Ez a hozzászólás kicsit más lesz, mint amit tőlem megszokhatott a nagyérdemű: egyrészt a szöveg némileg terjengősebb - és remélem, tartalmasabb is - lett, másrészt ezúttal nem a vasúti vonal lesz a középpontban. Mostanában sugározza a televízió a Nagy kontinentális vasúti utazások című angol ismeretterjesztő sorozatot, amelyet szabadidőnk függvényében mi is nyomon követjük. A műsorban a szerkesztő-riporter egy 1913-ban kiadott Bradshaw-féle útikönyv alapján utazgatva Európában és az egykori gyarmati területen az akkori és a film készítésekor (a 2010-es évtizedben) fennálló viszonyokat igyekszik összehasonlítani, ugyanakkor a filmekben láthatjuk az adott régió és az útba eső városok 1913-ben és napjainkban is meglévő nevezetességeit, mindezt egy vasúti utazásra felfűzve. Arra gondoltam, egy ehhez hasonló beszámolót magam is létre tudnék hozni, habár nekem csak egy negyven évvel fiatalabb útikönyv áll a rendelkezésemre, de lehetőségeim erős korlátozottsága okán is inkább csak egy kisebb hazai tájegység beutazására vállalkozhatok. Azt is be kell vallanom, hogy alább ugyan egy többé-kevésbé előre megtervezett utazás élménybeszámolója található, ám azt valójában nem az 1953-as kiadású Magyarország útikönyv alapján állítottam össze, hanem utólag illesztettem hozzá a bédekker leírásait. Lássuk hát az mi saját kis lokális vasúti utazásunkat!

Az 1950-es évek és napjaink között az utazási lehetőségek terén van némi hasonlóság: hét évtizeddel ezelőtt az aktuális politikai helyzet, tavaly és idén pedig az ismert történések nehezítették meg, vagy éppen tették lehetetlenné a külföldi vakációzást. De ez - itt a mostani szituációra gondolok - tulajdonképpen nem is (nagy) baj, hiszen így sokan a határaink közt üdülve felfedezhetik Magyarország olyan szépségeit is, amely amúgy talán örökre rejtve maradtak volna előttük. Nekünk most módunk nyílt egy balatonfüredi szállodában öt éjszakát térítésmentesen eltölteni, természetesen ezt a lehetőséget nem szalasztottuk el. Miután az üdülés végeztével hazatértünk, belelapoztam a már említett útikönyvbe és rácsodálkoztam, hogy bár bár azóta sok minden megváltozott, mégis mintha ma is minden ugyanolyan lenne, mint anno dacumal. Mindezeken felül az útikönyv nyelvezete is - számomra - megnyerő, hiszen a leírásokat, beleértve az akkori ideológiába beleillő, illetve kötelező kitérőket is, a szerző igényesen, szinte már költőien fogalmazta meg. További előnye az útikönyvnek, hogy mivel az '50-es években az emberek többsége vonattal indult üdülni, kirándulni, a szerző a utazásokat általában a vasútvonalakra fűzte fel. Beutalónk szeptember közepére szólt, 19-én, vasárnap reggel kellemes, nyárias időben indultunk útnak.

1. nap
Utunkat Balatonaligán kezdtük, onnan egyszerű ebédünk elfogyasztása után villámlátogatást tettünk Világoson, majd szállásunk felé haladva még megálltunk Akarattya egyik nevezetességénél

A legtöbben, akik a déli partra tartanak, így pillantják meg első ízben a Balatont: "Szelíd dombok takarják el a kilátást, olyan ez most, mint a színházi függöny a nyitány elhangzása előtt. Végre Aligánál felcsendül az első akkord: hirtelen kibomlik a táj, s a nagy, kék víz az ablakon." A leírás tökéletesen ráillik saját gyermekkori, a magyar tengerhez szüleimmel tett utazásom emlékeimre, de még napjainkban is szinte rátapad az arcom az ablakra, várva a tó hirtelen kitárulkozását. Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik okostelefonjuk képernyőjéről csak egy-egy megállás alkalmával emelik fel tekintetüket, majd miután megállapították, hogy még nem a célállomáson vannak, visszaborulnak a telefonjukra. Sajnálom őket, nem is sejtik, mit mulasztanak el...

"Magas löszfalak alján, árnyas fák között húzódik meg Balatonaliga. Budapesttől való távolsága 102 kilométer. Valamikor Aliga és Siófok volt az első település ezen a vidéken, s a déli parton ez a két név jelentette a Balatont" - ezt írja a patinás útikönyv a Balaton kapujának is titulált településről. Nemcsak a vasúti pályatest, hanem vagy tízméternyi magasságkülönbség is kettévágja a települést. Ha fentről, a magaspart menti sétányról, amely alatt a sínpár húzódik - kitekintünk, a néhány évvel ezelőtt telepített felsővezeték-rendszer sajnos alaposan belerondít a tájképbe. A vasút és persze a rajta közlekedő vonatok - egyelőre - remekül fényképezhetők a magaspartról, bár az idén tavasszal a dús vegetációtól lecsupaszított löszfalon tenyésző növények már egyre jobban kezdenek kilombosodni.

A vonatablakból nagyon szép kilátás nyílik az utazók elé, de talán még szebb a panoráma a magaspartról, amely jóval a vaspálya fölé magasodik. Aliga és a vele összeépült Világos községek szélén, egy hosszan elnyúló parkban, közvetlenül a szinte függőleges löszfal peremén húzódó sétányról az egész keleti medence az utazó elé tárul, de tiszta idő esetén még a Bakony hegyei is előbukkannak a távolban. A központban, az önkormányzati hivatallal majdnem szemben található a Panoráma kilátó, amely mellől hosszú lépcsősor vezet le a tóparthoz. A kilátótól mindkét irányba húzódó keskeny füves sávon az elmúlt években több látnivaló is épült. Ezek egyike a hófehérre festett Szerelmesek (avagy Sóhajok) hídja, vagy a képen látható millenniumi emlékmű. S mindezek hátterében ott a Balaton víztükre.

