Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a német közszolgálati televízióban egy riportműsor, amely azt mesélte el, hogy a Német Vasút egyik szép vonalvezetésű, hegyi vasútvonalán egy hétvégére a menetrend szerinti személyszállító vonatok egy részét a megszokott dízelek helyett gőzmozdonyokkal továbbították. Beismerem, nagyon írigyeltem azokat, akik akár utasként, akár fotósként részesei lehettek annak az eseménynek, hiszen mi idehaza hasonlóról akkoriban még csak nem is álmodhattunk. Ám azóta eltelt több, mint egy emberöltőnyi idő és sok minden megváltozott. Nem tudom, Németországban, vagy máshol szerveznek-e még olyasfajta akciókat, de örömmel jelenthetem, hogy mi, magyarok már második éve megrendezzük a magunk kis Retró-hétvége nevű örömünnepünket. Az alapelv a német és a hazai esetben is ugyanaz, csak nálunk nem gőzösök, hanem valamiért különlegesnek számító dízelmozdonyok kerültek egyes, az észak-balatoni vasútvonalon közlekedő személyvonatok elé. A rendezvény sikerét mi sem jelzi jobban, minthogy a vasútrajongók mellett a "civil" utazóközönség is láthatóan élvezte, és fényképezte a mindennapok monotóniáját némileg feldobó mozdonykavalkádot.

A nyári szezonban az időjárástól függően két-három hónapon át, esetleg még hosszabb időszakban az ország talán legfrekventáltabb vasútvonalai a Balatont megkerülő sínpályák. Ma már nehéz elképzelni, hogy valamikor nem lehetett vonattal utazni a magyar tengerhez, pedig így volt. A déli parton sorakozó népszerű üdülőhelyeket 1861. szeptember 20-án érte el az acélországút, a tájképileg szebb, ám kevésbé látogatott északi part mellett lakóknak azonban még csaknem egy fél évszázadot kellett várniuk, hogy hozzájuk is elérjen az akkor leggyorsabbnak és legnagyobb teljesítőképességűnek számított közlekedési eszköz. Ennek éppen száztíz esztendeje, s bár ez nem egy kifejezetten kerek évforduló, mindenképpen okot ad az ünneplésre. Szegény ember vízzel főz alapon most csak kis bulira futotta, nem úgy mint annak idején a déli parti vonal, valamint az abból kiágazó keszthelyi szárny jubileuma alkalmából megrendezett események alkalmával. De ne legyünk telhetetlenek, fogadjuk el azt, ami adódik. Ezúttal egy gőzvontatású különvonat haladt végig a vonalon, most e vonat útjának néhány mozzanatáról számolok be.

Egy igazán jól sikerült gyermeknapon nemcsak az ünnepeltek, vagyis a gyermekek, hanem felnőtt kísérőik is jól érzik magukat. Nemrégiben egy olyan gyermeknapi rendezvényt látogattuk meg, ahol szinte bárki, akár gyermekek nélkül is megtalálta a neki tetsző programot. Minket az esemény vasúti vonatkozása vonzott oda: az egyik kísérőprogram ugyanis egy gőzmozdony-vontatású különvonat közlekedése volt. Ez a vonat egy jelenleg személyforgalmat nélkülöző vicinálison, a helyiek által csak Csángó vasútként ismert Vágsellye (Šaľa) - Negyed (Neded) vasútvonal egy részén tett meg három fordulót. Az előzetesen meghirdetett menetek vontatójaként a 310 433-as vasparipát jelezték előre, ami számunkra azért érdekes, megy vagy százhúsz évvel ezelőtt Budapesten született és a MÁV kötelékében kezdte meg munkás életét. Hogy részesei lehessünk e programnak, külföldre kellett ellátogatnunk, de szerencsére nem is nagyon messzire: a Felvidéken található Mátyusföld délkeleti részébe. Szlovákiában hivatalosan június 1-je a gyermeknap, amely ez évben szombatra esett. Hogy ezt a "csángó" gyermeknapot mért egy héttel később, 8-án rendezték meg, nem tudom - de nem is fontos. A lényeg, hogy volt, mi pedig egy nem túl korai kelés és a nagyjából háromórás út végén, 10 óra tájban megérkeztünk Mátyusföld határához.

