Szerintem kevés olyan ember van, aki nem hallott még az Orient Expresszről. Ez az a vonat, amire a laikusok is rácsodálkoznak, a vasútbarátok rajonganak érte, a vasútmodellezők többsége pedig birtokolni szeretné modellben. Meg kell valljam, én is nagy csodálója vagyok ennek a vonatnak - ezért is kaptam fel a fejem, amikor a MÁV Nosztalgia, az Orient Expresszen vacsorával egybekötött utazást ajánlott a programjában.

A dolog apropóját az adta, hogy a magyar nosztalgiaflotta egyik büszkesége, a világhíres, ex-Orient, Teakfa étkezőkocsi most száz éves, és a születésnapja alkalmából egy komoly felújítást kapott. Ezt megünneplendő, a Nosztalgia egy speciális programot szervezett: a “hétköznapi” Gyertyafény Expressz kiegészült a Teakfa kocsival, és a Venice-Simplon Orient Express kocsijaival. És ez utóbbi nem semmi dolog.

A szlovák Érchegységben található Feketebalog (Čierny Balog) egykor partizánok búvóhelyeként vált ismertté, napjainkban pedig kisvasútja miatt vonzza a látogatókat. A faluban található északi szomszédunk legnevesebb erdei múzeumvasútja, mely immár két évtizede áll az odalátogatók szolgálatában. A 760 mm-es nyombőségű vasút első szakaszán 1909-ben indult meg a forgalom a feketebalogi fűrésztelep és Kisgaram (Hronec) között. A vasútépítés itt nem állt meg, a keskeny sínpárt egyre mélyebbre vezették a sűrű erdőségbe. Az I. világháború idején a munkákat orosz hadifoglyokkal végeztették. A hivatalosan Fekete Garam Vasútnak (F. G. V.) nevezett hálózat fénykorában 131,98 km-es összhosszal bírt. Személyszállítást a Feketebalog – Kisgaram szakaszon 1927. július 19-étől végeztek. A forgalom az 1960-es évektől folyamatosan esett, míg az egyre rövidülő hálózat utolsó szakaszát 1982-ben bezárták. Ezzel egyidőben a megmaradt szakaszt az akkori csehszlovák állam nemzeti kulturális emléknek minősítette. A következő esztendőben önkéntesek elkezdték a járművek mentését és a pálya használható állapotba hozását. A forgalom, immár múzeumvasúti jelleggel 1992-ben indult újra. A húsz éves évforduló alkalmából a kisvasút a május 1-jei hosszú hétvégén számos ünnepi programmal várta a látogatókat, melyre magunk is ellátogattunk.
Ahogy azt már korábban megígértem a varsói villamosokról szóló
A Zemplén vidéke eddig kiesett kalandozásaink útvonalából, hiszen megközelítése csak nehézkesen, nagy kerülővel, többszöri átszállással lehetséges. Az idén végre rászántuk magunkat, hogy – elhasználva az utolsó adag üdülési csekkjeinket – néhány napot eltöltünk a vidéken. A szálláshely tekintetében egy bózsvai intézményre esett a választás, részben anyagi okok miatt, részben azért, mert ott beválthattuk speciális értékpapírjainkat. Maga a Zempléni hegysor kisebb-nagyobb hegyek összefüggő láncolata, az öt-hatszáz méteres magasságból csupán a magyar-szlovák országhatár mentén levő Nagy Milic emelkedik ki csaknem nyolcszáz méteres csúcsával. A hegyek közt jártunkban festői várromok néznek le ránk a magasból: ősi, históriai táj ez: minden szurdok, dombhajlat történelmünk hősi, vagy tragikus emlékét idézi. Délebbre szőlőkkel borított domboldalak várnak, ezek mentén érkeznek hazánkba a Tátra hideg szelei. A vasutak körülölelik a tájegységet, van köztük mellékvonal, dízeles- és villamosított fővonal. De a hegyek között is található sínpár, a varázslatos szépségű tájakon kanyargó keskeny nyomközű Pálházi Erdei Vasút. Ide kötődik még a magyar vasúttörténelem egyik legfájóbb momentuma, a hegyközi kisvasút 1980-as megszüntetése is. Körbejártuk hát a Zemplént, bár azt korántsem mondhatom el – erre egyébként a rendelkezésre álló idő korántsem lett volna elég – hogy az egész hegységet megismertük volna. Itthonról április 20-án, pénteken reggel indultunk.
Április 29-én vasárnap tartjuk meg a szezon utolsó virtuális vonatozását a megszokott helyen, azaz a kispesti 

Utolsó kommentek