Egynapos kirándulásaink, ha nem hazai területre irányulnak, általában valamelyik szomszédos ország határközeli sávjára szoktak szorítkozni. Ez természetes is, hiszen a távolság és vele párhuzamosan az idő is komoly gátló tényező a hosszabb túrák tervezésekor. Egy esetben azonban kivételt tettünk és úgy döntöttünk, hogy a klasszikus reggel megyünk és este jövünk módszer alkalmazásával egy villámlátogatás erejéig átruccanunk Kanadába. Úticélunk persze nem a földgolyó túlsó oldalán terpeszkedő félkontinensnyi ország volt, csupán Csehországnak az Ausztriával határos, Česká Kanada (Cseh Kanada) néven jegyzett tájegysége. Az oda-, majd a visszajutás vonattal egy-egy napot is igénybe vett volna, azonban közúton "mindössze" 450 km-t kellett megtennünk, annak is nagy részét autópályán vagy gyorsforgalmi úton. És hogy mért vállaltuk ezt a nem túl kényelmes utazást? Egy külföldi vasútrajongói fórumból megtudtam, hogy a nyár derekán, több hétvégén gőzmozdonyos vonatok közlekedése lesz várható Telč térségében, s a vonat több alkalommal eljut a közvetlenül a határnál fekvő Slavonicébe is. Az útikönyv sok szépet írt a környékről, az időjósok pedig a múlt év augusztusának negyedik napjára szép időt ígértek, így gondoltunk egy merészet és hajnali öt órakor nekiveselkedtünk az útnak. Nem is ért csalódás, azon a hosszúra nyúlt napon sok szépet láttunk és tapasztaltunk.

A Cseh Kanada elnevezés állítólag onnan ered, hogy a vidék megjelenése kiadós esőzéseivel, valamint az átlagosnál alacsonyabb hőmérsékletével az "igazi" Kanadát idézi. Maga a tájegység Csehország déli részén, közvetlenül az osztrák határnál terül el. A kellemesen hullámos, dombvidéki jellegű tájat, melynek legmagasabb pontja a 738 méteres Vysoký kámen, sok helyütt erdő takarja, mely néhol különös sziklaalakzatokat rejteget. Ezen a több mint 300 négyzetkilométernyi kiterjedésű területen helyezkedik el a 18700 hektáros, kiemelkedően védett Cseh Kanada Természeti Park. A megkapó vidéket két vaspálya is érinti: a tájegység keleti pereménél húzódik az északról, Kostelec u Jihlavyból Slavonicébe vezető normál nyomközű vonal, nyugati szélénél pedig a Jindřichův Hradec és Nová Bystřice közötti kisvasúttal lehet vonatozni. Bár ez a keskeny nyombőségű kirándulóvasút kétségtelenül ismertebb és látogatottabb az elsőként említett vicinálisnál, mi most mégis ez utóbbi kedvéért tettük meg a nem csekély hosszúságú utat. A tyúkokkal keltünk, majd igen korán indulva, s Ausztrián szinte megállás nélkül áthaladva tíz órára elértük úticélunkat, Slavonice városkát.

Járművünket a vasútállomással szemben található parkolóban hagytuk, majd első nekifutásra szétnéztünk a pályaudvaron. A négyvágányos fejállomás a Kostelec u Jihlavyban kiinduló vonal végpontja, melyen nagyjából kétóránként, hétköznap valamivel sűrűbben közlekednek a személyvonatok. A felvételi épület mellett egy egyállásos, jelenleg használaton kívüli fűtőház áll, a rakodóvágányon ránézésre jó régen volt utoljára mozgás. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam az 1. vágányon várakozó 841-es sorozatú motorkocsit, valójában egy 810-es (korábban M152, a mi Bz-nk rokona) sorozatú járműre számítottam. A korszerű, alacsonypadlós motorkocsikat a Stadler cég építette a Cseh Vasút részére 2011-12-ben.

Még volt idő a gőzmozdonyos vonat érkezéséig, ezért besétáltunk az óvárosba. A XIV-XVI. századig Slavonice fontos és gazdag kereskedőváros volt, a Bécset Prágával összekötő útvonalon található település központi része akkor épült ki. Érdekesség, hogy a Náměstí Mírun, vagyis a Béke téren láthatjuk Csehország második legöregebb, 1545-ből származó, sgraffitoval díszített épületét. Később ugyan az említett útvonal áthelyeződése miatt a város elveszítette jelentőségét, ám ennek ellenére megmaradt az eredeti, reneszánsz megjelenése. Mivel a régiót a II. világháború elkerülte, utána pedig a rendszerváltásig határterület volt, a városkép szinte semmit nem változott.