Utolsó hozzászólásomban a hazai keskenynyomközű vasutak egyik legkisebbikénél tett látogatásunkról meséltem. A kisvasút napja alkalmából utaztunk oda, akárcsak néhány héttel később Ausztriába, a Waldviertel (magyarul Erdőnegyed) nevű tájegységben található, Gmünd városkából kiinduló kisvasúthoz. Ez a Waldviertelbahnnak is nevezett vasút közvetlenül az osztrák-cseh határ mellett található, több szakasza mindössze néhány méterre húzódik a nem is olyan régen még vasfüggönyként funkcionáló államhatártól. Nemrégiben Crash kollega tett közzé élménybeszámolót erről a három vonal alkotta hálózatról, többek között az ő beszámolója is inspirált az odautazásra, s most más szemszögből próbálom bemutatni az általunk látottakat. A sógoroknál olyasfajta rendezvénysorozat, mint nálunk a "Kisvasút napja" nincs, ott maguk a vasutak szerveznek különböző eseményeket, melyek a jellegükhöz igazodó nevet kapnak. Esetünkben a Waldviertelbahn nevű társaság az évente május utolsó szombatjára időzített rendezvényeit a Bahnhoffest, azaz állomási ünnep jelszóval szervezi meg. Az alábbiakban a kisvasút idei ünnepéről lesz szó.

Baranya északnyugati sarkában, a Zselicség gyönyörű környezetében vegetál hazánk legszűkebb nyomtávú erdei vasútja. Sok idő, talán egy emberöltő is eltelt azóta, hogy utoljára ott jártam, időszerű volt ismét meglátogatni ezt a vasutacskát. Május elején éppen a külső-somogyi Nagybajom községben töltöttünk el néhány napot a környék nevezetességeinek megismerésével, a lehetőség tehát adta magát az onnan mindössze egyórányira, Almamellék szélén található, "Zselici Csühögőnek" is nevezett vasút meglátogatására. Akciónkra éppen a kisvasút napján, május 11-én került sor, de természetesen nem volt véletlen, hogy éppen erre az időintervallumra időzítettük a nagybajomi pihenésünket. Csupán az időjárás okozott némi izgalmat, mivel erősen csapadékos időszakban érkeztünk Somogyországba. Előző napon, még odaútban kifogtunk egy kiadós esőt, azonban szombatra kellemes időjárást jeleztek elő az időjósok. És láss csodát, a "nagy nap" reggelén vidám napsütésre ébredtünk, így a finom reggeli után jó hangulatban indultunk Almamellék falucska irányába.

Crash kolléga év elején mutatta be egy „majd egyszer” projekt befejezését; akkor vetettem fel, hogy ezen felbuzdulva én is beszámolnék egy hasonló, 2013 óta pihentetett modell elkészültéről. Maga a befejezés tulajdonképpen még tavaly tavasszal megtörtént, az utóbbi hónapokban mindössze a tervezett beszámoló került tárolóra. Na, ennek a végére tennék most pontot pár képpel, meg némi magyarázattal.

Hogy mi a legjobb, az mindig viszonyítás kérdése, sokat lehet rajta vitatkozni. Vonatok esetében sok szempontot lehet az összehasonlítás alapjául venni,  de itt is ugyanaz van, mint gyerekkorunkban az autós kártyában - mindenki a sebességet nézi. A világ leggyorsabb vonata - vonat, nem mágnesvasút - a francia TGV továbbfejlesztésével született AGV. Ezt a sebességrekordot 2007-ben állították be Franciaországban, 574,8 km/h-s sebességet elérve. Ezt azóta nem döntötték meg.  A poszt apropóját az adja, hogy volt szerencsém Róma és Nápoly között AGV-vel utazni.

Február közepén néhány napra meleg, tavaszias idő köszöntött ránk. Ezt kihasználva az időszakba eső szombatra egy rövidke kirándulást terveztünk be, melynek fő célpontja Érd-alsó megállóhely volt. És hogy mért pont ezt az egyébként nem túl látványos objektumot választottuk? Nos, hírét vettük, hogy nem sokkal korábban a stáción szabadtéri természetfotó-kiállítás nyílt, s mivel ilyet korábban még nem láttunk, kíváncsivá tett minket a dolog. Persze néhány fénykép megtekintése önmagában nem mondható egy egész napot kitöltő, tartalmas programnak, ezért mást is beterveztünk mellé. A lehetséges környékbeli látnivalókat böngészve - természetesen csak képzeletben - meghallottuk a müezzin hívó énekét, ami a nem is oly régen az ország legnagyobb falvának számító település legismertebb nevezetességéhez vonzott minket. Az egykori muszlim egyházi alkalmazott munkahelye, az érdi mecset ugyan már rég elpusztult, viszont a hozzá tartozó minaret ma is megvan és a "perontárlat" megtekintése után érdemes volt felkeresni. Ezen kívül útba ejtettünk három vándorló vasparipát is aktuális tartózkodási területükön, érthetőbben mondva három kiállított mozdonyt, melyek nemrégiben kerültek jelenlegi helyükre.