Miután tábori körülmények között, egy padon, de a pompás kilátásban gyönyörködve elfogyasztottuk egyszerű ebédünket, leereszkedtünk a fentebb említett lépcsőn és elindultunk a vasút szintje alatti üdülőtelep egyetlen utcáján. "A vasútvonalat fenyvesekkel szegett part kíséri. A sudártermetű fenyők közül kis villák, nyaralók színes tetői, falai villannak elő. Valamennyi a vízparton épült. Majd minden üdülőnek saját kis strandja és - ahogy balatoni nyelven nevezik a deszkából épült és a vízbe nyúló fahidacskákat - »stég«-je van" - ez áll útikönyvünkben. Rövid sétánk a világosi vonatmegállóig tartott, a fölé magasodó kilátó közepén található Mészöly Géza, a Balaton nagy festője emlékköve. A helyválasztás nem véletlen, a művész sok ihletet merített itt festményeihez.

Innen az északi partnak a felső képen látható részén elhelyezkedő Akarattyára indultunk. Vonattal egy átszállással nagyjából egy és háromnegyed óra alatt érhetünk oda, a mintegy 8 kilométeres táv azonban még gyalogosan is bő egy óra alatt teljesíthető. Azonban bármelyik közlekedési módot is választjuk, amint odaérkezünk, hasonlóan grandiózus látkép tárul elénk, mint amilyent Aligánál is átélhettünk. Nem volt ez másként 1953-ban sem, amit útikönyvem leírása is bizonyít: "Budapest felől a Balaton északi partjára érkező utasa nyolcvan méter magas akarattyai lejtőről pillantja meg először a Balaton víztükrét. Oly hirtelen és oly szélesen tűnik elénk, mintha alagútból kifutó vonaton érkeznénk a tenger partjára." A képen egy Tapolca felől a főváros felé haladó vonat látható.

A Balaton eme "kapujának" egyik fő látványossága - legalábbis a vasútrajongók számára - a 96 méter hosszú csittényhegyi alagút, amelyből a fotón éppen egy tapolcai sebesvonat bújik ki. De van itt más érdekesség is, amiről az útikönyvem is beszámolt: "A csinos akarattyai állomás - százegy kilométer távolságra Budapesttől - a vasút első balatoni megállója. Közelében áll a híres nagy szilfa, a néphit szerint Rákóczi fája. Állítólag országgyűlést tartott itt a fejedelem. A község neve - a helyi monda szerint - onnan származik, hogy a nép ezen az országgyűlésen nyilvánította ki az ország »akarattyát«. Ez a magyarázat azonban a kutatók szerint téves, hiszen ismerünk korábbi említést is a községről, de valószínűleg Rákóczi fejedelem sem járt itt soha. Maga a szilfa sincs már meg, 15 évvel az útikönyv megjelenése után kiszáradt.
Ezután már egyenes út vezetett szállásunkra, ahol elfoglaltuk a szobánkat, majd a kiadós és finom vacsora után már alig vártuk, hogy kipihenhessük a nap fáradalmait.

2. nap
Balatonalmádi régi vasútjától és kalandos történetű templomától Alsóörs egy különös nevezetességén keresztül látványos úton értük el Csopak vízimalmát

Másnapi kalandozásunkat tehát Almádiban kezdtük. Útikönyvem a következőképpen kezdi a városka ismertetését: "Balatonalmádi az északi part egyik legkeresettebb nyaralóhelye. Nyílt öblét két ölelő kar módjára veszik körül a parti hegyek, nyaralók, üdülőházak tekintenek le róluk a széles víztükörre. Almádiban évente sokezer üdülő élvezi a nagy víz pihentető, gyógyító erejét. A hegyek keleti és déli lankáit szőlőskertek és gyümölcsösök borítják, feljebb az erdős, sziklás hegyvidék gyönyörű kiránduló és kilátóhelyeket kínál." A leírás tökéletesen megállja a helyét hét évtizeddel később is, amihez képest némi pluszt jelent a parton felállított óriáskerék. A 45 méter átmérőjű kerékkel ellátott szerkezet ott-jártunkkor természetesen már nem működött, de hogy ne maradjunk itt se balatoni panoráma nélkül, elindultunk az Óvári kilátó felé.

Manapság sokan kapaszkodnak felfelé ezeken a lankákon, de egykor egy vasútvonal is kanyargott errefelé, ennek egy emlékét útba ejtve haladtunk, Az Alsóörsről Veszprémbe vezető vicinális egyik viaduktja, amely az állomástól éppen 2 km távolságra található, szerencsés módon ránk maradt. Az 1909-ben megnyitott vaspálya 60 éven át üzemelt, mígnem gazdaságtalanságára hivatkozva megszüntették, majd hamarosan a síneket is felszedték. A Vöröskő-hídon a város honismereti körének kezdeményezésére egy régi gőzmozdonyt állítottak ki, környezetének rendezése közadakozásból és a MÁV hagyománytisztelő dolgozóinak segítségével történt - tudhatjuk meg a vasparipa mögött felállított táblán olvasható ismertetőből.

A régi vasút emlékét elhagyva rövid, többé-kevéssé vízszintes séta után érkeztünk meg az említett, a város szélén elhelyezkedő kilátóhoz. Az óvári messzelátónak is nevezett létesítményt a magunkfajta "kocaturista" is könnyedén megmászhatja, az odavezető, kisebb szakaszokon meredek út végig városi környezetben húzódik. Névadója dr Óvári Ferenc ügyvéd, aki sokat tett a kilátó és a vasútvonal megépítéséért is. A kilátó teraszára valamivel kevesebb, mint 20 lépcsőfok vezet, föntről remekül belátni az egész Fűzfői öblöt. Körbetekintve hamar beazonosítottuk utunk következő állomását is, az oda vezető, egyszerűnek látszó út azonban kissé hosszabb lett a vártnál. Az Óvári messzelátó ugyan 1953-ban már megvolt, az útikönyv azonban az akkori turistáknak, kirándulóknak egy másik, a Csere-hegyen elhelyezkedő Szabadság kilátót ajánlotta.