Slavonicét egykor fal övezte, ennek két kapuja napjainkban is látható. A város egyik ékessége az előbb látott hosszan elnyúló főtér szélesebbik végénél elhelyezkedő Nagyboldogasszony-plébániatemplom. Az épület 1549-ből származó tornya messziről látható, egyúttal a városkép jellegzetes, meghatározó eleme. Maga a templom a 14. században épült, mai alakját utolsó, száz évvel ezelőtt megejtett felújításának köszönheti. Szívesen maradtunk volna még a rendkívüli, egyedi hangulatot árasztó Náměstí Mírunon és a folytatását képező, az egyik épen maradt városkapuig nyúló Horní náměstín (Felső tér), azonban már vészesen közeledett a különvonat, aminek érkezéséről semmiképpen nem szerettünk volna lemaradni.

Amikor visszaértünk az állomásra, vonalat felépítő Místní dráha (helyi érdekű vasút) Kostelec–Telč társaság által emelt tetőtérbeépítéses indóháza előtt már nagyban készülődtek a vonat fogadására. Az épület város felőli oldalánál egy kis kertivasúti gőzmozdony járt körbe-körbe, a bejáratnál vasútmodelleket és egyéb ajándéktárgyakat lehetett venni. Gyülekeztek a népek is, volt, aki utazni szeretett volna a visszainduló vonattal, de sokakat inkább csak a kíváncsiság hajtott ki a pályaudvarra. Jómagam az állomás bejáratához helyeztem át a tartózkodási helyemet egy használaton kívüli rakodóvágány melletti rámpához, hogy a Mařížská utcát keresztező sorompónál örökíthessem meg a befutó szerelvényt.

Miután a fotózást befejezve visszakecmeregtem az állomásra, a vonat már a peron mellett állt, körülvéve a vele érkezett utasokkal és az állomásra kisereglett slavoniceiekkel. Schlieren-kocsiból álló "nosztalgia" vonatokhoz szokott szemünknek üdítő látvány volt a 310 093-as pályaszámú kávédaráló a hozzáillő kéttengelyes vagonokkal. A mozdonyt a prágai Cseh-Morva gépgyár építette 1901-ben. Élete nagyobbik részét Szlovákiában töltötte, szolgált a zólyomi, a füleki és az érsekújvári térségben, majd a trencsénteplici cukorgyár mozdonya lett. Leállítása után, 1982-ben a České budějovicei székhelyű Stocker Klubhoz került, s máig annak gondozását élvezi.

A gőzmozdonyok forgalomból való kivonása után a kiszolgálásukra létesített infrastruktúra is okafogyottá vált, ezért azok egy idő után leszerelésre kerültek. Csakhogy a nosztalgiagőzösöknek is inni kell, ehhez pedig a gőzmozdonyos utak szervezői általában a helyi tűzoltóság szolgáltatását szokták igénybe venni. Esetünkben sem volt ez másképp, Slavonice állomására egy csodálatosan domborított karosszériájú Tatra T-138 CAS gépjármű érkezett, melynek tömlőjén át kapta meg a 310 093-as vasparipa az éltető folyadékot. A felvételen a gőzmozdony és a tűzoltóautó előtt egy más nagyságrendő közlekedési jármű is látható, melynek gazdája minden bizonnyal a pöfékelő vasparipa megtekintésére érkezett.

Mivel rövid szakaszon kísérni szándékoztuk a visszainduló különvonatot, útnak eredtünk, hogy elébe érve még jó fotóhelyet is találjunk. Előbb azonban még Dolní Bolíkov település mellett, a Bolíkovský patakot átívelő viaduktnál - mely a legnagyobb híd a vasútvonalon - megvártuk a Slavonicébe tartó menetrend szerinti személyvonatot. Maga a vaspálya 1902. szeptember 7-én adatott át a forgalomnak. Az acélországút akkor nem ért véget Slavonicénél, hanem folytatódott az ausztriai Schwarzenauig. A határforgalom 1945-ben állt le, a vonal osztrák oldalra eső szakasza, az ún. Thayatalbahn (Thaya-völgyi vasút) forgalmát az Osztrák Szövetségi Vasút a '70-es, '80-as években több lépcsőben megszüntette.

