csapjunk is a közepébe. Az ingát talán senkinek nem kell magyarázni, ingavonatok 1963-tól közlekednek a magyar vasutakon. (A vezérlőkocsiról korábban itt írtam.) A Bahvé korosabb embereknek ismerős lehet, a középkorúaknak esetleg a Bhvr, a fiatalabbak viszont nem nagyon láthattak ilyen kocsikat. De mik is voltak ezek? Az étkezőkocsik történetét vázlatosan ebben az írásomban ismertettem, ugyanakkor a szolgáltatásnak kialakult egy újabb ága, amit büfékocsikban szolgáltattak. Ez alapvetően szendvicset, kávét, üdítőt, csokoládéféleségeket jelentett, ami egy szerényebb szolgáltatási színvonalat képviselt, de azért mégiscsak volt ott egy pult, a későbbi típusoknál (BRy) némi asztal. Azonban volt ennél még alacsonyabb szintű kiszolgálás, a vándorkosaras. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az utasellátós alkalmazott egy korsárral végigslattyogott a(z esetleg zsúfolt) szerelvényen és a korarából kínálta a fenti étkeket, italokat. Ehhez viszont szükség volt egy előkészítő- és raktárfülkére. Ezt a ’60-as évek elején úgy oldották meg, hogy egy Bahv kocsi egyik páholyából és a szolgálati fülkéből alakították ki a pulttal, mosogatóval, kézmosóval és valamilyen tárolási lehetőséggel felszerelt helyiséget.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár, akinek született 2 gyermeke. Az apa úgy gondolta, hogy mindkét fiát érdekelni fogja a vasút (merthogy többgenerációs vasutas családról van szó), ezért amikor a kelet-német modellvasút hőskorában egy társasutazás során eljutottak az NDK-ba, vett villanyvasutat a nagyobbiknak, amivel aztán két év után meg is ajándékozta. Idővel a kisebbik is cseperedett, és ő is beleszeretett a vonatozásba, amit tovább táplált a pályaudvar közelsége.

Veszprém, a Bakony „fővárosa” a Séd folyócska völgyének sziklás peremén öt nagy dombra épült, közülük a Várhegy a legmagasabb. A természet is várépítésre alkotta ezt a meredek sziklabércet, amelynek oldalai meredek, megmászhatatlan szakadékok. Egy kellemes októberi napon azonban nem a Vár megtekintésére érkeztem a városba, hanem az egykori erődítményt is magán hordózó sziklaorom alatt húzódó Veszprémvölgy volt az úticélom. Veszprém kedvelt szabadidőparkja, a közelmúltban EU-s pénzek felhasználásával felújított szabadidőpark sok látványosságot kínál az odalátogatóknak. A Séd pataknak a Vár és az Állatkert közötti 2,3 km hosszú völgyében közel 12 hektáron a hangulatos sétautak, árnyas padok, tavacskák mellett még egy Árpád-kori rom is megbújik. Ezen terület részét képezi a Betekints-völgy, melyben egykor egy keskeny nyomtávú vasút üzemelt. A vonal megszüntetése után közel fél évszázaddal érdekes fordulat következett be: egy veszprémvölgyi emléktúrán néhány lelkes lokálpatrióta baráti beszélgetésekor megfogalmazódott egy kisvasúti emlékhely létrehozása. Nagy szerencse, hogy a csapatnak sikerült felkutatnia az egykori keskeny nyomközű vasút három eredeti járművét és azokat az egykori végállomáson kiállítani. Hozzászólásomban erről a vasútról és utóéletéről fogok mesélni.

Már több esetben hirdettek meg kisvasutaink fotósok részére indított teher-, illetve inkább vegyesvonatok közlekedését, azonban eleddig nem jelentkeztem ezekre a programokra. Ennek az oka a fényképezendő szerelvény várhatóan szedett-vetett kocsiösszeállítása volt. Mivel Magyarországon keskeny nyomközön kevés kivétellel már régen megszűnt a teherszállítási tevékenység, a kizárólag turisztikai célból fenntartott vasutak csak nagyon kevés tehervagonnal rendelkeznek, melyek jobbára a pályafenntartásban vesznek részt. Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több kisvasúti vonalon még láthattam igazi tehervonatokat is, és ezek a mostaniak nem igazán emlékeztetnek például a Nyírvidéki Kisvasúton annak idején látott és megörökített szerelvényre. A jószándékot mindenképp értékelem, hiszen az utánam következő generációk már szinte csak régi fényképeken láthatnak keskeny nyomközű áruszállítást, s egy-egy fotóstehervonatos úton módjuk nyílik megtapasztalni a kisvasutak mára már jobbára elfeledett igazi hivatását. Bennem is ezek a gondolatok munkálkodtak, amikor hírét vettem, hogy a budapesti Gyermekvasút az egykori Hegyközi Kisvasút emlékére fotósvonat indítását vette tervbe. Némi morfondírozás után regisztráltam a programra, majd november 7-én reggel 7 órakor útnak indultam a főváros legszebb része, a Budai hegység felé.

