Szeptember 2-án három, izgalmasnak ígérkező vasutas program közül választhatott a honi vasútrajongó és -fotós. Ezen a napon került sor a balatonfenyvesi kisvasúti napra, a BHÉV ráckevei vonalát egy fotósok számára indított tehervonat járta be és szintén másodikán közlekedett a 100a vonalon két gőzvontatású szerelvény. Sokaknak talán nehéz volt eldönteni, hova utazzanak, számomra azonban - lakóhelyem okán - nem volt kétséges a választás. 1847. szeptember 1-jén indult meg a forgalom a 98,1 km hosszú Pest - Szolnok vasútvonalon, jómagam tehát a kerek, 170 éves jubileum alkalmából rendezett buliba látogattam el. A program egybeesett a "Szolnok napja" elnevezésű rendezvénysorozattal, amely számos eseményt, előadást és koncertet tartalmazott. Ennek köszönhetően vonzónak kínálkozott akár nagyobb távolságról is Szolnokra látogatni, hiszen a tartalmas időtöltés, a jó hangulat biztosítva volt. Csupán egy dolog volt, amitől tartani lehetett: az időjárás. Az előző napig tartó kánikulát ugyanis elűzte nagy nap előestéjén érkezett hidegfront, s ahogy a nyáron ez többször is előfordult, éppen hétvégére romlott el az idő. Ezért ugyan bízva a szerencsében, de biztos ami biztos alapon esőkabáttal és ernyővel felfegyverkezve indultam reggel Szolnokra.

Kétféle nézet van arra, hogy ez a vaspálya a második, vagy harmadik magyar(országi) vasútvonal-e? Ha az időrendiséget vesszük szigorúan, akkor a Pest - Vác (1846. július 15.) és a Bécsújhely - Sopron (1847 augusztus 20.) vonalak után hazánkban harmadikként indult meg rajta a forgalom. Ha e vasutak jelentőségét vesszük szigorúan, akkor, mivel a soproni vonal Ausztriából nyúlt át, s bár 23 km-es szakasza valóban magyar földön feküdt, valójában tisztán osztrák érdeket képviselt, a szolnoki vonal a második. Ha azonban hazafias érzelmeinket vesszük szigorúan, akkor egyik sem igazán magyar, hisz' külföldi munkaerő építette, évtizedeken át Ausztriából "importált" vasutasok működtették, sőt kezdetben még a hivatalos szolgálati nyelv is a német volt. A lényeg azonban az, hogy a vasút megépült, átadása valóságos örömünnep volt a mellette elhelyezkedő települések lakosságának. A megnyitóvonat valamennyi állomáson megállt (akkor jóval kevesebb stáció volt a vonalon, mint napjainkban!), ahol ünneplő tömeg várta, Cegléden még diadalkaput is emeltek a tiszteletére.

2017. szeptember 2-án borongós napra ébredtünk. Mivel az ünneplő vonalon pályakarbantartás miatt éppen vágányzári, módosított menetrend volt érvényben, a szükségesnél egy vonattal korábban utaztam Szolnokra. Ez, mint végül kiderült, fölösleges óvintézkedésnek bizonyult, ugyanis a gőzvontatású különvonatok késéssel érkeztek meg, ellenben így nem kellett idegeskedni, kapkodni, s kényelmesen elfoglalhattam a fotóhelyet. Amikor odaértem, egy tolatómozdony épp a MÁV-Start ötös Taurusát tolta ki a járműjavítóba.

Pár perccel a Taurus után egy FLIRT gurult a vontatóvágányon, ő azonban saját erőből közlekedett. Úticélja szintén a járműjavító volt, ahol a nyílt nap keretében a 470 005-el egyetemben kiállítási tárgyként funkcionált. Közben tekintetemet a jubiláló vasútvonalra fordítottam, Szolnokról ugyanis éppen az ÖBB 1116 024-es gépe indult egy nyitott kocsikból álló szerelvény élén. A vonat nem jutott messzire, délután 2 órakor Cegléden láttam várakozni, ahonnan valószínűleg a már említett, Cegléd és Ceglédbercel-Cserő állomások közti vágányzár miatt nem engedték tovább.

