Vasútbaráti "pályafutásom" alatt már többször búcsúztattam el utolsó vonatot, illetve megszüntetésre ítélt vaspályát. Ezek szomorú események voltak, így már nagyon vágytam arra, hogy egy jelen lehessek egy örömünnepen, azaz egy első vonat érkezésénél, vagy indulásánál is. 2014. december 20-án végre adódott ilyen alkalom, és bár messzire kellett miatta utazni, szerencsére összekapcsolhattuk egy másik - nem vasúti jellegű - programmal. Személyes jelenlétem miatt kissé elfogódottan, s talán kis túlzással történelminek is nevezhetném e napot Lendva (ma Lendava Szlovéniában) városka életében, bár igazság szerint korántsem az első vonat közlekedett akkor a várost érintő, közel 125 eszendős vaspályán. Egy generáció számára azonban valóban első: majd' egy emberöltőnyi idő elteltével először érkezett a  lendvai vasútállomásra menetrend szerinti személyszállító vonat.

A települést 1890. október 12-én érte el az acélorországút, a Dunántúli Helyiérdekű Vasút akkor adta át a forgalomnak a Zalaegerszeg – Csáktornya pályavonalat. Trianon után Lendvát a frissiben megalakított Jugoszláviához csatolták, a vasutat a város és Rédics között metszette az újonnan meghúzott határ. A határforgalmat nem vették fel, de 1943-ban, amikor a terület rövid időre visszatért Magyarországhoz, ismét az egész vonalon jártak a vonatok. 1946-ban azonban a határon átvezető vonalszakasz elbontásra került, így két zsákvasút alakult ki, az egyik hazánkban (Zalaegerszeg - Rédics), a másik pedig Juguszláviában (Csáktornya - Lendva). Ez utóbbi 1991-ben, a délszláv állam felbomlásakor tovább "osztódott": Csáktornya (Čakovec) és környéke ugyanis Horvátország részévé vált, míg Lendva, valamint a sínpár utolsó öt kilométere az ifjú Szlovénia területére került. Ez a pályarész azonban a szlovén hálózatról csak a Horvát Vasút (HŽ) vonalain keresztül érhető el. Ekkor szűnt meg a személyforgalom, mely az új helyzetben többé-kevésbé értelmét is vesztette, hisz' Lendváról vasúton azóta csak külföldre lehet utazni. Hosszú előkészítés után a 2014/15-ös menetrend végre ismét tartalmaz személyvonatokat Csáktornya és Lendva között, s bár egyelőre a napi két pár motorvonat csak szombatonként járja be a vonalat, van esély - már ha az utasok megkedvelik - a szerdai közlekedés bevezetésére is.

Az ötezer  lelkes, de vonzáskörzetét is beleszámítva 12 ezer lakosú Lendva közvetlenül a magyar határ mellett, rendkívül bájos környezetben fekszik. A város a szlovéniai magyarság központja, a lakosság mintegy harmada vallja magát magyarnak. Látképét a 12. századi alapítású vár uralja, amelyet mai alakjára a 17. és 18. század fordulóján az Esterházy hercegek építtették át. Kicsiny, de annál szebb óvárosának központjában a barokk Szent Katalin plébániatemplom áll, a templom sírboltjában nyugszanak az Esterházy család nőtagjai.

Régi jó magyar szokás szerint a vasútállomást Lendván is a településen kívül helyezték el, ahol egyébként ma is az egyedi terv alapján megépített eredeti indóházat találhatjuk. Napjainkban beépített területen át tehetjük meg a központig vezető mintegy másfél kilométeres utat, ám a síneken túl már nincsenek házak. A létesítményt az 1980-as évtized második felében még a Jugoszláv Vasút újította fel, legalábbis erre a következtetésre jutottam a vágányrendszert alkotó, felirataik alapján 1985-ben gyártott sínszálak láttán.

Korábban volt a városnak még egy megállóhelye is: Lendva-Hosszúfalu, melyet azonban az újrainduló személyforgalom nem érint. Ez a megálló ugyanis az állomástól északra három kilométerre, vagyis a Zalaegerszeg felé vezető vonalrészen helyezkedett el, arra pedig már nem vezet el a vasút. Az egykor Rédics felé nyújtózkodó nyíltvonalból napjainkban csak egy rövidke szakasz van meg, melyet a tehervonatok mozdonyai használnak körüljáráskor. E kép főtémája ez a vágánycsonk, a jobb oldalon mutatkozó, ma lakóházként szolgáló építmény eredetileg minden bizonnyal őrháznak készült. Mint láthatjuk, az állomás gondozott, tiszta, senki nem gondolná, hogy személyvonat huszonhárom éve nem járt erre.

 Tizenegy órára, vagyis 30 perccel a vonat érkezése előtt kiérve az állomásra, már meglepően nagy sokaságot találtunk ott. Feleségem fel is tette a költői kérdést: "ez a sok ember mind a vonat miatt van itt"? A pályaudvar előtt parkoló gépjárművek rendszámai alapján úgy tűnt, nemcsak a városból jöttek érdeklődők, hanem Csáktornyáról, Ausztriából, de még Magyarországról is. A nagy érdeklődésben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy az időjárás, rácáfolva a naptárban olvasható dátumra, kellemesen tavaszias, kifejezetten meleg volt. Amilyen jól esett nekünk a nap ereje, erős sugarainak annyival kevésbé örült fotóaparátom, mivel az éles kontrasztok nem könnyítették meg a dolgát.