Bár a kilátóból úgy tűnt, a vörösberényi erődtemplom viszonylag közel van, meglehetősen hosszúnak tűnő gyaloglás árán értünk csak oda. Az 1971-ben Almádihoz csatolt település több látnivalóval is rendelkezik, ezek közül azonban mindenképpen a református templom a légértékesebb. A templom a középkorban eredetileg katolikus templomnak épült, melyet Tours-i Szent Mártonnak szenteltek. Később többször bővítették, majd a 17. században a reformátusokhoz került. Az épület kapuját nyitva találtuk, így egy pillantást vethettünk a templom egyszerű belsejébe is, amelyet a református egyház az átvétel után barokk stílusban átalakított, illetve újraboltozott. Az előtérben a fáradt utazó palackozott ásványvíz és műanyagpoharak várták, s természetesen pár kedves szót hagytunk a kikészített vendégkönyvben is.

A templomtól lesétáltunk a Balatonpart közelében fekvő állomásig, majd a magunkkal hozott szendvicsek elfogyasztása után továbbindultunk Alsóörsre. Mostanság majd' a teljes északi part Veszprém megy felségterülete, ám régebben ez nem volt így. Erre utal az útikönyvben olvasható történet is. "Alsóörs felé a mai káptalani majornál áll a híres Almádi-csárda. Közvetlenül a parton épült két megye határán. Ivószobájának ikszlábú asztalát éppen a megyehatárra állították, így a pad egyik oldala az innenső, a másik a túlsó vármegye területéhez tartozott. Eötvös Károly leírásából tudjuk, hogy Hatlábú Jóska, a híres betyár így »fogott ki a törvényen«, hogy amikor megjöttek a Veszprém megyei pandúrok, egyszerűen átült a pad zalai oldalára, mert amazoknak nem volt »parancsolatjuk«, hogy Zala megyébe is utánuk menjenek".

Alsóörs állomásától egy végig emelkedő utcán haladva, majd zegzugos utcácskákon bolyongva találtunk rá első úticélunkra. Útikönyvünk szerint "Alsőörs az erdős, gyönyörű kis Somlóhegy lábánál fekszik. Egyik nevezetessége a »török adószedő háza«, ritka világi műemlék a hódoltság korából. Érdekes gömbdíszes kéménye van." Ezt a gömbdíszt sokan turbánnak vélték látni és innen eredeztetik az épület elnevezését. Az ország egyik legrégebbi udvarháza valamikor a 15-16. század fordulóján épült gótikus stílusban a Prépost család számára. E család két ismert török bírót is adott Alsóörsnek, így bizonyosnak mondhatjuk, hogy a ház csak róluk, illetve tisztségükről kaphatta a nevét. Sajnálatos módon e balatoni település sem mentes az egész országra oly jellemző módon az utcákat keresztül-kasul behálózó kábelrengetegtől, így a Török-házról sem igazán lehet "madzag-mentes" fotót készíteni.

A Török-háztól továbbindulva a Somlyó hegyi kilátót céloztuk meg. Később, már visszafelé tartva az állomáshoz, végig látni lehetett a hátunk mögött a rengeteg fölé magasodó építmény tetejét. A fiatal, 2015-ben a korábbi, már veszélyessé vált régi kilátó helyére emelt építmény is kedvelt úticélja a környékre elvetődő turistáknak. Ez annak is köszönhető, hogy viszonylag kényelmes sétával el lehet jutni a 228 méter magas kilátó aljába. Ezután kis lépcsőzés következik egy 74 lépcsőfokból álló csigalépcsőn a föld színétől 17,5 méter magasan elhelyezkedő felső szintre, majd jutalomként emlékezetes panoráma tárul elénk. Az egyik oldalon a Balaton keleti medencéje, a másikon az északi part, a harmadikon a Bakony sűrűje, s közben egész Alsóörs a lábaink előtt hever.

A vasutat is látni innen, ahová éppen beérkezett a Balatonfüred - Budapest viszonylatban közlekedő FLIRT motorvonat. A Balaton víztükrének part menti sávját teljesen eltakarja a yachtok és vitorláshajók erdeje, azonban 1950-es évek elején írt útikönyvünk a település egy egészen másfajta nevezetességére hívja fel a figyelmet. "A parti halásztelep szomszédságában az ötéves terv keretében létesített mesterséges süllőkeltető állomás működik. Célja: a tó halállományának növelése. Évente többmillió süllőcsemete kerül innen a tóba. Ez a világ első korszerű süllőkeltető telepe." Hogy ez a létesítmény megvan-e még, bevallom, nem tudom, az internetes keresővel néhány korabeli tudósításon és fényképen kívül nyomát sem találtam. Így múlik el a világ dicsősége...

Folytatva az útikönyv olvasását, a következőt találjuk: "Az országúton továbbhaladva Csopakra érkezünk. Neve török eredetű, s régi halfaj emlékét őrzi. Érdekes, hogy végig a Balaton mellett csak Csopak és Dörgicse neve emlékeztet a tó halaira." A megállótól a falu központjába vezető út mentén egyszer csak egy különleges történetű épület, a Szent Miklós templom romjait találjuk. Számos szavunk ered a török időkből, mint például a fentebb említett halaké is, azonban a törökök inkább pusztítottak, mint az egykor e helyütt állt községet is a 14. századi eredetű egyházával együtt. Az enyészetnek indult templomot később a közbirtokosság megszerezte, majd nádtetővel ellátva birkaistállóvá alakította és a községi kanász részére melléképületet emelt mellé. Az időközben ismét gazdátlanná vált rom 1966-os helyreállítása óta látogatható.

Még egy látványosságot tekintettünk meg Aszófőn: a faluban egykor működött hat vízimalom egyetlen megmaradt képviselőjét. Érdekességként megjegyzem, hogy az egyik malom az acélországút megépítése után nem jutott megfelelő vízmennyiséghez, ezért annak tulajdonosa a vasúttársaságtól kárpótlást kapott. A most előttünk álló, 1910-ből származó ún. Plul-malmot társaihoz hasonlóan a Séd patak vize hajtotta. Államosítása után a megyei Gabonaforgalmi Vállalat akkori igazgatója közbenjárásának köszönhetően maradt fenn közel eredeti állapotában, majd több lépcsőben helyreállításra került és benne helytörténeti kiállítást rendeztek be. Sajnálatos módon hétfői napon vetődtünk oda, így zárva volt, vagyis nem tudtuk megtekinteni. A fotót a kerítés mellől készítettem.