A Szolnok állomás kezdőpont, vagyis Budapest felőli bejáratánál található ív mellett vasútfotósok valóságos sorfala várta az ünnepi különvonatok érkezését. Az első szerelvény, melyet a 242,001 psz. gőzmozdony vontatott, a meghirdetett időponthoz képest kb. 25 perc késéssel érkezett meg, vidám füttyögését már messziről meghallottuk. Úgy próbáltam elhelyezkedni, hogy a képben benne legyen a helyszín legjellegzetesebb eleme, a két (a ceglédi és az újszászi) kettősvágányú pálya között elhelyezett bejárati jelző. A vonat méltóságteljes tempóban közelítette meg az állomást, ahol a város érdeklődő lakói a és a légierő fúvószenekara várta.

Én azonban a többi fotóssal egyetemben tovább várakoztam a második vonatra miközben székhelyemet áthelyeztem az állomáshoz közelebb, abból az elgondolásból, hogy ne készüljenek ugyanazon háttérrel a képek. Az új pozícióból remek "belátás" nyílt a vontatási telepre. Hétvégén a villamos mozdonyok nagy része itt pihen, a csekélyebb forgalmat ugyanis a más vonalakon felszabadult FLIRT-ek bonyolítják le. A kép jobb oldalán látható 628 096 néhány nappal korábban Szegedről érkezett, talán javításba, s 2-án kora délután haza is ment. A vontatási telep büszkesége, a Szergej № 1. sajnálatos módon a remíz épülete mögött bujdokolt.

Nagyjából tíz perc telt el a 242,001 megérkezésétől, amikor a távolban ismét mozdonyfütty hangzott fel, majd kisvártatva felsejlett az Ia 204-es pályaszámú vasparipa karcsú alakja. A szolnoki programot a szervező, a Nosztalgia Kft. már jó ideje meghirdette, de alighanem még ők is meglepődtek az út iránti hatalmas érdeklődésen. Miután minden jegy elkelt és még mindig sokan szerettek volna jegyet venni az utazásra, az utolsó pillanatban sikerült egy második, egy "ráadás" szerelvényt is beállítani. Ennek élére állt a nem sokkal korábban felújított, 1990-as évjáratú gyorsjáratú gőzmozdony.

A második vonat megérkezése után a vasútfotósok lassanként beszivárogtak az állomásra. Mindkét szerelvény az első vágányon állt, utasai a helyiekkel elvegyülve masszív tömeget alkottak. A katonazenekar már nem volt ott, valaki épp az ünnepi beszédet mondta. A csarnok bejáratánál emléktáblát is avattak, a helyszín megközelítésére azonban a sokaság miatt esélyem sem volt. Az áramvonalas 242-es a felvételi épület árnyékában állt, a 204-es azonban szerencsére a napsütésben pózolt a fotósoknak. A megjelentek között felfedeztem - na nem volt nagyon nehéz - egy igen "előkelő" famíliát. A trió talán István főherceget és családját személyesítette meg, de akárkik is voltak, örömmel álltak a fotómasinák kereszttüzébe.

1847. szeptember 1-jén az igazi István főherceg végigutazott a vadonatúj vasúton, sőt ő maga nyitotta azt meg. Kossuth is az ünnepi szerelvényen tartózkodott, s bár az eseményre beszéddel készült, végül azt nem mondhatta el. A százhetven évvel ezelőtti események azonban nem a mostani állomáson játszódtak le, hiszen eredetileg máshol épült meg a szolnoki végállomás. A vonal továbbépítése szempontjából azonban az a terület nem volt megfelelő, így 1857-re elkészült a mostani helyén az új, immár nem fej-, hanem átmenő pályaudvar. Mai megjelenése az 1970-es évek elején megejtett felújításnak köszönhető, melynek befejezésekor a komplexum közép-Európa legmodernebb vasúti létesítménye lett. Az aluljáró, melyben most néhány korabeli dokumentumból, képeslapból összeállított mini tárlatot tekinthet meg az utazóközönség, szintén akkor létesült.

Előbújva az aluljáró hűvös sötétjéből vessünk még egy pillantást az első peron mellett kiállított 424,320-as pályaszámú gőzmozdonyba. A magyar járműipar egyik legszebb alkotása most a háttérben búslakodik, az ünneplő sokaság neki háttal, az első vágányon álló szerelvényeket csodálja. A gőzös már régóta áll e helyütt, idejére sem emlékszem, mióta. Egy időszakban egy személyvagon is volt mögötte, a vágány máig jóval hosszabb, mint az a mozdony nagysága indokolja. Ez a kocsi pedig valószínűleg nem más, mint a 204-es vontatta "ráadás" szerelvényben futó egyik fapados, Cmn sorozatú személyvagon.