Kevéssel negyed tizenkettő előtt egy nagyra nőtt manóhoz hasonló figura (mint később megtudtam, a lendvai karácsonyi meseország manója) kérte a megjelentek figyelmét. Rövid ünnepséget konferált fel, mely egy kellemes délszláv népi énekszámmal kezdődött. Ezután Anton Balažek, Lendva polgármestere lépett a mikrofonhoz. "Bár ez a vonatjárat turisztikai promóciós jellegű, és függetlenül attól, hogy az elején is nerentabilis, remélem, hogy hosszú távon nem lehet megállítani" - mondta, majd hozzátette, hogy a vasúti közlekedés helyreállítása után a távolsági autóbusz-közlekedés fejlesztéséért fog dolgozni.

A beszédek természetesen két nyelven, szlovénul, majd azt követően magyarul hangzottak el. Megjegyzem, hogy a lendvaiak kissé szokatlan, számunkra furcsa mondatszerkesztést alkalmaznak, amibe talán az is közrejátszik, hogy nem mindegyikük anyanyelve a magyar. A polgármester után ismét a színes népi ruhába öltözött énekesek és az őket gitáron kísérő csapat következett. Közben az elegáns, kékesszürke egyenruhát viselő forgalmista hölgy kisétált a peronra, a távolba kémlelt, de nem még látta a közeledő vonatot. Nem sokkal később véget ért a műsor, s a manó felkérte a megjelenteket, hogy hagyják szabadon a peront.

Ebből csakis azt a következtetést tudtuk levonni, hogy közeleg a vonat. Így is volt, a távolban megpillantottuk a reflektorok fényeit, amelyek körül hamarosan egy vasúti jármű kontúrja bontakozott ki. A kép bal oldalán tartálykocsikat láthatunk; vagyis teherforgalom esetleg eddig is lehetett errefelé. Valóban, Lendva kiterjedt iparvágány-hálózattal ellátott ipari területének köszönhetően a vonal a teherszállítás számára folyamatosan nyitva volt. Érdekesség, hogy a lendvai olajipari telephely és Magyarország között heti több irányvonat közlekedik, melyeket általában a horvát HŽ Cargo vasútvállalat 2062-es sorozatú dízelmozdonyai továbbítanak.

"Igazi" utasok nem érkeztek ezzel az első vonattal, a kétrészes motorkocsi ennek ellenére tele volt. A vonaton elsősorban gyermekek tartózkodtak, és természetesen néhány vasútbarát, akik nem akarták kihagyni az első vonat nyújtotta egyedülálló lehetőséget. A szerelvény egyúttal diplomáciai járat is volt, hiszen a szomszédos, de horvát földön fekvő Muraszerdahely (Mursko Središće) polgármestere is átjött szomszédolni egyet. Bejegyzésem címe szerint a vonatot a Mikulás hozta, de a valóság az, hogy a vonat hozta a Mikulást. Az utasok között ugyanis ott volt a nagyszakállú és két igencsak szemrevaló segédje is, kiknek figyelme a gyermeksereg mellette a városvezetőkre is kiterjedt.

Történelmi pillanat, vagy csupán két vasutas mindennapos találkozása? A körülményeket nem ismerő kívülállóként nem tisztem az intézkedés (ti. a személyforgalom újraindítása) minősítése, de elgondolkodtam, vajon mennyi utasra számíthat ez a heti egynapos forgalom? Kik fogják igénybe venni és milyen célra? Bevásárlásra a vonatok érkezési és indulási időpontja nem megfelelő, mert bár az állomás közelében számos üzlet található, az idő vagy túl kevés, vagy nagyon sok. A városlátogatás szóba jöhet, de vajh' mennyi olyan turista lesz, akik személygépkocsijuk helyett a 46 km/órás átlagsebességgel haladó vonatot, és lendvai tartózkodásuk időhöz kötését választják?

Most azonban örüljünk, hiszen egy korábban megszüntetett reláció ismét életre kel. A vonatnak a partitúra mindössze 11 percnyi tartózkodást engedélyezett Lendva pályaudvarán, s ez a nem egészen egy tucatnyi perc igazi örömünnep volt az ott-tartózkodóknak. A példásan rendben tartott állomás huszonhárom esztendő múltán ismét megtelt élettel, a vidám zsivajba kellemes tamburazene keveredett, miközben a Mikulás fáradhatatlanul osztogatta a csokoládét. Ám a forgalmi szolgálattevő 11,42-kor felemelte tárcsáját, a mozdonyvezető gázt adott, s a vonat ahogy jött, el is ment.

Akik a szerelvénnyel érkeztek, nagyrészt visszautaztak, sőt a várakozók közül is többen vonatra szálltak, így kiürült az állomás. A zenekar még játszott egyet, aztán hazamentek a zenészek is. Elkészítettünk még pár fotót, aztán mi is indultunk. A délutáni vonatot megvárni nem akartuk, de nem is lett volna értelme, hiszen akkorra már besötétedett. A hírek szerint a HŽ az előírás szerint a forgalmat nem 7121-es, hanem 7122-es sorozatú motorkocsikkal szervezi, sőt már a délutáni vonatpárt is a Fiat gyártotta jármű alkotta.
A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy többször felmerült a Magyarország felé vezető, elbontott pályaszakasz újjáépítésének gondolata is. Ez azonban mostanáig nem valósult meg, de komoly esélyt nem is látok a 8 km-nyi sínpár ismételt lefektetésére. A most megünnepelt újranyitást nagyban megkönnyítette, hogy Szlovénia mellett 2013. július 1-jétől Horvátország is tagja az EU-nak, valamint hogy a Csáktornyából Lendvába vezető vasút megmaradt, sőt a horvát oldalon - Muraszerdahelyig - rendszeres személyforgalom zajlik. Az igazi örömre persze az adna az okot, ha már az egykori Dunántúli hév teljes vonalán járnának a személyvonatok. Remélem, az első Zalaegerszeg - Csáktornya vonat indulásakor mi is ott lehetünk.