Visszaindulás előtt szétnéztünk még a vasúti megállóhelyen is, ahol kis szabadtéri kiállítás várja az érdeklődőket. A felvételi épületet 1998-ban az önkormányzat és a MÁV közösen újította fel régi fényképek alapján, belső terében vendéglátóipari egység kapott helyet. A fő látványosság azonban a mögötte szobrozó régi vasparipa, amely az ezredfordulókor került oda. Sötétben feltehetően ki van világítva, ami bizonyára nagyon látványos, azonban a járműre font fényfüzér a nappali megjelenésének nem igazán tesz jót. Egy, az interneten talált cikk szerint vezetőállására fel lehet menni, valamint az egyik lámpájába palackposta van elrejtve. Elhelyezkedése okán remek felvételeket lehet itt készíteni az évszázados és a mai technika együttállásáról.
"A községből egyenes út vezet le a Balatonhoz, ahol villák, üdülők, nyaralók szegélyezik a vízpartot. Valóságos szőlőkaró-rengetegben vezet tovább utunk Balatonarácsba." Szállodánk is ezen, a ma Füredhez tartozó településen állt, és mivel az idő már erősen délutánba hajlott, hazamentünk és felkészültünk a vacsorához.

3. nap
Maradtunk Balatonfüreden, ahol egy nagy kört megtéve felfedeztük a Jókai-kilátót és a Koloska-völgyet, majd napunkat a fürdőtelepen egy rövid múzeumlátogatással zártuk

Amikor a magyar tengerhez megérkeztünk, nyárias meleg volt, amit az éjszaka lehűlés követett, majd következő napot egy reggeli rövid eső után borús időben, de csapadék nélkül tölthettük el. Most ismét jó időre volt kilátás, ezért még reggeli előtt felmentünk a szálloda legfelső, 6. emeletére, hogy lássuk, mit lehet onnan látni. A szobánk erkélye a parkolóra nyílt, a további kilátást a fák akadályozták, fentről azonban lenyűgöző látványban volt részünk: a láthatárt a déli part zárta, amely előtt a Tihanyi félsziget sziluettje tárult fel. Azt szabad szemmel is észrevettük, hogy a panoráma legjellegzetesebb eleme, az apátsági templom be van csomagolva, vagyis felújítás alatt áll, ezért az oda tervezett kiruccanásunkat egyelőre parkolópályára tettük.

Miután jól feltankoltunk az étteremben felszolgált bőséges (svédasztalos) reggelivel, útnak indultunk. Először a vasútállomást tekintettük meg. 1953-ban nem ez a kép fogadta az érkezőket, hiszen a jelenlegi modern, ugyanakkor impozáns felvételi épület csak két évtizeddel később készült el. Szemben vele - az óváros felé eső oldalon - azonban áll az eredeti indóház is, amely manapság más funkciót lát el. Az idei nyári szezontól az akkor beüzemelt villamosításnak köszönhetően itt történik a trakcióváltás, vagyis a főváros felé villamos járművek közlekednek, míg Tapolca irányába dízelmozdonyok húzzák a szerelvényeket. Budapest és Füred között óránként közlekednek a vonatok, melyek közül minden második Tapolcáról érkezik, illetve oda indul tovább.

Utunkat Füred régi városrésze felé, vagyis a Balatonnal ellentétes irányba folytattuk. Lássuk, mit ír erről az útikönyvem! "A patinás fürdőtelepet széles, kényelmes betonút köti össze a szépfekvésű Balatonfüred faluval, ahol néhány történelmi nevezetességű romot láthatunk. Kedves, öreg utcákat találunk itt, a balatonvidéki népi építőművészet jellegzetes alkotásait: íves, oszlopos tornácokat, terméskő kerítéseket. A régi dunántúli falvak képét idézik a füredi hegyoldalra felfutó házak is." A református templom falában márványtábla őrzi a Balaton első lírikusa, Pálóczi Horváth Ádám emlékét, aki a Magyar tenger nevet adta a tónak. A képen a város egyik ikonikus épülete, az 1920-as évek második feléből származó katolikus, ún. “piros templom” látható.

A következő etap a Lóczy-barlangig tartott, melynek megtekintése után nekivágtunk a rengetegnek. A rövid séta a barlangban nagy élmény volt, azonban a föld alatti térben uralkodó gyenge fényviszonyok miatt mellőznöm kellett a fotografálást. Eztán nekivágtunk a rengetegnek, hogy a hegyen keresztben átvágva eljussunk a Koloska völgybe. Útba esett a nevezetes Jókai kilátó is, így természetesen ezt is megmásztuk. A 317 méter magas Tamás-hegyen álló fából ácsolt, háromemeletes építményből elképesztő panoráma tárul elénk, Füred piros háztetői a lábaink előtt hevertek, mögöttük a Balaton hullámzott. Amikor leértünk, egy, a szállodából ismerős fiatal párral találkoztunk, akik szerint a Koloska völgy már közel van. Útmutatásuk alapján folytattuk utunkat, azonban a hiányos turistajelzések miatt leginkább találomra választottunk irányt az elágazásoknál.

"Balatonarácsnál kezdődik a Péter- és Sándor-hegyek közé bemélyedő erdős, sziklás szurdok: a Koloska-völgy. Ez a természetvédelmi terület közkedvelt kirándulóhely. A hatalmas dolomitsziklák alatt forrásvíz fakad. A völgy egyik legszebb pontján a Koloska-csárda várja a kirándulókat" - olvastam az 1953-as útikönyvben. Amikor bolyongásunk közben a fák közül hirtelen kibukkant egy épület, fellélegezhettünk, hogy jó helyre érkeztünk. A csárda zárva volt, de egyébként is jól voltunk lakva a reggeli után, így elindultunk felfelé a völgyben. Rövid idő alatt egy vadasparkhoz értünk, ami egy kis pihenőre adott lehetőséget. A 2013-ban megnyitott, ingyen (!) látogatható, több mint két hektáron elterülő intézmény bejárása közben csaknem természetes körülmények között élő muflonokban, gím- és dámszarvasokban, őzekben gyönyörködhettünk.

