A világháló böngészése közben teljesen véletlenül bukkantam egy a hírre, melyből megtudtam, hogy három hétvégén a 99 1542-es pályaszámú mozdony továbbítja az Ybbs-völgyi vasút hegyi szakaszát bejáró Ötscher-expresszt. Ebben az az érdekes, hogy az Ötscher-expressz Alsó-Ausztriában közlekedik, a 99 1542 pedig német "nemzetiségű", valamint hogy az osztrák vonal 760 mm-es nyomtávolsággal rendelkezik, miközben a gőzös 750 mm-es pályára épült. Maga a járműtípus a kedvenceim közé tartozik, azonban mivel német földön honos, földrajzi - és anyagi - okok miatt csak ritkán láthatom fizikai valójában. Most azonban szinte egy karnyújtásnyi közelségbe került, így nem volt kétséges, hogy ellátogatunk az 1893 méter magas Ötscher hegy nyugati oldalánál elterülő Gaming községbe. E település szélén található ugyanis a Kienberggel közös, mára felhagyott vasútállomás, amelynek sínjei közé csak a tavasztól őszig, hétvégeken induló nosztalgiavonat közlekedési napjain költözik élet.

Magyarország északnyugati csücske eleddig valahogy kiesett kalandozásaink útvonalából. Sokszor jártunk már arra, de legtöbbször csak átutazóban, Győrön túl általában megállás nélkül suhantunk át a vidéken. Most azonban néhány napos tartózkodásra szántuk el magunkat. Magát az utazást hosszas tervezgetés előzte meg, utánajártunk, mit érdemes megnézni és milyen vasutak szelik át a vidéket. Végül nagyjából összeállt a "menetrend", ami persze csak irányadó tervezet volt, s bizony a természet erői végül át is írták. Vasúti szempontból számunkra a magyar-osztrák magán-vasútvállalat volt az érdekes, hiszen erre mifelénk ugyan rendszeresen megfordulnak a járművei, azonban hazai pályán mégiscsak más és útba kívántuk ejteni a nagycenki kisvasutat is, melynek dízelmozdonyához még nem volt szerencsénk. De olyan, előre nem tervezett érdekességet is sikerült megtekintenünk, mint a burgenlandi sínbiciklipálya, és sikerült találkoznunk Rozikával is. Egy szó, mint száz, annak ellenére, hogy az időjárás ezúttal nem állt mellénk, sikerült egy tartalmas hosszú hétvégét eltöltenünk az északnyugati hármashatár közelében.

A történetet még 1960 áprilisában hagytuk abba. Ekkor döntött úgy a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium – élén Dr. Csanádi György áll – , hogy az addig tökéletesen funkcionáló, folyamatosan fejlesztő, önálló és önfenntartó Gazdasági Vasutak Igazgatóságát megszünteti, az akkor még 44 vonalat a MÁV-nak adja át üzemeltetésre.

Szeptember 2-án három, izgalmasnak ígérkező vasutas program közül választhatott a honi vasútrajongó és -fotós. Ezen a napon került sor a balatonfenyvesi kisvasúti napra, a BHÉV ráckevei vonalát egy fotósok számára indított tehervonat járta be és szintén másodikán közlekedett a 100a vonalon két gőzvontatású szerelvény. Sokaknak talán nehéz volt eldönteni, hova utazzanak, számomra azonban - lakóhelyem okán - nem volt kétséges a választás. 1847. szeptember 1-jén indult meg a forgalom a 98,1 km hosszú Pest - Szolnok vasútvonalon, jómagam tehát a kerek, 170 éves jubileum alkalmából rendezett buliba látogattam el. A program egybeesett a "Szolnok napja" elnevezésű rendezvénysorozattal, amely számos eseményt, előadást és koncertet tartalmazott. Ennek köszönhetően vonzónak kínálkozott akár nagyobb távolságról is Szolnokra látogatni, hiszen a tartalmas időtöltés, a jó hangulat biztosítva volt. Csupán egy dolog volt, amitől tartani lehetett: az időjárás. Az előző napig tartó kánikulát ugyanis elűzte nagy nap előestéjén érkezett hidegfront, s ahogy a nyáron ez többször is előfordult, éppen hétvégére romlott el az idő. Ezért ugyan bízva a szerencsében, de biztos ami biztos alapon esőkabáttal és ernyővel felfegyverkezve indultam reggel Szolnokra.

Van a hazai vasúttörténetnek egy olyan epizódja, mely, bár rövid ideig tartott, de ezalatt nagyon mély nyomott hagyott maga után, kitörölhetetlen és megkerülhetetlen fejezetté nemesülve.

Már nem emlékszem pontosan, hogy melyik social media csatornán jött velem szemben egy poszt, hogy a GySEV fotósvonatot szervez a nagycenki kisvasúton.  A Nagycenki Múzeumvasút nem a világ leghosszabb kisvasútja - fél nap alatt az ember az összes talpfát végigszámolja - de nekem az egyik kedvencem. Azért szeretem nagyon ezt a kisvasutat, mert Magyarországon csak itt járnak a régi idők kisvasúti járművei. Itt lehet olyan kocsikat látni, mint máshol nem: háromablakos kocsival, középfeljárós Bak kocsival, vagy villamoskocsiból átépített kisvasúti személykocsikban is lehet utazni. Kicsit olyan dolog, mintha az ember visszacsöppenne a múltba, csak az tűnik fel, Trapper helyett Levis farmer van az embereken, és mindenki nyomogatja az okostelefonját. Kisvasútbarátnak maga a paradicsom. 

Nagyon régen valaki a turisztikai tárcánál kitalált egy rendezvénysorozatot, amit manapság kisvasúti napok néven emlegetünk. A dolog lényege az volt, hogy minden hétvégén más-más kisvasúton kerül az esemény megrendezésre. Ez kisvasúti nap amolyan helyi ünnep, amely a kisvasút körül forog. Mindenki elmegy megnézni a vasutat, utazik rajta, a vasút pedig készül rá. Ráncba szedik az állomást, ha van akkor előkerülnek a nosztalgiajárművek - ahol van, ott esetleg a gőzöst is befűtik - és a nagy érdeklődésre való tekintettel sokkal több vonat jár, mint egyébként. Van olyan kisvasút is, amely például csak a kisvasúti nap alkalmával látogatható. Általánosságban elmondható, hogy a naptárban mindenkinél előkelő helyet foglal el a kisvasúti nap.

Nemrég volt a bulgáriai Ruszéban egy modultalálkozó, ahová meghívást kaptam. A modultalálkozó az egy olyan rendezvény, ahol a terepasztal-modulokat építő vasútmodellezők járnak, felállítanak egy jó nagy pályát, és játszanak. A játék az egy cseppet túlzó, mert jobb, ha azt írom, hogy vonatforgalom bonyolódik. A vonatok menetrend szerint járnak, a személyvonatok megszabott rendben, a tehervonatok pedig a szimulált áruforgalomnak megfelelően adott állomásról egy másik állomásra meghatározott rakományt szállítanak. Mint az igazi vasúton, csak kicsiben.