Nem sokkal később utunk egy Cizkrajov nevű falun vezetett minket keresztül. Lakosainak száma alig haladja meg a félezret, a településre érve mégis egy terjedelmes épület késztetett megállásra. Volt még időnk, ezért körbenéztük a meredek, sziklákkal teleszórt hegyoldalon emelkedő, Péter és Pál apostolok tiszteletére felszentelt plébániatemplomot. Építését a XIII. században kezdték el és 1500 táján fejezték be, tornya 1503-ra készült el. Egy 1663-os dokumentum szerint a torony legfelső emelete faácsolat volt, azonban ezt a részt 1800-ban átépítették és két méterrel megmagasították, ekkor nyerte el mai alakját. A régi harangok közül a háborút csak egy, a legidősebb élte túl. Rövid pihenőnk és néhány fotó elkészítése után indultunk tovább.

A különvonat megörökítéséhez legalkalmasabb helyet Peč mh. közelében  véltük megtalálni. A megálló valójában egy szántóföld mellett, a névadó falutól 2 km-re, Cizkrajov és Peč települések között nagyjából félúton helyezkedik el. Nem voltunk egyedül, a vonat érkezésére a vasút és a közút kereszteződésénél egy kis nemzetközi különítmény verődött össze. Nem sokkal azután, hogy elfoglaltuk a helyünket, egy négyfős olasz csapat érkezett, a két idősebb férfi és nő alkotta társasággal napközben már többször is összefutottunk. Hamarosan egy osztrák rendszámú autó fékezett mellettünk, vezetője egy nagy állványt cipelve egyből a szántó közepére masírozott. Kisvártatva még egy szlovák bejegyzésű gépjármű futott be két fiatalember utasával, majd hamarosan a várt vonat is feltűnt a messzeségben.

A hosszan belátható szakaszon lassan haladó vonatról több képet is készítettünk, többek között akkor is, amikor az egy szépen virágzó fa mögött keresztezte az országutat. Addigra érkezett még egy autó, melynek cseh rendszáma volt. A járművet vezetője a vasút túloldalán állította le, ő maga viszont átsétált a közeledő szerelvény előtt és a fotósok oldalán állva figyelte a kocsikat. Ezzel az akciójával nem igazán nyerte el a tetszésünket, hiszen mindannyian próbáltunk volna bámészkodók nélküli képeket hazavinni. A matrózcsíkos pólóban feszítő úriemberrel (aki a kép jobb szélén látható) később is találkoztunk és úgy tűnt, az unokája a vonaton utazott és integettek egymásnak. A különvonat minden állomáson és megállóhelyen, így Pečen is megállt, majd miután eltűnt a kanyarban, mi is indultunk tovább.

Az előzetesen közzétett menetrend szerint a gőzös-vontatta szerelvény kora délelőtt indult Telčből Slavonicébe, onnan fordult egyet a vonalszakasz felénél található Dačicébe és vissza, majd délután tért vissza kiindulási állomására. A már több éve nyaranta megrendezésre kerülő, több napos különvonatozásokat két civil szervezetnek, a Telč-i helyi vasútnak és a Kostelec-Slavonice Vasúti Szövetségnek köszönhetjük, melyek az akciókkal a vasúti utazások lehetőségét próbálják népszerűsíteni. Ez a - sajnos nagyon rossz fényviszonyok között készített - felvétel a lebilincselő szépségű Cseh-morva fennsíkon található Dačice városkához közeledő különvonatot ábrázolja.

A vonal megnyitásakor a helyi érdekű vasút üzemét a kkStB (k.k. österreichische Staatsbahnen = cs. kir. osztrák Államvasutak (ne feledjük, a terület akkor a Monarchia része volt) társaság látta el. A vontatást három kis szertartályos gőzmozdonyra bízták, melyek a most látható 310 093-assal azonos típusúak voltak. Ebből könnyű levonni azt a következtetést, hogy a most előttünk álló szerelvény, mivel a vaspálya kezdeti időszakát idézi, valóban nosztalgiavonat! A Dačice állomásig közlekedő betétjárat mozdonya közben körbejárt, utána pedig a helyi tűzoltóság segítségével felkészült a visszaindulásra. A vonalon egyébként már hagyománya van a nosztalgiavonatozásnak, több éve, ugyanebben az időszakban, hasonló menetrend szerint járnak a füstös vasparipák által cibált ódon vonatok.

