Valamikor réges-régen már meglátogattam a Csehország északi részén üzemelő Tanvald – Harrachov fogaskerekű vaspályát, azonban akkor éppen videós korszakomat éltem, ezért fotóm nem volt erről a gyönyörű természeti környezetben kanyargó, érdekes vasútról. Emlékem viszont annál több, így egy ideje felmerült a környék újra meglátogatásának gondolata, s a körülmények az idei nyárra alakultak úgy, hogy elhatározásunkat végre tudtuk hajtani. Számunkra külön vonzerőt jelentett, hogy a közelben találkozik három állam, Cseh-, Lengyel- és Németország határa. Ez az élet számos területére, köztük a vasútra is rányomja bélyegét: az általunk felkeresett kis- és nagyvasutak egy része nemzetközi múlttal, illetve jelennel rendelkezik, ami különösen érdekessé teszi történelmüket. Szinte sorozatban léptük át az országhatárokat, ami manapság nem különb, mintha a szomszéd faluba látogatnánk át, egy emberöltővel ezelőtt azonban egészen más érzés volt itt kirándulgatni. A mai, az uniós világban felnőtt generáció számára bizonyára nevetséges, de nekünk a mai napig nagy kalandnak számít a határ átlépése, s ez az „államközi ámokfutás” még érdekesebbé tette az utat.

Még tavasszal meg kellett oldani a nagy kérdést: mikorra időzítsük utunkat, hiszen szerettünk volna valami érdekes eseményhez kötni a kirándulást. Szerencsére a fogas (vagy csehül mondva zubačka) köré csoportosult vasútbarát szervezet igen aktív, s a vonalon évente több alkalommal tartanak nosztalgia-napokat. Ezek az idén a vasút fennállásának 111 éves évfordulójának apropóján futottak. Ott-tartózkodásunk időpontját tehát az idei nyárra betervezett három rendezvény dátuma, valamint munkahelyi és egyéb egyeztetések alapján július 4.-étől 8.-áig határoztuk meg, amely idő alatt még néhány környékbeli színhely meglátogatására is lehetőségünk nyílott. Lássuk hát, mi mindent sikerült felkeresnünk a rendelkezésre álló – sajnos meglehetősen gyorsan elröppent – három nap alatt a három határnál!

Mivel „jó időt futottunk”, belefért az útba egy kisebb pihenő, amelyhez Mladá Boleslavot választottuk. A Prágától 55 kilométerre, keletre elterülő, közel harmincötezer lelkes, Jizera-parti település bájos központtal rendelkezik, azonban egyúttal mozgalmas iparváros is. Az autósoknak bizonyára ismerősen cseng a neve, hiszen itt gyártják a Škoda-személygépkocsikat. A vasútállomás a város szélén helyezkedik el. Forgalma igen élénk, a képen egy két egységből álló Regio-Nova motorvonat távozik Turnov irányába, a háttérben a belváros kulisszái láthatók.

Maga a pályaudvar nem tűnik nagynak, mégis érkezésünkkor a hátsó vágányokon tolatómozdony dolgozott. A teherszállítást minden bizonnyal a Škoda-művek szállítmányai uralják, de a személyforgalom sem elhanyagolható. Öt irányból futnak össze a vonalak, s szerencsés módon mi néhány perccel egy „személycsoport” előtt futottunk be. A térségben a Cseh Vasút (ČD) motorvonatokat közlekedtet: a helyi vonatokat a már látott Regia-Nova, a távolsági forgalmat a 854-es (a régi M296.1) sorozat egységeivel bonyolítják le. A képen az R1144-es számú Prága – Tanvald gyorsvonat látható.

A felvételi épületben finom kávéval szolgáló automatákat találtunk, de még más érdekességet is láttunk az állomáson. Az egyik vágányon az 1960-es évek elejéről származó, az egykori Csehszlovák Vasút (ČSD) klasszikus motorvonat-sorozatának egy példánya álldogált, szám szerint az M262.1002. Mivel ez a típus menetrendi forgalomban már nem használatos, minden bizonnyal egy baráti kör, vagy egyesület tulajdonában álló kiállított járműről van szó. Ezt valószínűsíti a homlokán ékeskedő veres csillag is. Nagyon élethű, máshol is alkalmazhatnák ezt a módszert, de kevés állomás tud biztosítani ilyen célra egy szabad sínpárt.