Kényelmesen járható úton sétáltunk a völgy kiöblösödéséig, ahol az akkor éppen kiszáradt Koloska-forrás ered. A helyet minden oldalról magas hegyoldalak szegélyezik, aki tovább akar haladni, az összeszűkülő völgyben futó keskeny ösvényen teheti azt meg. A tisztás nyugati oldalán impozáns sziklák állnak, amelyekre egy szerpentinszerűen kiképzett ösvényen juthat fel a kiránduló. A keskeny gyalogút közvetlenül a hegyoldalba van belefaragva, s mivel a mélység felőli oldalon nincs korlát, de kapaszkodót is keveset találni, óvatosan kellett haladnunk. E rövidke szakasz megtétele közel olyan fáradságos volt, mint az eddig az egész nap folyamán megtett út, de az odaföntről elénk tárult látvány miatt megérte.

A városba való visszaérésünkhöz egy másik, az Arács felé vezető kényelmesebb útvonalat választottuk. Útikönyvemet elővéve egy gondolat erejéig visszakanyarodtunk a még reggel megtekintett Lóczy-barlanghoz: "A falu temetőjében pihen Lóczy Lajos kiváló természettudós, a Balaton kutatója. Vöröskőből faragott síremlékén üveg alatt őrzik azt a havasi gyopárt, melyet Stein Aurél, világhírű tudósunk küldött neki a Himalájából." Nem bocsátom meg magamnak, hogy ezt a sírt nem kerestük fel, de talán még elvetődünk erre a vidékre, s akkor eme mulasztásunkat bepótolhatjuk. A vasutat keresztezve egyenesen sétáltunk tovább a tópart felé majd elhaladtunk szállodánk előtt. Még nem térünk be, hanem az üdülőtelep felé vettük az irányt.

"A fürdőhely emlékei között a György térről nyíló Blaha Lujza utcában találjuk Blaha Lujza egykori nyaralóját. Oszlopos középcsarnoka már messziről föltűnik, a kedves kis épület Füred egyik legbecsesebb műemléke. A Kerek templom is védett műemlék. Oromzatos előcsarnokát négy jón oszlop tartja. A szabadságharc előtt épült, s a késői klasszicizmus remeke." - áll a könyvben, majd néhány bekezdéssel alább így folytatódik: "A Bach-korszakban, az elnyomatás éveiben csendesebb lett az élet Füreden, de az építkezés tovább folyt. Megépült az üdülőtelep kőpartja, s ekkor ültették el a sétány híres négyszeres nyársfasorát. Később megkezdték a nyaralók építését is, így Blaha Lujza villáját, Jókai Mór nyaralóját, a régi Füred ma is meglévő szép emlékeit."

Ha már jártunk a Jókai-kilátónál, a nap zárásaként megtekintettük a Jókai-villában berendezett emlékkiállítást is. A koraeklektikus stílusban az 1870-es évtized elejére felhúzott épületben berendezett kiállítás nagy hatást gyakorolt ránk annak ellenére, hogy az viszonylag kis alapterületen, egy nyári lakban helyezkedik el. A tárlókban elhelyezett személyes tárgyak, fotók, és a hozzájuk tartozó leírások hatására teljesen beleéltük magunkat az adott korba, már azon sem csodálkoztunk volna, ha az egyik ajtó maga az író, vagy felesége, Laborfalvy Róza toppant volna be.
Még a látottak hatása alatt indultunk a szállásunkra, hogy elfogyasszuk estebédünket. Bár Füreden még számtalan látnivaló várt ránk, ezek felkeresésétől idő hiányában most eltekintettünk, másnap már új tájak felfedezésére indultunk.

4. nap
Ezen a napon Füredről nyugat felé indulva Balatonudvari temetője, majd a különleges alakú Hegyestű érintésével Salföld nevezetességeihez utaztunk, majd visszaútban még rövid pihenőt tartottunk a világ egyik legszebb táján

A következő napon is reggel 6 óra tájban keltünk, hogy 7-re már az étkezdében lehessünk, mivel a reggeli elfogyasztása időbe került, mi pedig nem akartunk kapkodva étkezni. Odakint az az időjárás az előző naphoz képest igencsak siralmasan festett: borús, párás reggel virradt ránk és bizony az előrejelzés sem kecsegtetett sok jóval. Reggeli után hamar útnak eredtünk, de még tettünk egy villámlátogatást a balatonfüredi állomáson. Ott egy mellékvágányon ácsorgó dízelmozdonyt láttunk, amely a Budapestről érkező sebesvonatot várta, hogy a villamos lokomotív helyébe lépve továbbíthassa azt Tapolcára. Ekkor még nem esett, így ha nem is vidám, de reménykedő hangulatban haladtunk tovább. Lassan elmaradtak a nevezetes üdülőhely házai, majd meghaladtuk a Tihanyba vezető leágazást és suhantunk tovább.

Az előttünk álló szakaszról útikönyvünkben ez áll: "Az országúton a part felé tartó lejtőn kedves, öreg falu áll: Balatonudvari. Nevét minden bizonnyal a régi királyi udvaroncoktól örökölte. Fehér házai ragyognak a nyári napsütésben, kis temetőjében érdekes, szívalakú sírkövek alatt porladnak a község hajdani lakói. A feliratok alig olvasható betűiből tudjuk, hogy a múlt század elején készültek ezek a sajátságos szívalakú köemlékek, melyek így tömegesen sehol máshol nem fordulnak elő az országban." Bár már többször is láttuk ezt a ma már nem használatos, műemléki védettségű temetőrészt, de nem tudunk betelni a különleges látvánnyal. Érdekességként megemlítem, hogy a mögötte elterülő "igazi" temetőben is látni új faragású, azonban hagyományosan szív alakú sírköveket.

