A nyári szezonban az időjárástól függően két-három hónapon át, esetleg még hosszabb időszakban az ország talán legfrekventáltabb vasútvonalai a Balatont megkerülő sínpályák. Ma már nehéz elképzelni, hogy valamikor nem lehetett vonattal utazni a magyar tengerhez, pedig így volt. A déli parton sorakozó népszerű üdülőhelyeket 1861. szeptember 20-án érte el az acélországút, a tájképileg szebb, ám kevésbé látogatott északi part mellett lakóknak azonban még csaknem egy fél évszázadot kellett várniuk, hogy hozzájuk is elérjen az akkor leggyorsabbnak és legnagyobb teljesítőképességűnek számított közlekedési eszköz. Ennek éppen száztíz esztendeje, s bár ez nem egy kifejezetten kerek évforduló, mindenképpen okot ad az ünneplésre. Szegény ember vízzel főz alapon most csak kis bulira futotta, nem úgy mint annak idején a déli parti vonal, valamint az abból kiágazó keszthelyi szárny jubileuma alkalmából megrendezett események alkalmával. De ne legyünk telhetetlenek, fogadjuk el azt, ami adódik. Ezúttal egy gőzvontatású különvonat haladt végig a vonalon, most e vonat útjának néhány mozzanatáról számolok be.

Ha precízen akarok fogalmazni, inkább azt mondom, hogy a 424-es vontatta ünnepi szerelvény az eredeti tapolcai vonalnak csak egy részét járta be. Az 1909. július 1-jén átadott vaspálya nyomvonala ugyanis a Budapest - Pusztaszabolcs - Börgönd - Szabadbattyán - Balatonfüred - Tapolca útirányt követte, melynek megtételéhez az akkori idők gyorsvonatának öt órára volt szüksége. Ma a menetidő három óra és húsz perc körül van, ami részben annak is köszönhető, hogy a vonatok nem kényszerülnek Pusztaszabolcs felé kerülni. Erre a kerülőre azért volt szükség, mert a már meglévő, Székesfehérvár érintésével húzódó vaspálya akkoriban a Déli Vasút magántársaság kezelésében volt, a tapolcai vonal létrehozását tervezgető MÁV pedig nem akart közösködni és inkább a saját pécsi vasútjából ágaztatta ki az új sínpályáját. A Déli Vasút azonban már rég a múlté, napjainkban a teljes forgalom Fehérváron át bonyolódik, a Börgöndön át Pusztaszabolcsra továbbvezető vonal pedig már csak mint lehetséges segélyútirány játszik szerepet. Az északi parti vasúton ritka látvány a gőzmozdony, amit mi is szerettük volna látni és megörökíteni. Miután a vasúti menetrend tanulmányozásakor arra jutottunk, hogy a gőzösmenetet vonattal utolérni és megelőzni nem igazán lehetséges, a szintén kockázatos közúti megoldás mellett döntöttünk. Kiindulópontnak azt az állomást választottuk, ahol a különvonat rákanyarodik a Tapolcára vezető vaspályára.

Ez az állomás pedig nem volt más, mint Szabadbattyán. A pályaudvar környezete, bár alig több, mint egy tucatnyi lakos él itt, vasútállomás és őrházak külterület néven önálló településrészt alkot, maga a helység mintegy 3,5 kilométerre, a Bakony hegység lábától délre húzódó Sárrét vidékén terül el. A falvat korábban inkább Csíkvárként ismerték, állomása is ezt a nevet viselte egészen 1875-ig, amikor megkapta a mai nevét. A II. világháború után épített felvételi épület a vágányok szintjénél magasabban helyezkedik el, s csak néhány lépcsőfok leküzdésével közelíthető meg. Érdekesség, hogy ez azon magyarországi állomások egyike, ahol kitérő irányba is nagy sebességgel járható váltót építettek be, hogy a Balatonfüred felől érkező vonatoknak ne kelljen 40 km/órára lefékezni.

Az előbbi képen látható, Tapolcáról a budapesti Déli pályaudvarra tartó gyorsvonattal szinte egy időben egy tehervonat is behaladt az állomásra. A hangosbemondó ezt precízen közölte is, mire két vasútfotós egymástól függetlenül elkövette azt a hibát, hogy kiállt a vágányok között elhelyezett keskeny peronra. Amint ezt a vonatok fogadására a szolgálati helyiség elé lépő forgalmista (hölgy?) meglátta, éktelen haragra gerjedt, elkezdte fújni a sípját, közben pedig meglehetősen ordenáré stílusban kergette ki a vágányok közül a renitenskedőket. Természetesen megértem, senki se akarta, hogy egy óvatlan mozdulat következtében bárki is a haladó vonat alá essen, de ezt kulturált(abb)an is el lehetett volna intézni.