Mladá Boleslavtól (melynek állomásán egyébként rajtunk kívül még két fotós „tevékenykedett”) már rövid út vezetett a szálláshelyünkig. A szobák elfoglalása után rögtön nekiindultunk a környék felfedezésének. Maga a szálláshely Desna falucskában volt, amely gyakorlatilag egybeépült Tanvald várossal, így magától értetődő módon a fogaskerekű vasútjáról híres állomás felé vettük az irányt. A kellemes sétaút a sínpár közelében húzódott, menet közben a lenyűgöző tájban gyönyörködtünk. Bár már esteledett, megpróbálkoztunk pár fotóval, ezen a Desna patakon átkelő 840-es sor. motorkocsi látható.

Reggel borús idő fogadott, ez azonban nem tántorított el, hogy az aznapra betervezett programot teljesítsük. Kényelmesen megreggeliztünk, utána pedig nekiindultunk a nagyvilágnak. Az úti cél Liberec város meglátogatása volt. Utunk többé-kevésbé itt is vasútvonal mentén vezetett, azonban fotózás céljából csak egy alkalommal, Jablonecnél tartottunk pihenőt, amikor a Drezda – Zittau – Liberec – Tanvald sebesvonatot sikerült lekapnunk. Ez a hétvégi járat valójában nem más, mint két minden nap közlekedő vonat összekötése, s amelyet a Német Vasút (DB) egy Desiro motorkocsija alkot.

A három határ találkozásától nem messze elterülő Liberec igencsak nagy állomással büszkélkedhet, melynek elrendezése is különleges. A felvételi épület hatalmas tömbjétől egy igen hosszú aluljárón juthatunk el a szigetszerűen kiképzett utasforgalmi központhoz, amihez még két szigetperon is tartozik. Összesen öt irányba indulnak innen a vonatok, ezek közül egy, a Zittauba vezető vonal nemzetközi összeköttetést biztosít. Itt is a motorkocsis üzem dívik, a környék mellékvonalait az alacsonypadlós, 840-es sorozatú járművek járják (a képen a 840 003 látható).

A peronok hosszából egyértelműen látszik, hogy anno dacumal a mainál lényegesen hosszabb vonatok részére épültek. Sajnálatos módon mozdonyvontatású (közforgalmú) szerelvényt az egész csehországi tartózkodásunk alatt nem sikerült látnunk, mozdonyokat azonban igen. A libereci pályaudvar igen hosszú peronjának nyugati végében egy kisebbfajta mozdonyparádé fogadott, bár a járműveket nyilvánvalóan nem e mi kedvünkért állították oda. A Kandúrok (742-es sorozat) és a Búvár (753-as) a ČD Cargo, vagyis a teherszállítást végző vasút járműparkját gazdagítják.

A körülbelül nyolcvanezer lakosú Liberec Észak-Csehország egyik fontos gazdasági, kereskedelmi és ipari központja. A város szép környezetben fekszik, városmagja kicsiny, de szemet gyönyörködtető. A bonyolult, kanyargós utcahálózatban könnyű elkeveredni, főleg ha a szűk utcácskákból a tájékozódási pontokat (magas épületeket, tornyokat) sem látjuk. Nagy központi piacteret nem találunk Liberecben, a város legfontosabb épületei több, egymáshoz közeli terecske köré összpontosulnak. Ezek közül a leglátványosabb a flamand reneszánsz stílusú, többtornyos városháza.

Liberec város a közlekedésmániások számára sűrű villamoshálózata révén ismert, melynek érdekessége, hogy két nyomtáv is használatban van. Az öt viszonylatból három normál, míg kettő egyméteres nyombőségű, az utóbbiak egyike ráadásul városközi összeköttetést is biztosít, mivel külső végállomása Jablonec nad Nisou településen található. A járműállomány meglehetősen homogén, bár a villamosüzemnek van Tatra RT6S-e is, mi csak T2 és T3 kocsikat láttunk közlekedni. A városban több helyen háromsínes megoldást alkalmaznak, amint az a képen is jól megfigyelhető.

