2015 nyarán Temesvár közelebb került Magyarországhoz. No nem a térképet rajzolták át, csupán arról van szó, hogy végre elkészült az autópálya határon átvezető szakasza is, így aztán mód nyílt, hogy majdnem végig (Lajosmizsétől Temesgyarmatig) sztrádán közelítsük meg a Bánát fővárosát, ami pedig jelentős időmegtakarítást eredményezett. Augusztus utolsó vasárnapján neki is indultunk, hogy felfedezzük Temesvár szépségeit. Jómagam több, mint négy évtizede nem jártam ott. Kisgyermekkoromban minden nyáron két hetet ott töltöttem: apai nagyszüleim laktak a városban, őket látogatta meg a család. Az 1970-es évtized elején nagyapám meghalt, nagyanyámat sikerült áthozni Magyarországra (nem volt egyszerű), ezért aztán nem mentünk többet. E régi utazásokról számos emlék él bennem, szívesen gondolok vissza az akkori - máig meghatározó jelentőségű - vasúti élményeimre. Napjainkban sajnos vonattal nem igazán lehet egy nap alatt megjárni Temesvárt. A nappali összeköttetést igénybe véve másfél óránál is kevesebb idő marad a városnézésre, ha pedig éjszakai vonatot választunk, meglehetősen extrém érkezési, vagy indulási időkkel kell számolnunk. Mi ezt nem vállaltuk be, ezért ezúttal az egyéni közlekedést választottuk.

Jól emlékszem azokra a régi utakra. Akkor volt folyamatban Szolnok állomás jelenlegi vágányzatának kialakítása, ez okozta az első kalandot: a mostani peronok helyén zúzottkövön, por-, avagy sártengeren át, kordonok közt kellett kibukdácsolnunk a felvételi épülettől jó messze induló Wiener Walzer nemzetközi gyorsvonathoz. Aztán hamarosan Lőkösházára ért vonatunk, ahol többször ellenőrizték papírjainkat. Közben két katona ment végig a szerelvényen, egyikük a létrájára mászva a személykocsik padlására kukkantott fel, másikuk pedig az ülések alá nézett be. Szigorú vámvizsgálat is volt, nem lehetett akármit hozni-vinni, például édesanyámnak igazoltatnia kellett, hogy fülbevalói, apámnak pedig hogy karórája már a kiutazásukkor is megvolt. Végre hosszú várakozás után továbbindultunk, de a román oldalon, Kürtösön (Curtici) ismét ellenőrzés - és közben mozdonycsere - következett. De a határkalandnak ezzel még nem volt vége. A vonat Aradon újfent hosszabb várakozásra kényszerült, mely idő alatt az utasoknak az állomásépületben kialakított ellenőrzőhelyre kellett járulniuk. Emlékszem a minden évben lassan haladó, méretes sorra, de a hosszú asztalra is, amelyre a bőröndöket kellett letenni, hogy a vámtisztek átvizsgálhassák a tartalmát. Ezután mi már nem szálltunk vissza a Wiener Walzerre, hanem egy belföldi járattal utaztunk tovább Temesvárra. Napjainkban ez szerencsére már nem így van, a határvizsgálat általában csupán az igazolványok szemléjére és a csomagok felé irányuló kutató pillantásra szorítkozik.

Megérkezésünk másnapjának reggelén apám ellátogatott a rendőrségre, hogy bejelentkezzen (akkoriban Romániában magánházaknál csak közeli rokoni kapcsolat és meghívólevél megléte esetén volt mód megszállni, s regisztrálni kellett a rendőrségen), utána pedig kézen fogott és indultunk a repülőhídhoz. Ez a repülőhíd nem más, mint a pályaudvart átívelő gyalogos felüljáró, amely ráadásul a várossal ellentétes oldalon a két körfűtőház között halad át. Most mi is ezen áthaladva kezdtük a programot, már csak azért is, mivel gépjárművünket a közelében található - valószínűleg önkéntesen kiképzett - parkolóban hagytuk. Vasárnap lévén a vontatási telep csendes volt, ami a fotózásnak ugyan kedvezett, de azt is eredményezte, hogy kevés jármű volt szem előtt.