Menetrend szerint a jubileumi különvonatnak 8,15-re kellett volna Szabadbattyánba érkezni, ehhez képest mindössze szűk tíz perces késéssel esett be. A szerelvény nyolc kocsiból állt, melyben a különböző eredetű, korú és fajtájú felújított nosztalgiakocsik voltak besorozva. Elsőnek egy 1903-ból származó "párnás" kocsi futott, melyet a szűk évtizeddel fiatalabb étkezőkocsi követett, a nevezetes, teakfa borítású vagon ezúttal sima ülőkocsiként funkcionált. Ezután az 1950-es évek képviselője következett, majd a Déli Vasút 1915-ös építésű poggyászkocsija, az ún. sörkocsi, melyeket 1950-es, illetve 1915-ös "születésű" vagonok követtek. Ami meglepett, hogy ezt a hosszú vonatot a 424 247-es gőzös egyedül vontatta, arra számítottam, hogy biztos, ami biztos alapon segítségnek a vonat végén még egy dízelmozdony is lesz.

Manapság a nagyon ritkának számító gőzmozdonyos közlekedés legnehezebben megoldható problémája a vontatójármű vízkészletének pótlása az út során. Az eredeti módszer nem jöhet számításba, mivel az erre szolgáló berendezéseket állomásainkon már rég leszerelték. Ezért általában a tűzoltóságtól rendelik meg a vizet, mely azt egy vízszállító gépjárművel szállítja ki az állomásra és tömlő segítségével tölti át a lokomotívba. Pusztaszabolcson azonban hiába kerestük a lánglovagok piros autóját, ilyesmi nem jelent meg. A mozdonyt lekapcsolták a vonatról és egy fákkal már csaknem teljesen benőtt vágányon át a pályafenntartási telephely udvarára álltak vele. Az utasok és kíváncsiskodók egy része követte a 424-est, mely az érdeklődők fotómasináinak kereszttüzében tetszelegve ott kapta meg a számára létfontosságú folyadékot.

Eközben az állomáson maradt sokaság a vontató nélkül maradt vonat körül a peronon sétálgatott. Időközben a második vágányra személyvonat érkezett, a harmadikon pedig egy gyorsvonat haladt át Nagykanizsa felé. Nagy stressz volt ez a fentebb már említett forgalmistának, s félreértés ne essék, ezt nem gúnyolódásból mondom. A különvonat utasai akár a gyerekek, mintha föl sem fogták volna, hogy nem egy múzeumban, hanem egy "élő" vasút forgalmas állomásán vannak, össze-vissza szédelegtek anélkül, hogy figyelték volna az idejekorán felharsanó figyelmeztetést. Szerencsére a mozdonyvezető is a helyzet magaslatán volt, s lelassította vonatát, így aztán semmi baj nem történt aznap délelőtt Pusztaszabolcson.

Ahogy hallottam, a vízvételezést eredetileg nem így tervezték, ez a módszer pedig tovább növelte a vonat késését. Mi nem vártuk meg, hogy folytassa útját, még a menetrend szerinti indulási ideje előtt elhagytuk Szabadbattyánt. A következő megállás Balatonfüreden volt meghirdetve, s hogy az érkezését ne késsük le, egyből oda mentünk. Szerencsére a menetirányításnak a szemben közlekedő vonatokkal való keresztezések ügyes áthelyezésével és a szükséges tartózkodások rövidítésével sikerült a különvonat késését nagyjából tíz percre redukálni. Ez a kép a füredi állomás közelében mutatja a közeledő szerelvényt.

Az északi part egyik legnépszerűbb üdülőhelye Balatonfüred, ahol a vasútvonal legnagyobb és legmodernebb pályaudvara található. A vasútvonal utolsó nagy átépítése 1969-re lett kész, a füredi állomás akkor aluljáróval megközelíthető szigetperonokat kapott, az egyszerű, letisztult formákkal megalkotott felvételi épületet négy évvel később, 1973 őszén vehette birtokba a nagyérdemű. A már kissé elhasználódott indóházat két évvel ezelőtt felújították, de nemcsak a vasúti, hanem egy füst alatt a buszpályaudvart is korszerűsítették. A különvonat itt is az első vágányra érkezett. A mellette húzódó, az épületből előrenyúló perontető ideális helyszínt biztosított a kis ünnepség részére, azonban a vonat fotózására már kevésbé volt alkalmas.