Az 1500-as években Tolna és Baranya vármegyékben volt Magyarországon a reformáció és az irodalom központja, így mondhatjuk, hogy aki járt ezeken vidékeken, az minden fontosat látott. Sokan innen eredeztetik a hozzászólás címében idézett közmondást, most azonban nem erre kívánok utalni. Az év utolsó retró-hétvégéjén tett látogatásunkról fogok beszámolni, túránk kiindulópontjául pedig a három megye (Baranya, Somogy és Tolna) határánál, de a tolnai oldalon elhelyezkedő Dombóvárt választottuk. Innen utunk további része már Baranyában zajlott le, ahol több várost is felkerestünk. A megye főbb vasúti csomópontjain is jártunk, vagyis elmondhatjuk magunkról, hogy bejártuk Tolnát, Baranyát.
Ez a nyár alapvetően különbözött az ezelőttiektől. Az ismert eseményeknek „köszönhető” üzemanyag-drágulás és a mindezekkel összefüggésben lévő infláció, a hosszan tartó, embert próbáló hőséggel párosuló aszály arra késztetett minket, hogy a korábbi néhány évhez képest jóval kevesebbet ruccanjunk ki itthonról. Ezért van az is, hogy közel négy hónapja nem vettünk részt olyan eseményen, illetve nem tettünk olyan utazást, amelyről érdemes lett volna hozzászólást kreálnom erre az oldalra. Persze programot, ha nagyon akartunk, találtunk volna, hiszen például ott volt a két balatoni retró-hétvége, ezek azonban számunkra nem megfelelő időpontban zajlottak. Bár voltak újdonságok, mivel korábban többször vettünk részt hasonló eseményeken a magyar tenger partján, voltaképpen számunkra már - kis túlzással mondva - szokványosnak voltak mondhatók. No de ez az új helyszínen megrendezett retrózás vonzónak tűnt, már csak azért is mert Baranyához családi szálak is fűznek. Az alábbiakban erről az eseményről mutatok néhány impressziót.

Ha egy angol, aki a denevérekről újabb információkat keresve a neten, rátalál az írásomra, nagyot fog nézni. Miféle állatról van itt szó?

Május 28-án végre megkezdődött a MÁV 2022-es évi, sokak által várt retró-szezonja. Erre az évre a vasúttársaság összesen négy teljes hétvégét magába foglaló alkalmat hirdetett meg, ezeken kívül várható még néhány olyan esemény, melyek során egy-egy szerelvénypár közlekedik részben retró összeállításban. Ez utóbbi, menetrend szerinti vonatok általában múltidézőként, jellemzően egyes járműtípusok utolsó példányainak a közforgalomból kivonása alkalmával fognak közlekedni. Mint az már tavaly is történt, a retró hétvégék, kilépve a "klasszikus" észak-balatoni vonalról, megrendezésre kerülnek az ország más tájain is. További változás az is, hogy a szervezők már nem csupán egy adott vonalra koncentrálnak, így több, egymáshoz kapcsolódó vaspályán is feltűnnek a régimódi vonatok. Ez kedvező a "civil" érdeklődőknek, akik így jóval nagyobb területen, akár saját falujuk állomására kizarándokolva találkozhatnak mai szemmel nézve már furcsának ható járművekkel. Kevésbé kedvező mindez a vasútfotósok számára, akiknek, ha minél több vonatot szeretnének megörökíteni, ide-oda csapongva kell az érintett vonalak között közlekedniük. Jómagam most abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ez a retró hétvége a lakóhelyemhez igen közel esett, vagyis mindkét napon odautazva több idővel gazdálkodhattam. Bonyolította viszont a helyzetet, hogy éppen szombatra volt kitűzve az érettségi találkozónk, amelyen szintén részt szerettem volna venni. A részletes program meghirdetése után menettervet készítettem a vonatok fotózásához, lássuk, hogy sikerült ezt végrehajtanom.

A jelenleg bő tizennyolc és fél ezer lelkes Veresegyház város Budapesttől északkeletre mintegy 35 kilométerre fekszik. Neve hallatán egy emberöltővel ezelőtt elsőre egy énekegyüttes jutott az eszünkbe. A Veresegyházi asszonykórus ismertségét nem kizárólag a népi vokális zene magas színvonalú művelésének köszönhette, hanem annak is, hogy egy homlokegyenest másfajta zenei stílus előadásában is jeleskedett. Az idősebb hölgyek alkotta kórus ugyanis az 1990-es évek elejétől a Z'Zi Labor nevű újhullámos popegyüttessel kooperált, a két látszólag össze nem illő csapat pedig egy különleges, egyedi hangzásvilágot hívott életre. Legismertebb számuk a „Gyere szeress“ volt, amely valójában nem más, mint a Rolling Stones „Honky Tonk Woman“ című dalának újragondolt változata. Állítólag a legendás brit együttes ebben az egy esetben járult hozzá, hogy egy számukat más (nem angol) nyelven is előadhassák. A különös formáció éveken át nagy sikerrel járta az országot, ám hamarosan mindkét együttes feloszlott. Veresegyháznak azonban napjainkban is van valamije, ami egyedi és országos hírű: a Medveotthon. Ebben az állatkertben kezdte meg működését az elmúlt év őszén Magyarország legfiatalabb keskeny nyomtávú vasútja, amelyről az alábbiakban szó lesz.