Sajnos az időjárás nem kímélt minket, hiszen a temetői rövid tartózkodásunk alatt eleredt az eső. Mindettől függetlenül haladtunk tovább, majd Zánka határában, a nevezetes Gyermekváros - a hajdani Úttörőváros - után elkanyarodtunk a Balaton partját kísérő országútról. Felütve útikönyvemet erről a vidékről a következőt olvashattuk: "Kúpalakú bazalthegy őrzi Zánka mellett a híres nevezetes Káli medence bejáratát. A kagyló alakú medence ősi községei a magyar történelem első századát őrzik a neveikben. Kál harkától származik a sok »Kál« végződésű falu - harkának hívták a honfoglaláskori magyarok legfőbb bíráját -, s a híres Oers vezérre a környék Örs nevű falvai emlékeztetnek." Ezúttal egy olyan tanúhegyhez igyekeztünk, amely az ember tevékenységének köszönhetően már rég elvesztette kúp alakját, viszont éppen emiatt lett népszerű turisztikai központ. Hamarosan a Hegyestű tövébe érkeztünk.

E helyről az 1953-as útikönyvünk nem tesz említést, mivel a hegy '30-as években megkezdett bányászata akkortájt még javában folyt. A Balaton-felvidéki bazaltkitermelés elleni erőteljes lakossági ellenkezés hatására aztán itt is előbb korlátozták, majd 1970 táján megszüntették a munkálatokat, a geológiai bemutatóközpont azonban csak jóval később, az ezredforduló körüli években épült ki. Erre különösen az a tény tette alkalmassá, hogy a korábbi bányászat során feltárult a hegy belső szerkezete, ugyanakkor láthatóvá vált a valamikori vulkán kürtőjében a kihűlése során oszlopokká szilárdult bazalt. Elsőként betértünk a bejárat melletti kis épületbe, ahol kőzettani kiállítást, valamint filmvetítést tekintettünk meg. Eközben reménykedtünk abban, hogy az eső alábbhagy...

...de mivel ez nem következett be, sőt erős szél is kerekedett, körbejártuk a tanösvényt, majd elindultunk vissza a tópartra, ahol Szepezdfürdőnél rövid időre megálltunk. Amikor a Hegyestű felé tartottunk a csendes, de kitartónak tűnő esőben, azt gondoltuk, a kutya sem fog ebben a kellemetlen időben elzarándokolni oda. Nos, nagyon úgy tűnt, hogy tévedtünk, mert ugyan megérkezésünkkor valóban még tán egy látogató sem volt, azonban amíg ott tartózkodtunk, meglepően sokan, köztük német turisták is érkeztek. Aztán amikor Szepezdnél visszaértünk a Balaton partjához, szerencsére megszűnt a csapadék. A hűvös, metsző szél azonban maradt, bár ennek ránk nézve különösebb jelentősége nem volt, hiszen fürdőzésről szó sem lehetett.

1953-ban - és később egészen a '80-as évek végéig - Magyarország legmenőbb üdülőhelye a Balaton volt, ezért nem is csoda, hogy útikönyvem sokat foglalkozik a magyar tenger környékével. Persze elsősorban nyári impressziókról olvashatunk, mint például: "A tó vizét a természet is a fürdőzők ajándékának szánta. Nyáron könnyen felmelegszik, minthogy három-négy méternél alig mélyebb. Már az első tavaszi napsütéssel egyidőben feltűnnek partjain a strandolók, s még októberben is hangos tőlük a vízpart." Nos, mi nem voltunk ilyen szerencsések, hiszen akik tavaly szeptember közepetáján éppen itt időztek, még valóban adódott lehetőségük egy szerény fürdőzésre, mi azonban nyakig begombolkozva sétálgattunk a töküres szepezdfürdői strandon.

Szepezdfürdő után rövid időre ismét eltávolodunk a Balatontól, innentől azonban nem követtük útikönyvünk tanácsait, amelyből egyébként még a következőket tudhatjuk meg a környékről: "Említsük meg a környék földtani nevezetességét is: a Köveskál, Kővágóőrs, Szentbélkálla vidékén látható kőtengert. A községek határában, apró daraboktól kocsikerék nagyságig változó méretű homokkő-alakzatok borítják a tájat. A kővágóörsi kőtenger egyes vélemények szerint a Pannóniai tenger kővé vált túrzása. A kőtenger a tudományos világ által jól ismert és az egész földkerekségen egyedülálló földtani jelenség: megtekintésére messze földről érkeznek hozzánk tudományos kutatók." Mi nem ezen nagy- és népszerű helyek egyikét, hanem egy kisebb és kevésbé ismert kőtengert látogattunk meg Salföld község határában.

A földből hol sűrűbben, hol ritkábban előbukkanó kvarchomokkő sziklácskák egyedi hangulatot kölcsönöznek a tájnak, a különleges kőalakzatok nemcsak a mezőkön, több esetben házak udvarain is megfigyelhetők. A falu határában egy kolostorromhoz vezető turistautat vettünk észre és rövid tanakodás után úgy döntöttünk, eredeti tervünktől eltérve ezt is felkeressük. Először nyílt terepen haladtunk, ahol lassan ritkultak, majd teljesen elmaradtak a kövek, később sűrű erdőben gyalogoltunk tovább. Egy fordulónál hirtelen földbe gyökerezett a lábunk a magunk mögött hagyott falu és környéke mesés látványától. Salföld egyik érdekessége, hogy három utcájában hatvan ház sorakozik, miközben lakosainak száma hatvan. 1970-ben még 243-an éltek itt, 1990-ben már csak 77-en - ezt tette a településfejlesztési koncepció...

A vártnál valamivel hosszabb úton, de végül csak megérkeztünk a kolostor romjaihoz. A viszonylag jó állapotban ránk maradt gótikus épületegyüttes építésének pontos időpontját nem ismerjük. A keletre tájolt templom mellé  észak felé felhúzott kolostorépületet az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok tagjai lakták. Pusztulása a török időkre tehető, azonban a falak részben a tető vonaláig ma is állnak, benne megcsodálhatók a gótikus ablakok, és ma is látható a kerengő közepén álló kút. Sokáig bolyongtunk a folyosókon, be-be pillantottunk a különböző helyiségekbe, miközben szinte magunk előtt láttuk a sötét folyosókon bolyongó szerzeteseket. A rom közelében a területet kezelő erdészet pihenőhelyet alakított ki padokkal, asztalokkal és tűzrakóhellyel, de adott a lehetőség egy esetleges eső elől fedett helyre menekülni is.