Bár a városnézés közben többször is eleredt az eső, nem mondtunk le a város egyik nevezetessége, a Ještěd felkereséséről. Az 1012 méteres hegyre lanovkával jutottunk fel, melynek érdekessége, hogy az üzemeltetője a ČD. A csúcsra az 1960-as évek második felében felépített szállodához vezető drótkötélpálya hossza 1188 méter, a két végállomás közti magasságkülönbség 400 méter. A menetidő 4 perc. A lanovkát 1933-ban nyitották meg, az eredeti berendezések az 1971-es felújításig komolyabb gond nélkül üzemeltek. Fentről a párás idő ellenére pompás kilátásban volt részünk.

Liberecből északkelet felé indultunk tovább, s hamarosan Frýdlant v Čechách városkába értünk. Látogatásunk célja az egykori monarchia területén található egyetlen 750 mm-es nyomközű vasút, pontosabban mondva annak maradékának felkeresése volt. Az 1900 augusztusában felavatott vonal a szászországi Zittau kisvasútjához csatlakozott (ennek köszönhető a nyomtáv), a heřmanicei határállomáson székelt a vámhivatal. A hivatalosan 1984-ben megszüntetett vonal frýdlanti végállomásának helye ma is felismerhető, vontatási telepén a helyi vasútbarátok kis vasútmúzeumot rendeztek be.

Második napunk programja a tanvaldi fogaskerekű vasút nosztalgia-napjának meglátogatása volt. Reggeli után ragyogó napsütésben indultunk útnak, első utunk Tanvald vasútállomására vezetett. Kissé meglepett, hogy a hangszóróból a Csehországban szokásos szignál helyett a MÁV tilinkója, vagy ahhoz rendkívül hasonló dallam szólt a bemondások előtt. Már nagyban folyt a készülődés a különvonat 10 óra utánra tervezett indulására: folyamatban volt a szerelvény összeállítása és a közönség is gyülekezett. A vonatnak azonban meg kellett várnia a Prágából és a Drezdából érkező sebesvonatokat is.

Már magam is többször kritizáltam itt a hazai nosztalgiavonatok összeállítását, elsősorban azok nem „autentikus” volta miatt. E téren a cseheknek sincs szégyenkezni valójuk, legalábbis a tanvaldi fogaskerekűn kiállított szerelvények esetében. Az M240-es motorkocsi, mely a szerelvény elején látható, valóban dolgozott a vonalon, csakúgy, mint a mögötte látható, Balm sorozatú mellékkocsik. Ez utóbbiak azonban akkor voltak itt szolgálatban, amikor a vonatokat speciálisan átalakított Kandúrok továbbították, azonban akkor sem ennyit. A fogaskerekű mozdony mögé besorozott T435 (Hektor) pedig - tudtommal - nem szolgált a vonalon.

Esetünkben a nagy befogadóképességre az érdeklődők magas száma miatt volt szükség, a hosszú szerelvényre pedig kellett a sok lóerő. Bár évente négy-öt hasonló rendezvényre is sor kerül a fogaskerekű vasúton, rengetegen érkeznek ide, de a helybéliek számára sem közömbös az esemény. A képen jól látszik, mennyien várták a különvonatot Desna állomáson, ahol a túlzsúfolt kocsikra már csak nehezen tudtak felpréselődni az érdeklődők. A szerelvény jókora késéssel közlekedett, mivel Tanvaldban csatlakozó vonatokra várt, amelyekről az utasok átszállása a tervezettnél hosszabb időt vett igénybe.

