2017. szeptember 2-án, szombaton a Nosztalgia kft gőzvontatású különvonat közlekedését hirdette meg a (Buda)Pest - Cegléd - Szolnok vasútvonal 170 éves jubileuma alkalmából, a program szerint a szerelvény a Szolnokon megtartott ünnepi aktus után tovább közlekedett az akkor éppen az első születésnapját ünneplő Reptár repülőmúzeumba. Az már csak a hab volt a tortán, hogy éppen ugyanarra a napra esett a Szolnok város napja elnevezésű eseménysorozat, így a vonat utasai számos szórakozási lehetőség közül választhattak a Tisza és a Zagyva összefolyásánál elterülő városban. A különvonatra annyian jelentkeztek, hogy az utazásszervező cég végül egy másik vonat indítását is megszervezte, így a jeles évforduló megünneplése igazán méltóra sikeredett. A parádés eseményen magam is megjelentem, élményeimről pedig be is számoltan ezen az oldalon. Azt hiszem, nyugodt szívvel állíthatom, hogy aki vette a fáradságot és akár csak a vonatok mozgását kísérte figyelemmel, akár csak a vidám forgatagok egyikét kereste fel, kiválóan érezte magát. Akkoriban úgy gondoltam, ez egy egyedi, megismételhetetlen esemény volt, azonban a Nosztalgia kft-nél - szerencsére - másként vélekedtek, és a következő esztendők szeptemberének első szombatjain újra indítottak különvonatos utakat Szolnokra. Nem volt ez másként az idén sem, ráadásul a szervezők ez évre igazi csemegével rukkoltak elő: a vonat továbbítását ugyanis két 424-es gőzmozdonyra bízta. Ezekhez csatlakozott Szolnokon, igaz, csak néma szemlélőként a nevezetes mozdonysorozat egy harmadik képviselője.

A nyár az idén abszolóte a papírforma szerint adta át a helyét a következő hónapnak, legalábbis ami az évszakváltás időpontját illeti. Augusztus utolsó napján még igazi kánikula volt, majd az éjszaka folyamán az ország felett áthaladt egy hidegfront, így szeptember 1-jén jóval hűvösebb, őszi időjárásra kelhettünk fel. Már aki tudott egyáltalán aludni, ugyanis e hidegfronttal egy rendkívül heves viharzóna is érkezett, amelynek egyik leghevesebb vonulata éppen Szolnok térségében tombolt. A vasúti forgalom is csak akadozva tudott elindulni, ezért a március óta első iskolai előadási nap sok bejáró fiatalnak döcögve kezdődött meg. Aztán szerencsére megnyugodott az időjárás, napról napra kellemesebb, melegebb lett, így 5-én, szombaton ragyogó napsütésben keltem útra Szolnokra, ahol a nosztalgiavonattal és a 424-esekkel kívántam randevúzni. Biztos, ami biztos alapon korán átvonatoztam Szolnokra. Mostanság meglehetősen sok olyan esemény történik a vasútnál, ami vonatkéséseket eredményez, és mindenképp el szerettem volna kerülni, hogy későn érkezzek meg, s emiatt esetleg elszalasszam a gőzmozdonyos vonat érkezését.

Kezdetben az állomáson tébláboltam, nézelődtem. Az 1975-ben, Szolnok város alapításának 900. évfordulójára időzített átadásakor közép-Európa legmodernebb pályaudvarának számító létesítmény fénye napjainkra igencsak megkopott. Ennek ellenére, bár már ráférne már egy alapos felújítás, még - szerintem - megfelelő színvonalon el tudja látni a feladatát. Ezen a képen a Miskolcról a főváros Nyugati pályaudvarára tartó Takta IC érkezése látható, a hátteret a szintén 1975-ben felépített irányítótorony uralja, melynek 6. emeletéről irányítják az állomás forgalmát.

Volt még egy másik "randevúm" is, a nem sokkal az érkezésem után hozzám csatlakozott barátommal indításként meglátogattuk az állomás szélén elhelyezkedő bisztrót és egy-egy korsó finom sör segítségével felkészültünk az előttünk álló kalandokra. Miután feltankoltunk, elindultunk az állomás kezdőpont (vagyis Budapest) felöli bejáratához, ahol a különvonat érkezését kívántuk megörökíteni. Onnan kiválóan belátni a vontatási telepre, amit velünk együtt a vasútfotósok folyamatosan gyarapodó hada ki is használt. Sok mozdony állt benn, úgy tűnt, hogy a létesítmény a kapacitása határáig ki van használva.