Az időjárás szerencsére továbbra is száraz maradt, mi pedig visszaindultunk Balatonfüred felé, nehogy a vacsoránkról lemaradjunk. Útikönyvünkben ezt olvassuk: "A Káli-medencéből erdőborította hegynyergen át jutunk le a szőlők között Révfülöp árnyas strandfürdőjéhez az északi part egyik legbájosabb falucskájába." Cholnoky Jenő földrajztudós szerint a révfülöpi Fülöp-hegyről nyílik a világ egyik legszebb tája, ezt a mondását a község lakói igen sűrűn emlegetik is. Eredeti tervünk nekünk is a tavaly leégett, de gyorsan helyreállított 20 méter magas kilátó felkeresése volt, de végül a kolostorrom meglátogatása miatt erre most nem maradt idő. Az azonban még belefért, hogy az útikönyv tanácsát követve a Balaton partjára sétáltunk, azonban nem a strandra, hanem a kikötőbe sétáltunk le, ahol megkapó panorámában volt részünk.

Utunk az állomáson végződött, ahova éppen befutott a tapolcai sebesvonat. Itt is található egy templomrom, az ún. fülöpi templom maradványa. A 13. századi eredetű épület egy közvetlenül az állomás mögött elterülő telken, a sínektől csupán néhányszor tíz méterre helyezkedik el, ennek ellenére korábban sem a vonatból, sem a pályaudvar felett átvezető felüljáróról nem lehetett látni. Nemrégiben azonban kivágtak egy fát a vágányokat kísérő fasorból, így el tudtam készíteni ezt a felvételt. Csak később, ezen hozzászólás írása közben jutott tudomásomra, hogy a település rendelkezik egy másik, a leírás szerint a fülöpinél talán még impozánsabb templomrommal, ennek megtekintése azonban most már a kilátó felkeresésével együtt a következő Balaton-parti látogatásunk feladata lesz.
Ezzel lezártuk a napunk érdemi részét és nekiindultunk a Füredre vezető utunknak, ahol szállodánk konyhájában már minden bizonnyal lázas előkészületek folytak a vacsoránkat illetően, ami pedig az eseménydús, fárasztó napunk után ránk is fért.

5. nap
Badacsonyból indulva a hegy sikertelen körbejárását követően még elzarándokoltunk a kis Zalahalápra, hogy megtekinthessük legújabb látványosságát

A Balatonnál töltött utolsó napunkra ismét jó idő ígérkezett, amire szükségünk is volt, hiszen ekkorra strapás programot álmodtunk meg. A program fő részét a Badacsony körbejárása jelentette, ami végül nem teljesen a terv szerint alakult. A hegy megmászásának a hasonnevű településről a talán a legkedveltebb sétaúton vágtunk neki. "Nagyszerűen gondozott gondozott szőlők kísérik utunkat, s egy darabig mellénk társul a kristályvizű Séd patakocska, mely lefelé siet a Balatonba. Egyre emelkedő úton érjük el a »Vörös Csillag« turistaházat, majd Szegedy Róza egykori présházát. Udvarán két hatalmas jegenye, már messziről jelzi a Badacsony egyik legkedvesebb épületének helyét." Az út a közelmúltban megújult, aki végigjárja, menet közben az út mellett sorakozó számos infós táblát tanulmányozva megismerheti a régió múltját és jelenét.

Az egykor népszerű turistaház gondozatlan udvara közepén elhagyatva, üresen várja sorsa jobbra fordulását. Egyre közeledünk a lakott terület határához, amelyen túl már az erdőség lesz az úr, de már innen is jól láthatók a 438 méter magas hegyre oly jellemző bizarr sziklaképződmények. A Badacsony azonban nem csupán a turistáknak és a borbarátoknak érdekes, irodalmi vonatkozása is van. "A hegy hangulata Himfy dalait, a balatoni regék édesbús sorait idézi: »Édes kínos emlékezet / Ah Badacsony szürete!« 1795 őszén a badacsonyi szüreten ismerkedett meg Kisfaludy Sándor Szegedy Rózával, a »Kesergő« és a »Boldog szerelem« ihletőjével, aki itt lakott e házban. Ma állandó kiállítás várja a látogatókat, azokban a szobákban, ahol a Szegedy-család egykori bútorait és Kisfaludy irodalmi munkásságának emlékét őrzik."

Mivel a múzeumot zárva találtuk, folytattuk utunkat előbb a kiszáradt Jókai-forrás mellet, majd még erősebb emelkedőn, illetve lépcsősoron felhágva értünk fel a hegyoldalba ékelődő teraszra. Útikönyvünk szerint "bazaltköves úton érjük el feljebb az erdő szegélyét, s a »Rózsakő« nevű nagy bazalttuskót. A néphit szerint »ha leány és legény - háttal a tónak - leül erre a mohos, szívalakú kőre, még abban az évben férj és feleség lesz«." Mivel mi ezen már rég túljutottunk, ezért pár perc pihenés és nézelődés után elindultunk a hegyet megkerülő ösvényen. A sűrű erdőn át vezető kényelmes út nem sok látnivalót kínált, aztán hirtelen olyan helyre érkeztünk, amilyenre álmainkban sem gondoltunk volna. Ez a Rabszállás. Bédekkerünk nem tesz róla említést, mindjárt ki is derül, hogy miért.

Szinte hihetetlen, hogy miközben az útikönyv idilli képet fest a Badacsony környékéről, ugyanakkor a hegynek a tóval ellenkező oldalában szögesdróttal körbevett munkatábor működött. A ma Rabszállásnak nevezett, akkor csupasz, fátlan területen 1949 tavaszára készült el az a tábor, amely a régi bazaltbányában dolgoztatott internáltak szálláshelyéül szolgált. Egy elhagyott bányászlakás köré épületeket húztak föl, a táborlakók körletei mellett iroda, raktár és a fegyveres őrség szálláshelye létesült. A munka a 312 méter magasan elhelyezkedő kőfejtőben két műszakban zajlott, az első hajnali négytől délig, majd a második 12 órától este nyolcig tartott. A rabokat hetente egyszer levezették Badacsonytomajba fürödni, idejük többi részét a világtól elzárt táborban töltötték.