A szerelvény beérkezésekor a helyi fúvószenekar lendületes előadását hallhatták a peronon, illetve a vonaton tartózkodók. Ezt követően az alpolgármester mondott rövid beszédet a napjainkban elsősorban MÁV 29-es vonalaként ismert vaspálya létrejöttéről, a településre, környékére és az üdülőforgalomra gyakorolt hatásáról. Ezután a Balatonfüredi Néptáncegyüttes műsora következett. Mivel ez alkalommal is a korai továbbindulás mellett döntöttünk, a csinos ruhába öltözött lányokat sajnos csak a fellépésük előtt, álló helyzetben tudtuk megcsodálni. Hogy a különvonat közlekedése minél kevesebb zavart okozzon a viszonylag sűrű forgalmat lebonyolító vasútvonal közlekedésében, a forgalomirányítók szerették volna minél hamarább továbbindítani, ezt pedig csak a füredi tartózkodás megkurtításával lehetett elérni.

A következő megálló Révfülöp volt. A község aznap egy másik nagy rendezvény színhelye is volt: a kikötő melletti területről indult a nevezetes Balaton-átúszás, melynek során a bátor jelentkezők az 5,2 km-es táv megtétele után Balatonbogláron "kötöttek ki". Talán e tény az oka annak, hogy a huszonöt perces tartózkodás idejére műsort nem, csak egy polgármesteri köszöntőt terveztek be. Hogy ez végül megvolt-e, nem tudom, mindenesetre az állomáson hallottam egy beszélgetést, melynek résztvevői éppen ezt hiányolták. A vasútfotósok azonban jól jártak, mivel az állomás enyhe íve kitűnő beállítást tesz lehetővé, csakúgy, mint a vágányokat átívelő gyalogos felüljáró.

Révfülöpöt elhagyva hamarosan már Badacsonytomajon vártuk a különvonat érkezését. A Badacsony környéke már nemcsak a nap- és vízimádók paradicsoma, szívesen jönnek ide a természeti szépségek rajongói, a kirándulók, no meg a borbarátok. Még a kultúra szerelmesei is sok érdekes látnivalót találnak errefelé, hiszen a hely számos ilyen jellegű vonatkozással is rendelkezik. A most 110 éves vasútvonal itt húzódó szakasza vasútfotózás szempontjából sem lebecsülendő, hiszen a változatos háttér számos, jobbnál jobb hátteret szolgáltat az érkező, vagy induló vonatoknak. Badacsonytomajban minden vonat megáll, a gőzös vontatta szerelvény részére 40 perc várakozást írt elő a "partitúra".

Itt is a füredihez hasonló ünnepség várta a megjelenteket, kis vendéglátással megtoldva. Számunkra a három helyi rendezvény közül ez tetszett a legjobban, a polgármester ugyanis a vasút történetét leíró "hivatalos" megemlékezés után pár keresetlen mondatban felidézte a vasúthoz kapcsolódó saját gyermekkori emlékeit is, ezzel hangulatosabbá, bensőségesebbé téve az eseményt. A vonat itt nem az első vágányon állt, hanem azt - ahogy hallottam, felsőbb utasításra - a második vágányra fogadta az állomás. Tartózkodása alatt az első vágányon előbb egy gyors-, később egy személyvonat előzte meg, a negyedikre pedig egy Tapolcáról Balatonfüredre tartó vonat érkezett, majd indult tovább.

A képen az előbb említett Bp-Déli pályaudvar - Tapolca viszonylatú gyorsvonat látható, az érdekesség benne az, hogy retró festésű kocsikból van összeállítva. Az egyébként szegedi állomásítású vagonokat a nyári szezonra irányították át a Balatonhoz, kár, hogy a hozzáillő színezésű poggyászkocsit nem sikerült a vonatba sorozni. Ha már a retró hangulatnál vagyunk, tavaly a MÁV-Start egy hétvégén eredeti színtervre fényezett mozdonyaival továbbított a 29-es vonalon menetrend szerinti vonatokat. Most ezen a napon, valamint a követő vasárnapon meg lehetett volna szervezni az idei retró hétvégét, igazi örömünneppé varázsolva e két napot nemcsak a vasútrajongók, hanem a "civil" utasok, kirándulók számára is. De lesz retró-hétvége az idén is, méghozzá nem is egy, hanem kettő!