Amíg ott várakoztunk, több vonat elhaladt előttünk. Egyikük volt a Temesvárról Budapest-Keleti pu.-ra tartó Körös IC, melyet a 480 003, avagy Szent István mozdony vontatta. A szerelvény összeállításának az érdekessége, hogy a belföldi stokkot (amely Lőkösháza és a főváros között közlekedik a vonattal) a Nosztalgia Kft ún. Schlieren kocsijai alkották. A vasúttársaság az osztrák vasút kiselejtezett, de jó állapotú vagonjaiból szemezgette ki a saját kis Schlieren-kocsiparkját, a járműveket aztán átfényezés és némi felújítás után élményvonataiban járatta. Most a MÁV-Start a kocsihánya enyhítésére bérel néhányat, e vagonok a békéscsabai vonalon közlekednek.

A Körös IC-t korábban a teljes útvonalon, vagyis a Temesvár és Kürtös közötti vonalrészen is a MÁV-Start 480-as sorozatú mozdonya továbbította. Ez nem mindig van így, vannak időszakok, amikor a határállomáson a román gép veszi át a vontatást, tudomásom szerint jelenleg sem járnak át a magyar gépek a romániai vaspályákra. Ugyanakkor a román személyszállító vasútvállalat, a CFR Marfa néhány 477-es sorozatú vontatójárműve is megkapta az engedélyt a magyarországi közlekedésre, s néhány nemzetközi gyorsvonat élén a fővárosunkig járnak. Ezen vonatok egyike a Budapestet Brassóval összekötő Fogaras IC, mely ezúttal a 477 895-ös masinával érkezett elénk.

A piros mozdony megjelenése meglepetésként ért, nem számítottam arra, hogy ilyen géppel találkozom. Pár perccel később aztán újabb meglepetés ért, amikor a vontatási telepről szép csendben előresomfordált a CER vasútvállalat 753 609-es pályaszámú mozdonya. Ebből a típusú vontatójárműből hazánkban mindössze kettő van, ezért érthető módon ritkán kerül ilyen a vasútfotósok fényíró készülékei elé. A cseh CZ Loko gyárban régi Búvárok (az egykori cseh-szlovák T478-asok) alapjára teljesen új beltartalommal és külsővel felépített vontatójárművek nem túlzottan szép, de robusztus megjelenésére utaló beceneve: Bölény.

Nem sokkal később végre meghallottuk egy gőzmozdony sípjának jellegzetes hangját. A vonalszakasz mentén felsorakozott fotósok hirtelen elhallgattak, szinte vágni lehetett a csendet. Élesítettük a kameráinkat, mindenki megkereste a maga legjobbnak vélt beállítását és vártunk. Aztán a kanyarban felbukkant a nagyjából húszperces késéssel érkező vonat. Mivel a bejárati jelzőn két sárga fény fogadta, a mozdonyvezető tudta, hogy kitérő állású váltón kellett áthaladnia majd az állomáson megállnia, ezért vonatával már lassan haladt, miközben a pálya mentén sorozatban csattogtak a fényképezőgépek.

A kép elkészítése után besiettünk az állomásra, ahol az események már megszokott forgatókönyv szerint zajlottak. Az első peronon a vasútvonal 170. évfordulója alkalmából felavatott emléktáblánál kis ünnepségre került sor ünnepi beszédekkel, koszorúzással. Miközben éppen a MÁV vezérigazgatója szónokolt, előreverekedtük magunkat a vonat elején büszkélkedő mozdonyokhoz, bár azt előre tudtuk, hogy a nagy tömeg miatt értékelhető kép készítésére úgysem lesz módunk. Nem is csalódtunk, rengetegen voltak a gépeknél, sokan egymást, vagy magukat fotózták. Nem baj, gondoltuk, majd amikor továbbindulnak még lesz alkalom fényképezésre.

Mivel ekkorra már nagyon "lemerültünk", újabb tankolás következett, utána pedig kisiettünk a járműjavító előtti elágazáshoz. A különvonat közben már elindult az állomásról a Reptár múzeum felé, de mivel az út első részét - a járműjavítóig - tolt menetben kellett megtennie, lassan haladt. Az eredeti terv szerint az elágazástól a menetirányváltást követően az egykori Szolnok-teher pályaudvarra vezető vontatóvágányon haladt volna tovább, azt azonban az ott lakók telerakták mindenféle lim-lommal, így egyszerűbbnek ígérkezett a járműjavító területén áthaladni. Meglepetésünkre azonban csak a második mozdony, a 424 247 volt a szerelvényre kapcsolva.

A szerelvény behaladása után bezáródott a járműjavító ajtaja, mi pedig visszaindultunk az állomásra. Éppen amikor a vontatási teleppel egy vonalba értünk, felbukkant szemből a személypályaudvari tolatómozdony, amely a 424 009-et vontatta. A gőzös azonban közben megfordult, vagyis a kéménye már nem Debrecen, hanem Budapest felé nézett. Ebből arra következtettem, hogy a mozdony e viszonylag rövid idő alatt megjárta Szajolt és az ottani deltavágányon fordították meg. Később megtudtam, hogy az ideúton kisebb műszaki hiba lépett föl nála, de nagy nem lehetett a baj, mivel a fűtőház előtt a 478-ast lekapcsolták, s a vasparipa már saját erejéből gurult be.