Romániában számos gőzmozdony található félre-, vagy kiállítva vontatási telepeken, ám ezek nagy része üzemi területeken álldogálva rejtve marad a kíváncsi szemek elől. Így van ez Temesvárott is, ahol a külsőleg felújított - és állítólag még működőképessé varázsolható - 131,045-ös vasparipát őrzik. A mára kissé megkopott fényű, a német 64-es sorozat alapján 1941-ben épített jármű elég messze áll a repülőhídtól, de jól látható helyen van, ráadásul délelőtt a nap is süti. Megörökítéséhez a gumioptika képességeinek csaknem teljes kihasználására szükség volt, ami sajnos meg is látszik a végeredmény minőségén, de más választásunk nem volt. A nagyméretű vontatási telepen (Depoul de locomotive Timişoara) azonban még egy másik gőzmozdony is található.

A fűtőház bejáratánál talán a '70-es évek táján, esetleg még korábban egy igazán kellemes parkot képeztek ki, még szökőkutat is építettek. Ez ugyan már nem szökik, a virágágyásokban gaz nő, a sövény és a bukszusok elvadultak, azonban még ma is látszik, milyen hangulatos lehetett a komor épületek közé beékelt kis kert. E park közepén áll talapzaton az a bizonyos gőzmozdony, pontosabban mondva egy 220-as sorozatú lokomotív "makettje". A makett szót azért tettem idézőjelbe, mert nem tudom, valóságos jármű lekicsinyítését, vagy csupán a fantázia szülöttét láthatjuk a repülőhídról. Anno dacumal a MÁV 220-asa előfordult Temesvárott, ezt régi fotók is bizonyítják, sőt minden bizonnyal a CFR-hez is jutott belőlük, amely a magyar eredetű mozdonyokat általában eredeti pályaszámán üzemeltette tovább. Azonban e "makett" formája csak távolról emlékeztet a kecses magyar gépekre.

A temesvári nagyállomás (Timisoara Nord) a romániai viszonyokhoz képest meglepően kulturált, rendezett és tiszta benyomást kelt. Az állomásépülettel szemben három szigetperon szolgálja a távolsági utasforgalmat, maleyek aluljárón keresztül és a peronok egyik végénél található szintbeni átjárón át is megközelíthetők. Tapasztalataink szerint az utasok az utóbbit részesítik előnyben, még akkor is, ha az hosszabb gyaloglást eredményez. Ezen kívül még öt rövidebb csonkavágány áll rendelkezésre a nyugat felé kiágazó mellékvonalon közlekedő szerelvények részére, bár ezek közül többön jelenleg nincs forgalom. Valamennyi peron tetővel is rendelkezik. A sínek között itt is nő a fű, azonban - legalábbis az utasforgalmi területen - nem hullámzik derékig érő gaztenger.

Az állomás nagy utascsarnokában vagyunk. A terem nincs túlzsúfolva: kétoldalt a pénztárablakok sorakoznak, ezen kívül mindössze egy kioszkot találhatunk a csarnokban. Szerencsére egy kávéautomata is állt a fal mellett, melyet legott ki is próbáltam. Maga az indóház már a negyedik a helyén. Kezdetben vala egy kis, vidékies, de még csak ideiglenes épület, melyet 1858-ban váltotta fel a város első vasútját lefektető és egy évvel korábban, 1857. szeptember 17-én megnyitó Osztrák Államvasút Társaság állandó indóháza. Az évszázad végén aztán Pfaff Ferenc pompás alkotása lépett a helyébe, majd a II. világháború után épült fel a mostani modern, mégis impozáns épület. De Pfaff alkotása is látható, mégpedig a város felé vezető kijárat fölötti freskó bal oldalán.

A nagyállomás a város nyugati oldalában terül el, azonban nincs messze a történelmi óvárostól. Éppen oda tartottunk a Köztársaság úton (Bulevardul Republicii), amikor a vasúti töltés aljában egy kiállított mozdonyon akadt meg a szemünk. A keskeny nyomközű gőzösön a gyári táblán kívül semmilyen jelölés sincs, de internetes források szerint úgy tűnik, hogy a pályaszáma 764,010 volt. Azt azonban, hogy a Resicán (Reşiţa) a MÁVAG 70-es szerkezetszámú gőzmozdonya alapján épített jármű mi okból került pont Temesvárott megőrzésre, nem sikerült kiderítenem. Találtam róla régebbi fotót, melyen a még megvan (bár alig olvasható) a pályaszám, de olyat is, amelyen össze van firkálva az oldala. Most szerencsére elfogadható a gúnyája: kissé kopottas, de a körülményekhez képest tiszta.