A Badacsony a Balaton kirándulóinak egyik legszebb, legnépszerűbb célpontja. Akik a hegyre, vagy a kikötőbe igyekeznek nem itt, hanem a következő, a hatalmas jegenyefák között megbúvó Badacsony megállóban szállnak le a vonatról. Kedves nyaralók, szép villák és pincék mellett vezet az út a hegyoldalban, a kirándulók gondozott szőlősorok között sétálhatnak egyre magasabbra. E szőlők bora évszázadok óta világhírű, erejét, zamatát már a rómaiak ismerték és nagyra becsülték. Nem messze, a hegy oldalán található a Rózsakő nevű bazalttuskó, a néphit szerint ha leány és legény, háttal a Balatonnak leül erre a szív alakú kőre, még abban az évben egybekelnek. Az állomásról is jól látható a bazaltorgona nevű különleges képződmény: a helyenként 30-40 méter magasba emelkedő bazaltoszlopok orgonasípokhoz hasonlóan sorakoznak egymás mellett.

Az utazás folytatódik, a vonat Badacsonytörmdemicnél az utolsó kilométereket szeli. Ennél a pontnál már a szkeptikusabb gőzmozdonyrajongók is megnyugodhattak: egyre kisebb az esély, hogy valami gikszer csúszik a dologba. Az utóbbi években sajnos egyre több nosztalgiaút alkalmával kellett a vasparipához műszaki hiba miatt segítséget hívni. A régi technika könnyebben elromlik, az öreg vas is hamarabb törik, no meg bármilyen bántó szándék nélkül valljuk be, hogy a kezelőszemélyzet sem rendelkezik olyan fokú rutinnal, mint elődeik, akik nap nap után a gőzmozdonyt "igazították". De más oka is lehet egy út közbeni meghibásodásnak. Nemrégiben például a gőzös tüzelőanyagaként szolgáló pakura szennyeződése okozott eltömődést, ami aztán a gépezet üzemképtelenné válását eredményezte.

Tapolca állomáson is felharsant a fúvószene, amikor a jubileumi különvonat 13 órakor, percre pontosan felbukkant a napjainkban üzemen kívüli fűtőháznál, s méltóságteljesen bevonult a harmadik vágányra. Az események az utazás során már jól bevált koreográfia szerint folytatódtak: az utasok és kíváncsiskodók egy része előretódult és fotózkodott a gőzmozdonnyal, miközben sokan hátrasétáltak, hogy hallgassák a Tapolcai Ifjúsági Fúvószenekar muzsikáját, ami után a polgármester mondott köszöntőt, majd a helyi múzeum munkatársa tartott előadást a 29-es vasútvonal helyi vonatkozásairól. A múlt év tavaszára műemléki szempontok alapján megújított indóház előtti peron végébe kitelepült alkalmi árudában vasúti témájú képeslapokat, könyveket és emléktárgyakat lehetett beszerezni.

A Székesfehérvár - Tapolca vasútvonal nemcsak a vasútrajongók számára, hanem a köztudatban is összeforrt a MÁV egykori M61-es mozdonysorozatával, a Nohabbal. A mozdonyok egyike, a 004-es pályaszámú a vasút igérete szerint örökké tapolcai honállomású maradt volna, azonban a féltve óvott gép két évtizede a Badacsony aljában végzetes balesetet szenvedett. Helyreállítására súlyos sérülései miatt nem volt lehetőség, egyik vezetőállását azonban sikerült megmenteni és a budapesti Közlekedési Múzeum előtt kiállítani. A csonka mozdony a múzeum átépítésének megkezdésekor került "haza" Tapolcára, utolsó felújítására 2017-ben került sor. Az egykori vízház oldalában kiállított torzó a legendás mozdonysorozat rajongóinak zarándokhelyévé vált, rendszeresen indulnak ide Nohab-vontatta különvonatok is.

