Személyes poszt következik, kérlek nézzétek el nekem!
Már idejét sem tudom mikor, talán jóval több mint 1 évtizede ismerkedtem meg egy bonyhádi sráccal virtuális vonatozás okán. Lanman arról volt ismert, hogy a német Zugsimulator für Windows, rövidebb nevén ZuSi szimulátornak volt a mindentudója, pályát, járművet fejlesztett hozzá, segített bármilyen kérdésben, azóta is az egyik nagy kedvencem az 50-es vonal Dombóvár és Bátaszék közötti szakasza. A kapcsolatot nem csak számítógép előtt ülve, de élőben is tartottuk közös vonatozásokkal és találkozókon való részvételekkel. Aztán ő is egyike lett azoknak akik úgy gondolták, hogy országhatáron kívül könnyebben megtalálják a számításukat, Németországba költözött. Nem sorolom fel mivel kezdett el foglalkozni, a lényeg az, hogy tegnap átküldött nekem egy videót, ezt:

Mielőtt jönne a kérdés, igen, ő vezeti a járművet, méghozzá egy BR146-os gépet valahol Würzburg és Hanau között. Mert mozdonyvezetőnek tanul és hamarosan végez is. Reményeim szerint ezen a blogon leírja majd nekünk, hogy hogyan is lesz belőle németországi mozdonyvezető, de ehhez még kell egy kis idő.
Mindenesetre ilyenkor eszembe jutnak azok akik a szimulátorozást egyfajta értelmetlen pótcselekedetnek vélik (hajaj hányszor olvastam ilyeneket az index fórumának "értő" közösségétől...) és csak csendben elmosolyodok, mert tudom, hogy Lanmanon kívül bőven vannak még olyanok akik a számítógép előtt ülve kezdték el a járművezetést, hogy aztán a valós életben, valódi járműveken is bebizonyítsák nap mint nap a tudásukat.

Amikor egy projekttel elkészülök, az mindig jó érzéssel tölt el. Van értelme a szüttyögésnek, a modellezőcuccok minduntalan szétpakolásának, a szórópisztoly-mosásnak, a több hónapos várakozásoknak egy-egy alkatrészre. A végére az ember azt elfelejti, hogy az alkotás örömébe mennyi üröm vegyül (tényleg kitalálhatnák már az önmagát tisztító szórópisztolyt), és a végére a kész mű birtoklásának öröme marad meg. Így vagyok a most elkészült nullás méretarányú kocsijaimmal is: kész vannak, jó rájuk nézni.

Pár héttel ezelőtt jött szembe velem a hír Twitteren, csak aztán jól elfeledkeztem arról, hogy itt is megosszam veletek: Új-Zélandon az utolsó Ganz-Mávag EM/ET típusú motorvonatot is kivonták a forgalomból. Nyilván ez remek hír az ottani utazóközönségnek, hiszen 34 évet töltött el szolgálatban a 44 megrendelt egység és helyettük zsírúj, modern motorvonatokat kapnak, a hazai vasútbarátoknak viszont enyhe szomorúság költözhet a szívébe, hiszen egyel kevesebb országban utazhatunk magyar vonatokon. Természetesen nem a vasutat zárták be Wellington környékén, hanem a korábban már felújított flotta nem kapta meg az újabb átépítésre az engedélyt, helyette inkább a Hyundai Rotem által gyártott, Matangi becenévre hallgató (szelet jelent maori nyelven) FP/FT villamos motorvonat flottát bővítették. Ezek egyébként először csak a brit DM/D motorvonat állományt cserélték le valamint adtak lehetőséget a kapacitás növelésére, aztán rendeltek még belőlük 35 darabot, hogy 2015-2016 folyamán leválthassák a magyar szerelvényeket is. Az utolsó járgány 2016. május 27.-én fejezte be a munkát. Aki érez magában egy kis hajlamot némi nosztalgiázásra az kattintson erre a linkre és nézegesse meg a képeimet amelyet jópár évvel ezelőtt csináltam ottjártamkor.
A kérdés persze adott: mi fog történni a forgalomból kivont szerelvényekkel? Az állomány közel fele Dél-Afrikába hajózott, hogy ott vasúti kocsikat faragjanak belőlük és úgy éljenek még túl pár évet. Egy megmaradt a Canterbury Railway Societynél, remélhetőleg ők megőrzik majd egyben az utókornak.