A Bánát fővárosának főtere úgy élt emlékeimben, hogy csodálatos parkokkal tarkított, nagyvonalú palotákkal övezett terület. Ebben nem is csalódtam: a Győzelem tér (Piaţa Victoriei) megjelenését bármely nyugati nagyváros is megirigyelhetné. A hosszúkás, téglalap alakú tér teljes egészében a gyalogosoké. A déli végénél trónoló "csíkos" ortodox székesegyház látványa uralja az egész környéket, középen szőnyegként nyúlik végig a gondozott virágoskert. A kétoldalt található kávézók, fagylaltozók zsúfolásig voltak jókedvű, beszélgető emberekkel. Azonban ha egy utcával távolabb megyünk, már vegyesebb a kép: ugyan ott is több, példaszerűen felújított épületet láttunk, van még mit tenni a városkép szépítése érdekében. A város egyébként teljesen elrománosodott, mindössze egy helybelinek tűnő, idősebb férfit hallottunk a telefonjába magyarul beszélni.

A '70-es években a Győzelem téren körben közúti forgalom volt, talán még villamosok is közlekedtek. Élénken emlékszem rövid tengelytávú motorkocsikra, melyek jóval alacsonyabb mellékkocsit vontattak, valamint az általában két pótkocsival közlekedő, "kocka alakú" típusokra. A városban a lóvonatú omnibusz-forgalom 1869. július 8-án indult meg, az elektromos meghajtású kocsikkal 1899-től lehet közlekednek. Itt érdemes megjegyezni, hogy 1884. november 12-én, Európában elsőként Temesvárott gyúlt villanyfény az utcákon. Ma 8 viszonylaton utazhatunk villamoson a városban. A régi, általam ismert járművek persze már legfeljebb múzeumban léteznek, most meglehetősen homogén, német eredetű kocsikkal bonyolított forgalmat láthattunk. A felvételen egy Münchenből származó pótkocsis villamos szerepel.

A város másik jelentős kötöttpályás tömegközlekedési eszköze a trolibusz, mely 7 vonalon közlekedik Temesvár utcáin. A mai Románia területén elsőként itt indult be a felsővezetékes buszok forgalma, az 1942. november 15-én avatott viszonylat hossza 3,5 km volt. Az emlékeimben élő, kerekded formájú kocsik ideje a trolik világában is leáldozott, azonban a korszerűsítést itt nem használt nyugati gépek megvásárlásával oldották meg, hanem új járműveket rendeltek meg. E kocsikat a Škoda szállította, a közelmúltban a cseh gyár összesen ötven példánya állt szolgálatba a bánáti székvárosban. Bár nem vagyok trolibarát, visszaútban a nagyállomásra készítettem egy fotót a Köztársaság úton, a 764,010-es kismozdony közelében haladó 03013-as pályaszámú kocsiról.

Éppen ideje is volt visszatérni a pályaudvarrra, hiszen közelgett az esemény, azaz a MÁV-Start mozdonya megjelenésének ideje. Igazából ez csupán számomra esemény, hiszen már közel két éve menetrend szerint átjárnak mind a mi, mind a román vasút gépei a szomszéd ország területére. Amíg várakoztunk, körbenéztünk a pályaudvaron. Nem volt zsúfoltság, de szerencsére akadt látnivaló, mint a Constantin Grup nevű társaság tárolásra leállított mozdonyai. Más fotós is volt a terepen, mégpedig egy helybelinek tűnő fiatalember, aki nagyon otthonosan mozgott a vágányok között. De ami az érdekes, hogy amikor végre - menetrend szerinti érkezési ideje előtt jó 5 perccel korábban - feltűnt a távolban a vonat, ez a fotós átment a vágányok közé az árnyékos oldalra.

Hogy a mozdonycsere nélküli forgalomnak magyar-román relációban mennyi értelme van, erősen megoszlanak a vélemények. Tény, hogy a lőkösházi határátmenetben még nem érett meg az idő a mindössze néhány perces tartózkodásra. Az is tény, hogy a nemzetközi vonatok a hazai szakaszon belföldi kocsikat is továbbítanak, vagyis a mozdony mindenképp lekerül a szerelvényről, majd visszazár. És az is tény, hogy a román vasút mindeddig nem járult hozzá a vonatok bizalmi elv alapján történő átadás-átvételéhez, tehát Kürtösön a CFR vasutasai átnézik a kocsisort és fékpróbát is tartanak. De ne feledjük, hogy mi, vasútrajongók fotótémával gazdagodtunk: itthon és Romániában is megörökíthetjük a szomszédos társaság mozdonyait. Hogy ezúttal melyik gépre számíthatunk, nem tudhattuk, ám azt már a vonat felbukkanásakor láttuk, hogy a MÁV-Start aznap nem matricás mozdonyt küldött.

