Február közepén néhány napra meleg, tavaszias idő köszöntött ránk. Ezt kihasználva az időszakba eső szombatra egy rövidke kirándulást terveztünk be, melynek fő célpontja Érd-alsó megállóhely volt. És hogy mért pont ezt az egyébként nem túl látványos objektumot választottuk? Nos, hírét vettük, hogy nem sokkal korábban a stáción szabadtéri természetfotó-kiállítás nyílt, s mivel ilyet korábban még nem láttunk, kíváncsivá tett minket a dolog. Persze néhány fénykép megtekintése önmagában nem mondható egy egész napot kitöltő, tartalmas programnak, ezért mást is beterveztünk mellé. A lehetséges környékbeli látnivalókat böngészve - természetesen csak képzeletben - meghallottuk a müezzin hívó énekét, ami a nem is oly régen az ország legnagyobb falvának számító település legismertebb nevezetességéhez vonzott minket. Az egykori muszlim egyházi alkalmazott munkahelye, az érdi mecset ugyan már rég elpusztult, viszont a hozzá tartozó minaret ma is megvan és a "perontárlat" megtekintése után érdemes volt felkeresni. Ezen kívül útba ejtettünk három vándorló vasparipát is aktuális tartózkodási területükön, érthetőbben mondva három kiállított mozdonyt, melyek nemrégiben kerültek jelenlegi helyükre.

Először a Budapest keleti pereméhez tapadó Gyálon, pontosabban a Lajosmizse - kecskeméti vasútvonal Gyál-felső megállóhelyén néztünk szét, ahol a közelmúltban egy ősöreg vasparipa került kiállításra. A MÁV XII. h. 6633 pályaszámot viselő jármű 1882-ben a Krauss müncheni gyárában épült a Nagykikinda–Nagybecskerek helyi érdekű vasút részére, ahol 3-as számmal állt szolgálatba. A vaspálya 1891-es államosításakor a MÁV-hoz került, az új gazdától a XII. h. 5633 jelölést kapta, mely egy évtizeddel később 6633-ra változott, majd az új pályaszámrendszer bevezetésekor, 1911-ben 396 001 lett a pályaszáma. Pályafutását különböző iparvasutaknál folytatta, míg végül '68-ban a Közlekedési Múzeum mellett talapzatra került. Az intézmény felújításának kezdetekor, 2017-ben szállították mai helyére, ahol tavaly lelkes önkéntesek - az önkormányzat segítségével - rendbe tették a külsejét.

Nem sokkal később már Érd szombati bevásárlás lázában égő zsúfolt utcáit róttuk. A település gyermekkoromban az ország legnagyobb faluja címet viselte, napjainkban pedig már Pest megye legnagyobb városaként ismert. Vasúti közlekedése elsőrangú, két forgalmas fővonalán a város területén egy állomás és több megállóhely is található, a vaspályákon pedig a fővárosi villamosközlekedés sűrűségével vetekedő forgalom zajlik. Ezt a kiváló közlekedési kapcsolatot némiképp korlátozza ugyan a Budapest - pusztaszabolcsi fővasút folyamatban lévő felújítása, de még így is rengeteg vonat közül választhatnak a vasúton utazó érdiek. Mi Érd-alsót látogattuk meg, mely a felújítás előtt az egyvágányú vonal vonatkeresztezéseket is lebonyolító kétvágányos állomása volt, ma azonban "csupán" egy megálló a kétvágányos vasúton.

Ami miatt idejöttünk, az a peronon rendezett fotókiállítás. Mivel a megállóhelyen hat plakátvitrin már jó ideje üresen ásítozott, a város önkormányzata és a MÁV és a helyi Duna-Art Fotóklub szervezésében fényképeket helyeztek el bennük. A csodás természetfotók Körmendy Zizi fotóművész alkotásai, melyek Érd környékének a természeti értékeit mutatja be. A képek a közeli Fundoklia-völgyben és a Beliczay-szigeten készültek, az egyik felvételen olyan rendkívül ritka állat is látható, mint a fokozottan védett, fekete-sárga szárnyú rablópille. Abban viszont csak reménykedni tudunk, hogy a hazánkban kevésbé ritka faj, a vandál erősfiú megkíméli ezeket a plakátvitrineket, ha másért nem is, de a természet és a művészet iránti tiszteletből...
De nem ez az első kulturális jellegű bemutató a hazai vasúton. Néhány év óta a Budapest - Cegléd vonalon elhelyezkedő Szemeretelep megállóhely modernül formatervezett esőbeállójának üvegablakain a városrész történetéről olvashat rövid történeti leírást és egy irodalmi szemelvényt a várakozó. A vasúttársaság hivatalos közleménye szerint a jövőben találkozhatunk még hasonló próbálkozásokkal az ország több pontján.