Az események középpontja a vonal legnagyobb állomásán, Kořenovban volt, ahol hamisítatlan búcsúi hangulat várta a látogatókat. A Tanvaldból beérkezett különvonat itt megosztásra került, egyik fele a fogaskerekű mozdonnyal visszatért a kiinduló állomásra, míg néhány kocsi erősítésként a gőzvontatású nosztalgia-szerelvénnyel tovább közlekedett Harrachovig. A vonat továbbítására a kis háromcsatlós, 310.0134-es pályaszámú gőzlokomotív vonóereje nem lett volna elég, ezért a vonat végén a T435.0111-es Hektor segített neki. Ez utóbbit a felvételen még tolatás közben láthatunk.

A vonal utolsó csehországi állomása, Harrachov valójában Mýtiny falucska területén található, a névadó településtől mintegy három kilométernyi távolságban. Maga Harrachov népszerű üdülőhely, télen síközpont, valószínűleg ennek köszönhető a névadás. Állomása határállomás, azonban a második vágányt egy földkúppal kettéosztották, így valójában megállóhelyként üzemel. De mivel mindkét irányból (Cseh- és Lengyelország felől) motorkocsis forgalom van, az irányváltás nem okoz gondot. A nagyon szép helyen fekvő, hangulatos állomás volt a gőzmozdonyos nosztalgiavonat végső stációja.

Amikor korábban ott jártam, a Lengyelország felé továbbvezető, a II. világháború előtt villamosított vasútvonalnak csak a helye volt meg. A közelmúltban azonban a pályát újjáépítették, és 2010. július 3.-ától dízelvontatással ugyan, de ismét működik a személyszállítás. A határon átvezető szakaszon a Przewozy Regionalne szolgáltat modern motorvonatokkal. Ott-jártunkkor a lengyelországbeli Szklarska Poręba Górna állomás átépítése miatt a harrachovi vonal csak Csehország felől volt vasúton megközelíthető, s azon a GW társaság Bz-szerelvénye ingázott.

Miután a vonal lengyelországi szakaszán semmilyen vasúti mozgás megfigyelésére nem volt esélyünk, visszaindultunk. A Tanvald – Harrachov szakaszon több szép műtárgy is található, azonban ezek felkereséséhez nem állt rendelkezésünkre elegendő idő. Hazaútban még útba esett Kořenov zastávka megállóhely, amelynek a pálya leghosszabb, 940 méteres, S alakú alagútjának szájánál helyezkedik el. Itt ér véget a vonal legnagyobb mértékű, 58 ‰-es emelkedővel épített szakasza, amelyen most éppen az osztrák építésű T426 001-essel továbbított nosztalgiavonat ereszkedik Tanvald felé.

Harmadik reggelink elfogyasztása után ismét „külföldre” indultunk: aznapi programunk a németországbeli Zittau kisvasútjának felkeresése volt. Utunk ismét Liberec felé vitt, de ez alkalommal mindenképpen meg akartuk örökíteni a Jablonec nad Nisouba vezető városközi villamost is. A libereci városi vasút története1897-ig nyúlik vissza, az évben avatták a vasútállomástól a mai állatkertig kinyúló első vonalat. A jabloneci ág létesítését már 1900-ban tervezgették, de megnyitására végül csak 1955. január 1-jén került sor. A nem túl jól sikerült fotó városi környezetben ábrázolja, azonban szép erdei szakasza is van.

Nem sokkal később már Zittauban, ebben a Szászország délkeleti csücskében található kedves városkában tartózkodtunk. Érdekesség, hogy a Liberecből érkező országút, valamint a vasútvonal is rövid szakaszon lengyel területen halad át. Ez azonban a schengeni egyezménynek köszönhetően ma már nem okoz problémát, de a vonatok utasai – megálló híján – régebben sem vették észre a rövid polák „kitérőt”. Az 1230-ban alapított, közel 18 ezer lakosú városban kellemes séta ígérkezett. A felvételen a 70 méteres toronnyal rendelkező Péter-Pál-templom (Kolostor-templom) látható, melynek építése a XIII. században kezdődött, de csak a XV. században fejeződött be.