A temesvári nagyállomáson a lakosság körében nem divat a vágányok közt mászkálva átkelni a vasúton túli területre, így mozgásomat jómagam is a peronokra korlátoztam. Kissé távolabb, de szerencsére nem túl messze a már említett Constatin Grup vasútvállalat klasszikus színezésű, 60-1660-as pályaszámú "Sulzer"-e állt. A társaság, melynek néhány mozdonya hazánkban is rendszeresen felbukkan, úgy tűnik, nem törekszik az járművei egységes megjelenésére, láthattuk a fentebb mutatott képen is, hogy öt gép négyféle fényezéssel mutatkozik. A felvételt az attraktív víztorony uralja, mely mögött a vontatási telep helyezkedik el. Maga a meglehetősen egzotikus nevű bukaresti cég - melynek vezérigazgatóját Beu Constantinnak hívják - 1992 óta működik, s elsősorban mozdonyok bérbeadásával, valamint javításával foglalkozik.

A külső, csonka vágányok egyikén a 2024-es számú, Aradon át Dévára közlekedő személyvonat várta az indulását. A szerelvényt a 41-0730-as pályaszámú villamos mozdony és két felújított emeletes kocsi alkotta. Annak idején, még a múlt rendszerben a keleti tömb országait nagyrészt kelet-Németország látta el korszerű vasúti személyszállító kocsikkal. Ezek részben elővárosi forgalomra tervezett emeletes vagonok voltak, melyekből a MÁV-on kívül valamennyi "baráti" ország vásárolt. Bár többször is voltak kísérletek e járművek magyarországi meghonosítására, nemcsak a vasúttársaság vezetőinek, az utasok egy részének sem tetszett, így végül nálunk máig nem jár emeletes kocsi. A román vasút azonban használja, sőt folyamatosan korszerűsítve feltehetően még hosszabb ideig állományban is kívánja tartani.

Amikor négy évtizeddel ezelőtt a repülőhídról figyeltem a vonatokat, emlékszem, hogy a fővonalakon gőzmozdonyok jártak, míg a mellékvonalakra általában kis zöld motorkocsik indultak. Ma már tudom, hogy ez utóbbiak Malaxa-gyártású 77-es automotorok voltak. Ilyeneket most is láttam, azonban nem forgalomban, hanem a fűtőház eldugott sarkában búslakodva, ráadásul modern köntösben (ami ugyanúgy nem áll jól nekik, mint a városi tömegközlekedés járműveinek a kissé ízléstelen lila hullám). Most viszont egy Siemens-Desiro motorkocsi, vagy ahogyan Romániában nevezik, egy Kék Nyíl (Săgeata Albastră) érkezik, nem is akármilyen. Megjelenésére egy rossz szót nem mondhatok: színpompás, egyedi színtervét önjelölt "művészek" tervezték és "alkották" meg.

Épp készültünk visszaindulni az állomásépülethez, hogy bekapjunk pár falatot, amikor befutott még egy motorvonat. A jármű az egykori keletnémet vasút állományából származik, melyek közül selejtezésük után számos példány különböző vasúttársaságok zászlaja alatt folytatja pályafutását. Több tengerentúli ország (Kuba, Brazília) mellett a sorban ott áll Románia állami-, valamint több magánvasútja is, melyek a mellékvonali üzemük gazdaságosabbá tétele céljából szereztek be uraságtól levetett motorvonatokat. A régi otthonában egyszerűen csak "malactaxi"-nak (Ferkeltaxe) becézett szerelvények építése 1962-től '69-ig tartott a bautzeni járműgyárban. Az akkoriban igen korszerűnek számító motorvonatok, melyek központi nyitású/zárású ajtókkal rendelkeztek, óránként 90 km-es sebesség elérésére képesek. Ezt azonban, ismerve a romániai mellékvonalak állapotát, új otthonukban aligha fogják kihasználni...