E rövidke intermezzo után már tényleg besétáltunk az állomásra. A szolnoki pályaudvar környékét nem ismerők számára elmondom, hogy a sínek melletti csapást használva jutottunk ki a járműjavítóhoz, illetve onnan vissza, a vontatási telep a vágányok túlsó oldalán helyezkedik el. Ez nem egy hivatalos útvonal, de általában ezt használják a környéken lakók is. Benn a személypályaudvaron néhány motorvonat állt, többek között két 6341-es, avagy a legújabb számozás szerint 416-os sorozatú orosz csoda. Mindkettő az új színséma szerint volt fényezve, amelyet a hírek szerint valamennyi jármű megkap az esedékes nagyjavítása alkalmával.

A hazai vasutak egyik sajátossága, hogy a már szinte muzeális értékű gördülőállomány mellett nagyon jól megférnek a legújabb technológia felhasználásával létrehozott korszerű járművek. E kettősséget jól szemlélteti ez a felvétel: az 1976-os évjáratú, a Lőkösházára tartó Békés IC élén indulásra várakozó 431 261 akár a nagypapája lehetne az előtérben az IC továbbhaladására várakozó mindössze kétesztendős 193 837-es pályaszámú Vectronnak. A kontrasztot talán még tovább növeli, hogy az expresszvonat első vagonja egy kerékpárszállító szakasszal ellátott vadonatúj ún. IC+ kocsi.

Megnéztem még azt a bizonyos harmadik 424-est is, ezzel azonban nem kellett sietni, mert bár a szemafor szabad jelzést mutatott neki, nem ment sehova. Az állomás üzemi épületének végében már hosszabb ideje kiállított 424 320-ról van szó, mely mögött egy időszakban egy személyvagon is látható volt. Azt azonban már korábban eltávolították és üzemképessé tették, nem lehetetlen, hogy a Reptárba közlekedő különvonatban is benne volt. A kiállított jármű elfogadható állapotban van, ami sajnos az országszerte több állomáson szobrozó társa nem mindegyikéről mondható el.

Barátom közben már távozott, s magam is éppen indultam a vonatomhoz, amikor véletlenül meghallottam a tolatószemélyzet beszélgetését, miszerint "mennünk kell a másik gőzösért". Így aztán hamar átírtam a tervemet és néhány perc múlva, immár harmadszor a vontatási teleppel szemben találtam magam. A 424 009 már ott várakozott, a vezetőállásán tartózkodók élénk beszélgetésbe merülve nem vették észre, hogy a váltókezelő jelzésére indulniuk kellene ki az állomásra. Közben elhaladt előttem a Záhonyból Ceglédre tartó személyvonat, élén a 480 008-as Traxx-szal, de nélkülem. A váltókezelő megunva a hiábavaló jelzésadást, bement a helyiségébe és kiszólt a hangosbeszélőn...

...ami hatásosnak bizonyult és a gép végre kigurult a személypályaudvar egyik hátsó vágányára. Ott megvárta, hogy egy Békéscsaba felől érkező gyorsvonat elhaladjon, majd megindult, s az újszászi, a ceglédi, valamint a lakiteleki vonalakat keresztezve kihaladt a Reptár felé. Szükség is volt ott rá, mert a különvonat szerelvényével tolatási mozgásokat végeztek, s így a kocsisor mindkét végére jutott egy-egy egyenes állású gőzmozdony. De mindez már nélkülem zajlott le, mert jómagam úgy döntöttem, a következő vonattal mégis hazautazom. Ezzel számomra véget ért szolnoki "gőzmozdonyparádé".
Kisgyermekkoromban nagyapám szinte minden vasárnap kivitt az állomásra, ahol tátott szájjal bámultam a hatalmas vasparipák mozgását. Azóta sok-sok év elmúlt, s talán azoknak a régi vasárnap délutánoknak is szerepe volt abban, hogy vasútrajongó és -fotós lettem. Számos dolog, tulajdonképpen az egész életem megváltozott azóta, egyvalami azonban megmaradt: a gőzmozdonyok és kezelőik iránt ma is ugyanazt a csodálatot és tiszteletet érzem, mint annak idején. Ezért is volt számomra nagy élmény ez a pár óra, amit Szolnokon töltöttem, hiszen szinte visszarepültem a gyermekkoromba és nem győztem gyönyörködni a két pompás gőzmozdony produkciójában.