Miután végeztünk a "perontárlat" megtekintésével, tettünk egy látogatást Érd régi városrészében, a vasúttól mintegy 4 kilométerre található Ófaluban. Utunk következő célja hazánk három minarete legkisebbikének felkeresése volt, mely némileg méltatlan, kissé rendezetlen tér közepén magasodik. A karcsú építmény feltehetően a 17. században épült az oszmán birodalom fontos hadiútja mellett. A kilátóerkély, melyről anno dacumal a müezzin hívta imába a híveket, már nem eredeti, mivel az attól fentebb eső toronyrész egy villámcsapás következtében súlyos sérülést szenvedett. A minaret ajtajára kitűzött tájékoztató szerint az építmény 200 forintért megtekinthető, de ehhez fel kell hívni az ott közzétett telefonszámot.

Természetesen kihasználtuk a lehetőséget, s miután a szomszéd utcában lakó kedves hölgytől megkaptuk a kulcsot, elindultunk a müezzin dala irányába. Közben találkoztunk egy idősebb párral, a férfi, miközben a rendkívül szűk és meglehetősen sötét csigalépcsőn kapaszkodtunk felfelé, elárulta, hogy ugyan már hatvan éve élnek Érden, még nem voltak odafönn. Kilépve a Mekka felé nyíló ajtón pompás panorámában gyönyörködhettünk. A régi faluközpont felé - a nappal szembe - nézve láthattuk az 1700-as évek elején emelt Szent Mihály arkangyal plébániatemplomot, nyugat felé pillantva a város modern negyedét és a bevásárlóközpontok kockaépületeit láthattuk, tekintetünket továbbfordítva pedig elénk tárult a rablópille és az állomási tárlaton látható többi rovar élőhelye, a Beliczay-sziget. Ez a sziget valójában már nem sziget, a Duna szabályozásakor ugyanis egyszerű partszegéllyé vedlett át, mely mintegy 2 kilométer hosszban szegélyezi a folyamot.
Minaretlátogatásunk végeztével visszavittük a kulcsot, majd az egyik bevásárlóközpont kínai éttermében elköltöttük ebédünket. Ezután hazafelé indultunk, ám nem a legrövidebb útirányt követtük, mivel még két objektum megtekintése volt betervezve.

Következő úti célunk a borpincék városa, Budafok. A hangulatos városrész - mely egykor Szavolyai Jenő birtoka volt - arról nevezetes, hogy területén kilométereken át sorakoznak a hegyvidék szikláiba vájt borpincék és kazamaták labirintusai. Ezek kiválóan alkalmasak a bor tárolására, mert hőmérsékletük minden évszakban egyforma, s nem nedvesek, de nem is túlságosan szárazak - egyszóval épp olyanok, amit a bor szeret. Egy másik nevezetessége Budafoknak a Bormúzeum, melyhez kapcsolódóan a közelmúltban, emlékezve a régebben igen jelentős vasúti szállításra, egy kis vasúti skanzen létesítését határozták el. Helyszínül az egykori 43-as villamos vonalából kiágazó mintegy 100 méter hosszú iparvágány kínálkozott, amelyen annak idején a bort vasúti tartálykocsikba fejtették.
Az 1983. december 1-jén megszüntetett 43-as, Szent Gellért tér - Nagytétény viszonylatú villamosvonal első szakaszán a BBVV (Budapest-Budafok Helyi Érdekű Villamos Vasút) 1899-ben vette fel a forgalmat. 1911-től 1963-ig a HÉV üzemeltette, ekkor felvetődött az Érdig történő meghosszabbításának gondolata, amely végül nem valósult meg. A vonalhoz sok iparvágány, valamint rakodó csatlakozott, az ide szóló, illetve itt feladott kocsik a MÁV Budafok-Háros állomásán kerültek átadás/átvételre. A budafoki borpincék iparvágányának kiszolgálása 1992-ben szűnt meg, de a sínpár valami csoda folytán ma is megvan, ám már régóta nincs összeköttetésben az országos vasúthálózattal. Ezen a vágányon tervezték a fentebb említett skanzent létrehozni, ezért 2017 végén néhány muzeális értékű, de nagyon rossz állapotú járművet helyeztek itt rajta. Az akkor elhangzott ígéretek szerint azok hamarosan helyreállításra kerülnek, azonban az ügyben - látszólag - még nem sok minden történt, pedig a nyitott kocsi és a gőzös oldalát már átette a rozsda.
A gőzmozdonyt 1900-ban építette a MÁVAG Budapesten. Első pályaszáma XII. osztály 5641 volt, 1911-től pedig a 377 458-as jelölést viselte selejtezéséig. MÁV-os pályafutása után talán a kabai cukorgyárban is dolgozott, mindenesetre 1999-ben az üzem előtt állították ki, majd a leromlott állapotú gép onnan érkezett jelenlegi állomáshelyére. Pályaszámtáblája nincs rajta, valószínűleg a "gyűjtők" elől elzárva, jó helyen őrzik.