A kis 79-es érkezése után hamarosan ki is tolt a peron mellől, mi pedig most már tényleg meglátogattuk a büfét. Ebédünk igen egyszerű volt, egy mici és egy buci - vagyis egy mics, azaz balkáni kolbászka és egy zsemle -, persze személyenként. Ezután visszatértünk az első peronra, hiszen időszerű volt a Budapestre tartó Traianus nemzetközi gyorsvonat érkezése. Ezt is a MÁV-Start gépe hozta, de hogy melyik az nem volt meglepetés: a 480 007, vagyis a "Rákóczi-mozdony". Hogy mért nem volt meglepetés? Nos, mivel az emig tanúsága szerint előző nap ő vitte a vonatot ellenirányban, akkor ma csakis ugyanő térhet vissza. Román ismerősünk is előkerült, s a fotózás, vagy talán inkább a videózás céljára ismét a vonat árnyékos oldalát választotta.

Miután a Traianus IC elhagyta Temesvárt, még egy épületet látogattunk meg, mégpedig azt a házat, amelyben azokat a nyári két heteket töltöttem. A címet tudtam, a helyére nagyjából emlékeztem, de az internetes kereső segítségével nem volt nehéz dolgunk. Az utca szélén csupa hasonló ház sorakozik: keskeny portákon jellegzetes, hosszan elnyúló épületek középen nyíló bejárattal, keskeny, hosszúkás udvarral. Nagyszüleim, akik szász származásúak voltak, egy szintén németajkú család bérlőjeként éltek az udvari lakásban. Emlékszem a hosszú tornácra, melynek széles korlátja kiváló pályának bizonyult játékautóim számára. Hogy akkor is működött-e bolt az utcafronton, nem tudom. Most bementem és vásároltam egy ásványvizet, melynek flakonjára szinte ereklyeként tekintek, hiszen nem akárhonnan hoztuk...

Ahogy temesvári tartózkodásunk a repülőhídon kezdődött, ugyanott is fejeződött be. Négy évtizeddel ezelőtt apám pontosan tudta, mikor kell mennünk, mikor mozog az állomáson a sok személyvonat és azt is tudta, honnan hová tartanak. Ennek lehetősége előttem is nyitva állt, csakhogy lusta voltam előre tanulmányozni a menetrendet. Így aztán meglepetésként ért, hogy éppen megindult egy Regiotrans társaság Vejtére (Voiteni) tartó motorvonata. Igazából nem is számítottam magánvasúti szerelvényekre, tudván, hogy a román közlekedési hatóság még márciusban leállította több vasútvállalat vonatait. Az intézkedés a Temesvár-környéki vasútvonalak forgalmát is igen érzékenyen érintette, a környék legtöbb vicinálisát leállásra kényszerítve.

Egy alkalommal, nem tudom miért, édesanyámmal mentünk át a repülőhídon. Láttam, hogy éppen jön egy gőzmozdony, én meg rávettem anyámat, hogy álljunk az a pont fölé, ahol el fog haladni. A mozdony vezetőjének alighanem imponált a helyzet, meg tréfás kedvében is lehetett, mert elérte, hogy a kéményből jókora füst törjön elő, amely annak rendje-módja szerint be is terített minket. Anyám többet nem jött velem a repülőhídra. Most pedig nyugodtan jöhetne, hiszen az az egy (pardon, kettő) gőzmozdony, amely a fűtőházban még megvan, mostanában nem megy sehova. A képen a Transferoviar Grup egyik dízelmozdonya, a 60-1023-as "Sulzer" látható a fűtőház egyik vágányán.
Nagyszüleim főbérlőjét Erwinnek hívták, s érdekes módon e keresztnév hallatán azóta is Temesvár jut eszembe. Aztán, több évvel a halála után a mindig jópofa Erwin bácsiról kiderült, hogy a háború idején bizony egy koncentrációs táborban teljesített őrszolgálatot. Ez a tudat azonban nem befolyásolta az érzéseimet, talán mert mint mondják, az idő megszépíti az emlékeket. Temesvár esetében azonban erre nincs szükség, hiszen valóban csak a szépre emlékezem. Öröm volt látni, hogy a város ma is mutatós, s a megtapasztalt negatívumokkal együtt is lényegesen kulturáltabb benyomást tesz az átlagos romániai településeknél. Vasúti szempontból is eredményes kiruccanást tudhatunk magunk mögött, mert bár csak állomáson fotóztunk, elég tarka járműállomány került lencsevégre. Bizonyos, hogy nem utolsó alkalommal jártunk a Bánát fővárosában.