Bár ötlet-szinten megfogant bennünk egy gyors dačicei városnézés, azonban végül ez elmaradt és az állomásról - még a nosztalgiavonat visszaindulása előtt - továbbindultunk. Következő úticélunk a nagyjából 55 kilométerre elterülő Znojmo városka volt, amelyről már nagyon sok szép fényképfelvételt láttam. Az odajutás nem volt egyszerű, az útiránytáblák ugyanis nem mindig voltak egyértelműek, így sikerült elkeverednünk. Bár okozott némi bosszúságot, nem fogott ki rajtunk a cseh úthálózat, a tervezetthez képest némi késéssel ugyan, de megérkeztünk Morvaország egyik legjelentősebb városába. Az úti kellemetlenségről egy csapásra megfeledkeztünk, amint elkezdtük óvárosi sétánkat: az ódon házak között a középkorba csöppentünk vissza, a Dyje (németül Thaya) folyó partjához érkezve pedig mediterrán hangulat kerített hatalmába.

Znojmo neve nem cseng túl ismerősen hazánkban, pedig Csehország egyik legrégebbi, jelenleg 35 ezer lelkes városa igen gazdag történelemre tekinthet vissza. Csak érdekességként: várát kétszer is ostromolta Zsigmond magyar király, de járt Znojmóban Napóleon francia császár is, aki itt ünnepelte egyik születésnapját is. Még egy magyar vonatkozás, hogy 1468-ben Mátyás király elfoglalta, majd haláláig, 1490-ig magyar fennhatóság alá tartozott. Az ódon hangulatú, girbe-gurba utcácskákkal rendelkező város egyik legfőbb látványossága a Szent Miklós templom, melyet 1348-ban IV. Károly császár román stílusban építtetett, de később gótikus katedrálissá alakították. Mellette a kétszintes Szent Vencel kápolnát láthatjuk, ennek alsó szintje igen régi, a monda szerint Szent Cirill és Metód is misézett benne. A felvétel az egykori vár udvaráról készült.

Túránkat a vasútállomáson fejeztük be. Akárcsak Slavonice, Znojmo is a határ mellett fekszik, a különbség "csupán" annyi, hogy itt nem szűnt meg a határátmenet, a sínek átnyúlnak Ausztriába. Sőt nemcsak a sínek érnek el a túloldalra, a vonatok is átjárnak. Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy Znojmo mára az osztrák főváros, Bécs elővárosa lett, ez azonban elég nagy túlzás. A megállapításnak mindössze annyi alapja van, hogy az ÖBB 903-as számú elővárosi vonalán közlekedő vonatok egy részének Znojmo a végállomása. Ez vonatfotós szempontból az sem elhanyagolható, hiszen a Dyje folyót az acélországút egy igen impozáns vashídon keresztezi nem sokkal a znojmói pályaudvar előtt. Ott-jártunkkor éppen a 1144 254-es pályaszámú villamosmozdony startolt emeletes "menyét"-szerelvényével Bécs felé.

Az osztrák vonat távozása után holtidő következett az állomáson, nem érkezett és nem indult semmi, de még csak tolatási mozgás sem volt. Úgyis előrehaladt már az idő, ideje volt hazaindulni, de az állomás felett átívelő felüljáróról még készítettem egy utolsó fotót egy leállított tehervonatról. Slavonicéhez képest Znojmo "irányba" esett hazafelé, vagyis rövidebb út állt előttünk, mint amennyit ideútban Slavonicéig megtettünk, de így is késő este volt, mire megálltunk a házunk előtt.
Arra hamar rájöttünk, hogy akár Slavonice és környéke, akár Znojmo bejárásához egyetlen nap nem elegendő. Cseh Kanada tehát felkerült az alaposabb megismerésre érdemes tájak listájára, amely azonban egyre csak szaporodik, de anyagi okok és időhiány miatt csak néha lehet egy-egy helyszínt kipipálni. A főattrakció, ami miatt tulajdonképpen odautaztunk, a gőzmozdonyos menet mindenesetre nagyon tetszett. Kicsit írígylem is az ott, vagy a közelben lakókat, hiszen mi idehaza sajnos már évek óta nem lehetünk részesei ehhez hasonló vasúti örömünnepnek. De én bízom benne, hogy ez egyszer megváltozik és idehaza is részt vehetünk a fentihez hasonló mellékvonali nosztalgia-vonatozáson, akárcsak Cseh-Kanada lakossága.