A világ minden táján vannak olyan vonatok melyek nem elsősorban az egyik pontból másik pontba való eljutást szolgálják, hanem magára az utazásra koncentrálnak, hogy az élmény legyen a jegyvásárlónak. Van ahol ezt kényelmesebb ülésekkel, nagyobb lábhellyel, kiváló étkezőkocsival, nagyobb személyzettel vagy éppen nosztalgia szerelvénnyel próbálják ezt megtenni, van ahol kilátókocsikat üzemeltetnek amelyekben egy-egy fotelban elheverve tudjuk az elsuhanó tájat csodálni. A japán Ichibansen/nextstation gárda fogott egy Kiha 122-es dízel motorvonatra alapuló ET122-es motorvonatot és megváltoztatta egy olyan vasúti járművé amely különleges utazások lehetőségével kecsegtet. Én legalábbis le vagyok nyűgözve.

Amikor én még kissrác voltam, az egyik kedvenc olvasmányom a "Nagy indiánkönyv" volt. Az igen vaskos kötet Karl May elbeszéléseit tartalmazza, a német író a vadnyugat hőskorában játszódó történeteket az igaz szívű indián, Winnetou személye köré szőtte. May egykori lakhelyén, a kisvasútjáról is ismert Radebeulban már jártunk, s úgy döntöttünk, felkeressük a regénybeli események helyszínét is. No, nem az Újvilágba indultunk, az messze van – mentségünkül szolgáljon, Amerikába maga May sem jutott el –, mindössze bő félszáz kilométerre, az 1960-as évek közepén forgatott Winnetou-filmek színhelyére utaztunk el. Ez pedig nem más, mint a Horvátország területén elterülő Plitvicei Nemzeti Park, ahol a "jugoszláv indián", azaz Gojko Mitić átélte kalandjait. Érdekesség, hogy a napjainkra legendává érett filmek egyik kisebb szerepében az ifjú Mario Girottit láthatjuk, a fiatalember később Terence Hill néven tett szert világhírre. A Nemzeti Park közelében sínpálya ugyan nem fut, ám útközben és kirándulásaink alkalmával többször is találkoztunk a horvát vasúttal. Élménybeszámolónk összeállításakor megpróbáltam elsősorban a vasúti vonatkozásokra fókuszálni, azonban nem vonhatom ki magam a vidék természeti szépségei alól, különös tekintettel a viszonylag kis területen nagy számban előforduló, szebbnél szebb vízesésekre.

Februárban egy eddig még nem látott kiegészítő vált elérhetővé TS2016 alá, név szerint a Shanghai Maglev. Az Union Workshop fejlesztői úgy gondolták itt az ideje, hogy ne csak sínen, de mágneses betonpályán is vezessünk vonatot. Lássuk, hogy sikerült ez nekik!

A szlovákiai vasútnosztalgia-naptárban fedeztük fel, hogy Privigye (ma Prievidza Szlovákiában) első vasútjának 120. évfordulója alkalmából május 14-én a városka állomásán vasútünnepre kerül sor mozdonykiállítással és terepasztal-bemutatóval. De ami még érdekesebb, az esemény hangsúlyos részeként a 475,196-os gőzmozdony kettőt fordul a 120 esztendős vonalszakaszon Privigye és Nagybélic (Veľké Bielice) között, kísérőjének pedig a naptár a 751,131-es dízelgépet jelölte meg. Ez utóbbi feladata a szlovák előírásoknak megfelelően a különvonat után közlekedő tűzoltóvonat továbbítása. A program vonzónak tűnt, ezért számításba vettük, hogy odalátogatunk. Az eseménynek komoly konkurenciája is akadt: a Nosztalgia Kft. ugyanarra a napra szervezett egy fotósvonatot a Mezőföldre. Végül a Felvidék mellett döntöttünk, mivel a mezőföldi vonatozásban szerepelt egy - feltehetően elhúzódó - kitérő a paksi erőműbe, azt pedig nem találtuk igazán vonzónak. Így aztán a pünkösdi hosszú hétvége szombatján fél hatkor nekirugaszkodtunk, végállomásként Privigyét jelölve meg.

Nemrég harangoztam be az AK Interactive Trainspotting kiadványát, amely a vasúti járművek, és a vasút körüli épületek öregbítésével, koszolásával foglalkozik. Anno megörültem annak, hogy lesz ilyen témával foglalkozó könyv, de egy kicsit tartottam is tőle: a vasút nem tank, nem repülő, nem húzhatóak rá az általános sablonok. Külön világ. Nem is nagyon foglalkozik senki aktívan a témával, ezért is vártam a fenti kiadványt. Nemrég kézbe kaptam a könyvet, és az első gondolataim osztom meg ezzel kapcsolatban.