Korábban a három teherkocsi mindegyikét Szentendrén, a HÉV-kocsiszín mögötti területen tárolták, mint múzeumi megőrzendő járműveket. Részletesebb adatokat csak a nyitott vagonról ismerünk: a 20 44 539 5687-0 pályaszámú járművet az aradi Weitzer gépgyár építette 1904-ben az Arad-Csanádi Egyesült Helyiérdekű Vasutaknak, majd annak államosítása után a kocsi a MÁV-nál szolgált, mígnem 1967-ben a HÉV-hez került. Még egy tartály- és egy fedett vagon pihen a vágány végében, az egykori rámpa mellett. Ezeket nem kell félteni, utóbbit néhányan saját életterüknek nevezték ki, s e "lakók" bizonyára vigyáznak a kocsikra.

Régebben, vasútfotós pályafutásom kezdetén elég sűrűn megfordultam ezen a környéken. Akkoriban a vágányokon túl húzódó országút még nem volt megépítve, a Duna partján csónakházak, fák, bokrok álltak, nyugodtan lehetett ott sétálgatni és a vonatokat figyelni. Volt is látnivaló bőven: a pálya még nem volt villamosítva, M41, M61 és M62, ritkábban M40, vagy M63 volt a "felhozatal". Számos, ma már megismételhetetlen felvétel őrzi azokat az időket. A forgalom ugyan ma is sűrű, de az erre közlekedő szerelvények zömét a FLIRT-motorvonatok teszik ki, melyeken kívül legsűrűbben a 430-as (Szili) mozdonycsalád tagjai, 480-asok és 630-asok, valamint tehervonatokkal különböző egyéb vasúttársaságok gépeit fotózhatjuk errefelé. Egy szó mint száz, most sem unalmas itt az élet, legföljebb kicsivel több türelemre van szükség, mint három évtizede.

Az utolsó látnivaló becserkészésére is türelemre volt szükség, de végül csak sikerült megtalálnunk a kelenföldi városrészben kiállított 376 450-es gőzmozdonyt. A térséget korábban terjedelmes iparvágány-hálózat szőtte át, melynek első szakaszán 1908-ban indult meg a forgalom. A múlt század elején ugyanis a Fővárosi Közmunkák Tanácsa kezdeményezte az akkor még beépítetlen dél-budai területen egy ipartelep kialakítását, mely idővel számos nagy üzem otthonává ált. Az Andor utcán húzódó vontatóvágány, melyre fénykorában több, mint húsz iparvágány csatlakozott, a kelenföldi pályaudvarból indult ki. Számos ipari üzem saját mozdonnyal rendelkezett, érdekesség, hogy még keskeny, 600 mm-es iparvasút is működött a térségben. Az 1980-as években a vonalon napjában többször végigaraszoló terjedelmes teherszerelvények egyre inkább zavarták a szintén erősödő közúti forgalmat. A rendszerváltás után azonban fordult a kocka. A vasúti szállítás térvesztése és az üzemek nagy részének megszűnése megoldotta a problémát: a vontatóvágány fokozatosan csökkenő forgalma 1998-ra végképp leállt.
Az azóta nyom nélkül eltűnt hálózatra emlékezve állítottak ki az egyik régi üzem helyén megtelepült Lokomotív ház udvarán egy gőzmozdonyt és egy személykocsit. A vasparipa előéletéről nem sok mindent sikerült megtudnom, csupán annyit, hogy előzőleg a répceszentgyörgyi Horváth-kastély parkjában szobrozott. A kastélyt a II. világháború után a MÁV kapta meg, abban iskolát működtetett, a Bz 52809 pályaszámú személyvagont is osztályteremként használták egy ideig. A járművek már nagyon rossz állapotban voltak, amikor elhozták onnan, de hála a gondos felújításnak, mindkettő úgy néz ki, mintha most gurultak volna ki a gyár kapuján. Mivel védett helyen vannak, nem kell félni, hogy megrongálják őket, ez a védelem azonban jócskán megnehezíti a fotózásukat is. Szerencsére magas testalkatomnak köszönhetően át tudtam fényképezni a stabil, sűrű rácsozatú kerítés fölött.