Eközben a 424-est lekapcsolták a vonatáról és az állomás hátsó vágányán keresztül a vontatási telep mögé irányították. Az érdeklődők egy része utána indult, mi is követtük őket. Az út a vágányokon keresztül vezetett, a menet útvonalát egy vasútőr biztosította. A ritkán használt sínpár végén egy fordítókorong található, ide igyekezett a mozdony, hogy a visszaútra menetirányba állhasson. Ez nem egy egyszerű, hétköznapi fordítókorong, a különlegessége abban rejlik, hogy emberi erővel működik. Üzemeltetéséhez két személy szükséges, akik egy kurblit tekernek, az energiát pedig lánchajtás viszi át a korong alatti mozgatószerkezetre. Az út során elfáradt vonatszemélyzet helyett a műveletet ezúttal vállalkozó hangulatú utasok végezték el.

Miután ezzel megvoltak, a sorozat megszerkesztésekor, az 1920-as évtized elején jelentősnek számító ereje miatt Bivalynak, illetve nagy sebessége okán az akkor a világ legkiválóbb közép- és hosszútávfutója után Nurminak is becézett lokomotív előrejött és a régi mozdonyszín előtti gázolajkút mellé állt. Hogy itt pontosan mi történt, nem tudom, de kizárásos alapon nem tudok másra gondolni, csak hogy a vízkészletét töltötték fel. A kút túloldalán ugyanakkor egy modern vonalú, csinos jármű, a 426 009-es pályaszámú Desiro töltötte fel üzemanyagtankját, ám az igazi sztár, akit sokan körberajongtak, az éltes korú masina volt. A környezet, ahol a fentiek lejátszódtak, tiszta, rendezett volt, talán éppen erre az alkalomra tették rendbe gazdái.

Elbúcsúztunk a jó öreg 424-estől és elindultunk vissza az indóházhoz. Az épület belsejének megalkotásakor már nem az eredeti környezet, illetve berendezés visszaállítása volt a cél, hanem a mai igényeknek megfelelő belső tér kialakítása. A pénztárcsarnokból nyíló helyiségnek azonban nincs gazdája, kiadó. A hatalmas üvegfalról Magyarország vasúti térképe alatt az M61 019-es mögött Balatont ábrázoló festmény látható, ami megerősíti Tapolca erős kötődését a Nohabokhoz. A legendás mozdonyok utolsó "otthona" a tapolcai vontatási telep volt, a sorozatból a húszas Nohab 2000. december 21-én továbbított utolsó alkalommal menetrend szerinti vonatot Székesfehérvár és Tapolca között. Ezzel lezárult egy korszak - kis darabszáma ellenére e típus máig ható nyomot hagyott a hazai vasúttörténelemben.

Ezzel számunkra a nap vasúti vonala befejeződött, s besétáltunk a Veszprém megyében, a Balaton-felvidék nyugati szélén található kisvárosba. Tapolca fő látnivalója a mészkő repedéseibe bejutó víz alakította 3280 méter hosszú barlang, melyben egy tó vize hullámzik,ám ennek felkeresésétől ezúttal időhiány miatt el kellett tekintenünk. Ebédünket a város másik fő látványossága, a mesterségesen létrehozott Malom tó partján költöttük el. Nemcsak Tapolca, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész ország leghangulatosabb zugában vagyunk, a mediterrán hangulatú látvány az adriai tenger partján elterülő halászfalvakat idézi. Ebéd közben egyszer csak megütötte fülünket egy jellegzetes hang, a 424-es fütyülése, amit valószínűleg akkor eresztett meg, amikor szerelvényével visszaindult Budapestre.
Ez a vasútjubileumi megemlékezés nem lett egy nagyszabású, világraszóló esemény, de volt, és ez a lényeg. Megítélésem szerint mind a szervezés, mind a lebonyolítás profi munka volt, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne. A MÁV forgalomirányítása is jól kezelte a helyzetet, hiszen a menetrend szerinti vonatok, ahogy az a 29-es vasútvonalon megszokott, kisebb-nagyobb késésekkel közlekedtek, a 424-es vontatta különmenet mégis számottevő csúszás nélkül megtette az utat nemcsak odaútban, hanem a hozzám eljutott hírek szerint visszafelé is. A vonat utasai jól szórakoztak, kiválóan érezték magukat, akárcsak azok, akik csak a vonat egy-egy állomására sétáltak ki, hogy ne maradjanak ki ebből a nem mindennapi látványosságból. Több helyen láttam, hogy nyaralóvendégek, vagy a vasút mellett, esetleg annak közelében lakók kiálltak a sínpár mellé és várták a vonat elhaladását. Remélem, ez a jubileum nem egy egyedi esemény lesz, hanem több más vasút évfordulóján is részt vehetünk ehhez hasonlóan remek hangulatú rendezvényen.