Az évfordulós vonatoknak nem a mai Szolnok pályaudvar volt a végállomásuk, hanem továbbközlekedtek az első, az eredeti indóházhoz. Hogy útközben is megleshessem őket, magam is elindultam a pálya mentén vissza, Cegléd felé. Ma a vaspálya a főváros felől érkezve nagy ívben fordul be az állomásra. Ennél az ívnél találkozik a 100a és a 120a vonal, aminek köszönhetően ezen a szakaszon elég nagy a forgalom. Ez kedvező a vasútfotósok számára, azonban a környék lakossága miatt nem árt óvatosnak lenni. A gőzmozdonyok felbukkanása fél tizenkettő tájban volt esedékes, melyeket több érdeklődő is várta. Ez kellő biztonságérzettel töltött el, sőt várakozás közben sikerült a tehervonatával éppen nekilendülő 630 016-ost is megörökítenem.

Ha a fent említett ív előtti vonalvezetést nagyjából egyenes irányban meghosszabbítjuk, eljutunk az eredeti szolnoki indóházhoz. A sínek is elérnek még oda, így aztán a két jubileumi különvonat is kilátogathatott a ma Ószolnokként emlegetett állomásra. Ehhez egy vontatóvágányon vissza kellett tolniuk a járműjavító előtti elágazásig, ahonnan aztán előremenetben közlekedtek tovább a Temető úti sorompó melletti végállomásukig. A képen a bumfordi 242-es éppen azon kitérő előtt áll, amelyik hamarosan az éles ívben forduló, Ószolnok állomásra vezető vágányra tereli a vonatot. A vontatóvágány egyébként a Lakiteleken át Kiskunfélegyházára vezető vasútvonal mellett húzódik, mely december 9-én lesz 120 éves.

Az utazás a Horog utca mellett, a járműjavító kerítésének tövében folytatódott nagyjából óránként 10 kilométeres sebességgel. A szerelvényt néhány motoros kísérte, egyikük utasa menet közben mozgóképfelvételt készített, ugyanakkor a levegőből egy fehér drón figyelte az eseményeket (megjegyzem: most volt először módom élőben látni ezt az érdekes szerkezetet). A vonat a tavaly ősszel megnyitott, Reptár nevű repüléstörténeti múzeum udvarán állt meg, a vonatjegy annak meglátogatását is tartalmazta. Az alacsony sebesség miatt sikerült több felvételt is készítenem ezen a szakaszon, ahol 242-es sorozatú gőzmozdony valószínűleg még sosem közlekedett.

A fotósok zöme a Temető úti sorompó környékén várta a vonatokat, melyek az előírt szolnoki tartózkodásukat betartva, a meghirdetetthez képest fél órával később gurultak ki a Reptárhoz. A "ráadás" különvonatot már én is az ott terpeszkedő üres térségen vártam. Sajnos az emelkedett hangulatot kissé megzavarta néhány beszólás és hangos szóváltás a vasútfényképészek és a bámészkodó helyi lakosok között. Utóbbiaknak ugyanis a közeli szupermarketből a mezőt átszelő ösvényen gyalogolva - nyilvánvalóan nem szándékosan - sikerült beállniuk a fotósok által gondosan megkomponált beállításba, ráadásul a 204-es közeledtekor a képbe beállók száma érthető módon megszaporodott. Érdekes módon nekem egy gyors felmérés eredményeként azonnal sikerült olyan helyet találnom, ahol nem zavartam senkit és engem sem zavartak...

Ez pedig már a régi szolnoki állomás épülete az Indóház az utca felől. A Tisza partján elterülő létesítményt tulajdonképpen nevezhetjük hazánk első intermodiális központjának is, hiszen a szintén a megnyitóvonattal érkezett Széchenyit itt várta a Pannónia gőzhajó, melyre átszállva utazott tovább Tokaj felé. Az állomás, mint említettem, csupán tíz évig töltötte be eredeti szerepét, később, egészen az 1990-es évek elejéig teherpályaudvarként működött. A vonal megnyitásának 150 éves évfordulójára a felvételi épületet és a vízházat - mindkettő műemléki védelem alatt áll - szépen felújították, ám állapotuk, mivel továbbra is kihasználatlanul, üresen álltak, ismét romlani kezdett. Pedig egy időben itt kívánták létrehozni a Vasúttörténeti Parkot, mely aztán végül mégis a fővárosban jött létre. Az ószolnoki állomást az a döntés mentette meg, amely egy másik közlekedési ág, a repülés emlékeinek megőrzésére hivatott kiállítóhely helyéül jelölte ki az egykori Szolnok-teher pályaudvart.