Teljesen ledöbbenve álltunk a területen, majd körbesétálva szemrevételeztük a lassan enyésző, de még felismerhető romokat. A táborba először a rendszer ellenségeit hozták. akik ugyan semmit nem követtek el, de az akkori hatalom veszélyt látott bennük. Őket 1951-ben kuláknak minősített, főként az Alföldről érkezett jómódú parasztgazdák váltották. Utánuk kiskatonák népesítették be a tábort, akiket azért különítettek el a néphadsereg állományából, mert szüleik politikailag megbízhatatlan elemek voltak. A Rabszállás Rákosi bukása után, 1954-ben szűnt meg, ezt követően a területet fásítással próbálták elrejteni a kíváncsi szemek elől, de az épületek maradványai ma is állnak. Nehéz szívvel indultunk tovább az egyre nehezedő, néhol szinte nyaktörő mutatványokra kényszerítő terepen.

Beismerem, innentől a dolgok irányítása kicsúszott a kezeink közül - magyarán mondva eltévedtünk -, de az események ilyetén alakulását végül nem is bántuk. A Badacsonyt megkerülő útról ugyanis az egyik elágazásnál letértünk, a részben meredek ösvényen pedig a hegy tetején elhelyezkedő fennsíkra jutottunk. Szerencsére e fennsíkból kiemelkedő, 438 méter magasságba szökő kitüremkedésre 2011-ben kilátót építettek, ahonnan - jó időben - belátni a Balatont egészen Tihanytól egészen Keszthelyig. A másik irányba sem lebecsülendő panoráma tárul a látogató elé, a Balaton-felvidék hegyeinek beazonosításában a kilátó mellvédjére szerelt táblák nyújtanak segítséget. Innen egészen más perspektívában csodálhattuk meg az előző napon bejárt Káli medencét, de a távolban felismertük a Hegyestűt is.

Visszafordítva tekintetünket próbáltuk felismerni a parton sorakozó üdülőtelepüléseket, miközben a szemben lévő parton felsejlett előttünk a Keszthelyi hegység. Badacsonytomaj település a lábaink előtt hevert, onnan talán rövidebb úton is feljuthattunk volna a hegyre, ám a meredek kaptatón nem biztos, hogy gyorsabban haladtunk volna. Jól látható az állomás is, ahol menetrend szerint minden második órában találkozik két ellenirányban haladó vonat. Néhány perces várakozás után végignézhettünk egy ilyen eseményt is, majd leereszkedtünk a hegyről. Aznapra még be volt tervezve egy látnivaló megtekintése, ezért hát elindultunk Tapolcán át Zalahaláp faluba.

Az elmúlt három nap számunkra a földtan és a kőbányászat jegyében telt el, hisz' a régebbi időkben a Balaton-felvidék, vulkanikus eredete miatt, az útépítés anyagszükségletének kitermelési helyeként szolgált. Így volt ez a Tapolcától északra elterülő Zalahaláp esetében is, melynek határában nagyban folyt a kitermelés. Útikönyvünk megjelenésének idején ez az ország három nagy kőbányája közé tartozott, ahonnan közép-Európa egyik legkeményebb bazaltja került ki. A munkák során a Haláp-hegy eredetileg 358 magassága 291 méterre apadt. A kitermelés 1986-ig tartott, az egykori iparterület robusztus épületeinek ma már nyomát sem látni, s a terület a közelmúltban az idegenforgalom szolgálatába állt.

Elhagyva a régi bányában kialakított földtani bemutatóhelyet, nehezen feledhető látvány tárult a szemünk elé. A lábaink előtt heverő Zalahaláp település fölött a látóhatárt a Badacsony jellegzetes sziluettje zárja, előtte a kis, kúpszerű Gulács emelkedik, jobbra pedig a Balaton kukucskál. Felütve útikönyvemet ezt olvasom: "A Badacsony a Balaton kirándulóinak egyik legszebb, legnépszerűbb célpontja. A nyári idényben vonatok, hajók ontják a látogatókat. Kikötője és vasútállomása hatalmas jegenyék között húzódik meg a hegy lábánál. Kedves nyaralók, szép villák és pincék között vezet az út a hegyoldalban." Csak ne kísértene az idézett sorok papírra vetése idejében még teljes erővel működő Rabszállás, de szerencsére az a kettősség, amiről az 1950-es évek turistáinak valószínűleg sejtésük sem volt, mostanra már a múlté.
Balaton-felvidéki utazgatásunk itt véget is ért. Bár a 6. napra, vagyis a hazautazásunk napjára is be volt tervezve néhány hely felkeresése, azonban alig indultunk útnak, egy telefonhívás miatt ezekről le kellett mondanunk. A munkahelyemről ugyanis tájékoztattak kollégám hirtelen megbetegedéséről, és egyúttal felkértek, hogy másnap menjek be dolgozni. Arra pedig fel kellett készülnöm, vagyis elérkezett a vakációnk a vége. De így is sok mindent láttunk és tapasztaltunk a meglehetősen rapszodikus időjárás ellenére is. Még egyszer utoljára idézem 1953-as útikönyvemet: a Balaton "partjain három különböző hangulatú táj találkozik. keletről a Mezőföld hullámos termékeny táblája, északon a Balaton-felvidék hegyei övezik,mögöttük csaknem párhuzamosan a Déli-Bakony nyúlványai kísérik a partot. Nyugaton és délen szelíd, lankás dombok ölében pihen óriási víztömege." És bár többször is töltöttünk már hosszabb-rövidebb időt a tó környékén, ez a mostani üdülésünk rádöbbentett, hogy valójában milyen keveset is láttunk a Balatonból és környékéből. Reményeink szerint visszatérünk még a környékre és nem csak a nagy tömegeket vonzó retró vasúti hétvégék idején.