A város állomása kis csalódást okozott. Korábbi látogatásunkkor (még az 1980-as évek vége felé) épp egy 52-es gőzmozdony pöfögött az első vágányon, hátrább különböző dízelek tolattak, jöttek-mentek. Ehhez képest most két díszburkolatos egyen-peront találtunk, s úgy tűnt, az egyeduralkodó jármű a Desiro. Igaz, e típust több vasúttársaság színeiben is láttuk, ez a Liberecbe tartó személyvonat például a Vogtlandbahn zászlaja alatt közlekedik. Figyelemre méltó, hogy a modern pályaudvaron még ma is alakjelzők segítségével zajlik a forgalomirányítás, jelenlétük még ezt a kissé jellegtelen látványt is képes feldobni.

Ezután átballagtunk a keskeny nyomközű vasút állomására, majd sétára indultunk a vonal mentén. Az 1890 őszén megnyitott 750 mm-es nyomközű pálya érdekessége, hogy csekélyke vonalhossza (12,7 km, valamint egy 3,3 km-es szárnyvonal) ellenére rövid idő alatt olyan népszerűségre tett szert, hogy 1913 áprilisától egy szakaszát kettősvágányúvá építették át, ahol a vonatok csúcsidőben 10 perces követéssel közlekedtek. A harmincas évtized végén négy motorkocsi került a kisvasúthoz, melyek elsősorban sebesvonati szolgálatot láttak el. A képen ezek egyike, az egyetlen túlélő, a 137 322 látható Zittau Hp. megállónál.

A kétvágányos közlekedésnek a II. világháború vetett véget, csakúgy, mint a motorkocsis vontatásnak is. A négy vontató közül hármat külföldre hurcoltak, egy véletlenül – a felrakodás közben elszenvedett balesete miatt – otthon maradt, s ma nosztalgiajárműként a kisvasút egyik büszkesége. Hétvégente rendszeresen közlekedik, míg a hétköznapi normál üzemet gőzmozdonyokkal bonyolítják le. Ezen erőteljes megjelenésű vasparipák még viszonylag fiatalok: a II. világháború utáni években épültek a volt keletnémet vasút, a DR részére. A képen a Bertsdorf állomáshoz közeledő egyik személyvonatot láthatjuk.

A kisvasút nagy attrakciója, hogy az idegenforgalmi idényben, amikor több szerelvény közlekedik, Bertsdorf elágazóállomásról egyszerre indulnak a vonatok a két végállomás, Oybin és Jonsdorf felé. Ezt elsősorban a videósok tudják „ütősen” megörökíteni, fényképen nem jön olyan jól át. Maga a kisvasút egykor összeköttetésben állt a fentebb már említett frýdlanti vonallal, a Zittau Neissenbrücke és Heřmanice közti, mindössze 16 km sínpáron azonban a II. világháború után három ország (Német-, Lengyel és Csehország) osztozott, így 1945 júniusában leállt rajta a forgalom.

Ez a nap is hamar elrepült, s visszatértünk szállásunkra és a a tanvaldi fogaskerekűhöz. A vasútvonal különlegessége, hogy bár a bonyolult fogaskerekű vontatást a technikai fejlődésnek – vagyis az erősebb vontatójárművek megjelenésének – köszönhetően már régen felváltotta a hagyományos adhéziós üzem, a fogasrendszer megmaradt és Európában egyedülálló módon a mai napig használható állapotban van. Használatba azonban csak a bemutatotthoz hasonló nosztalgia-napokon kerül, az év többi napján korszerű motorvonatokkal utazhatnak az iskolások, munkába járók mellett a nagy számban érkező turisták is. Utolsó napunk a hazautazással telt el. Nem akartunk nagyon későn visszaérkezni – másnap már melóba kellett indulni –, ezért a visszaúton már nem tartottunk fotózással egybekötött pihenőt. Azonban igyekeztünk a reggeli előtti időt is felhasználni egy búcsúsétára és néhány kép elkészítésére, hiszen nem tudhatjuk, jövünk-e még valaha a három határ találkozásához? Jómagam ezzel a Desna állomásnál készített felvétellel köszönök el a tanvaldi fogaskerekűtől, minden jót kívánva neki a következő 111 esztendőhöz.