Aznap még egy "különvonat" közlekedett Szolnokon. A vasúti jubileum a már említett "Város napja" rendezvénysorozatban csupán egy körítés volt, a különböző helyszíneken megrendezett kulturális, vagy szórakoztató programok közötti mozgást elősegítendő indult el a közkedvelt gumikerekű járat is. A "kisvonatot" éppen akkor sikerült lencsevégre kapnom, amikor a városközpont felől érkezve bekanyarodott az Indóház utcába. Bár a programok között akadt volna kedvemre való, úgy döntöttem, a negyed kettes vonattal hazautazom, mivel délután egy másik rendezvényen szerettem volna megjelenni. Gyalog sétáltam ki a nagyállomásra, ezúttal azonban nem a sínek mellett, hanem a házak között.

Mikor odaértem, a pályaudvaron már a szokásos szombat délutáni csend honolt. Az első vágány melletti peron is üres volt, most gond nélkül megnézhettem a nem sokkal korábban felavatott emléktáblát, majd felszálltam a személyvonatra. Ekkor már kisebb bárányfelhők érkeztek, de az időjárással szembeni reményeim szerencsére beteljesültek: az ernyő és az esőkabát, sőt a részben a pulóver is csak "súlyosbította" a hátizsákomat. Szolnoki tartózkodásom idején az első különvonat érkezésétől (ebből a szempontból nagy szerencse, hogy késett) végig szikrázó napsütés és nyári meleg volt, ám mire hazaértem, összefüggő felhőzet borította az eget. A délutáni program azonban már nem igényelte a jó időt.

Erre a programra Albertirsán került sor, fedett helyen, mégpedig a Móra Ferencről elnevezett művelődési házban, ahol a jubileumhoz igazítva délután öt órakor vasúttörténeti kiállítás megnyitójára került sor. Már az épület előtt különleges látvány fogadta az arra sétálókat: a Pesti út szélén húzódó járdán egy marokcsapágyas motorhoz való hajtott mozdony-kerékpár díszelgett. Szakértők szerint az objektum nagy valószínűséggel egy V41-es, V42-es, esetleg M44-es sorozatú gép részét képezte, de hogy pontosan melyikhez tartozhatott, nem tudták megállapítani. A kerékpár egy, a kiállítást segítő vállalkozás felajánlásából került - természetesen kölcsönbe, csak a rendezvény idejére - a város közepére.

A kiállítást kis rendezvény keretében a hazai szaktekintély, dr. Csiba József úr nyitotta meg, aki a vasút megnyitásával kapcsolatos érdekes információkkal fűszerezte beszédét. Maga a kiállítás nem szolgált szenzációs látványossággal, ennek ellenére tartalmas időtöltést ígért látogatóinak. Helyi kezdeményezésre jött létre, a bemutatott tárgyakat nagyrészt albertirsai lakosok és a vasútállomás dolgozói "dobták össze". Látható volt itt több régi fotó és képeslap, dokumentumok (pl.: brigádnapló a '80-as évekből), valamint a vasutasság számos használati tárgya (lámpák, bélyegzők, stb.), de a nagyérdemű néhány míves járműmodellt is megcsodálhatott.

A zongora mögött, méltatlanul eldugva egy festményt vettem észre. Alkotója nevét nem tudtam kibetűzni, csupán annyit, hogy 1977-ben készítette. Ábrázolhatja akár Albertirsa egy hétköznapját is, farakodás a mai napig előfordul az állomáson. Maga a stáció már a vasút megnyitásakor is létezett, de 1950-ig, a két névadó község egyesüléséig Alberti-irsaként szerepelt a menetrendkönyvekben. Lelkes lokálpatriótákban felmerült a gondolat, hogy a 170 éves évfordulón indított ünnepi vonatot meg kellene állítani, de végül nem tettek lépéseket az ügy érdekében. A "ráadás" különvonat végül mégis megállt Albertirsán, az utasok le is szálltak, csak éppen ünneplés nem volt. A hazafelé tartó vonat mozdonya ugyanis este fél tízkor meghibásodott, utasai menetrend szerinti járatra átszállva jutottak haza. Mindezek ellenére a szervező, a Nosztalgia Kft. vezetője sikeresnek értékelte az utat és tervbe vette, hogy a jövő évben évforduló nélkül, csupán Szolnok város napjára támaszkodva megismétlik az utat. Bízom benne, hogy ez meg is fog valósulni és még egy szép napot eredményez a vonat utasainak, a szolnokiaknak - és talán nekem is.