Az idei nyár csúcspontja számunkra az a szűk augusztusi egy hét volt, amikor a kisunokánk az óvodai szünet idején nálunk "üdült". Sajnos épp akkor érkezett a lehűlés, amely a közösen eltöltött időnk egy részére a négy fal közé parancsolt, de egy alkalommal, amint az idő kissé jobbra fordult, kiruccantunk Tiszakécskére. Alig érkeztünk meg, amikor lecsapott ránk a polgármester, aki minden bizonnyal turistának nézett minket, és afelől érdeklődött, hogy tetszik nekünk ott. Nos hát mit válaszolhat ilyenkor az ember? Idéztük Ferenc Józsefet, vagyis minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, de hogy azért mégse legyen túlontúl tökéletes a kép, hozzátettük: milyen kár, hogy a kisvasút nem közlekedhet. A város első embere erre kiselőadást tartva taglalta, hogy a vasúttal ugyan minden rendben van, csak a mozdonynak, mivel az a felújítása során nagymérvű beavatkozásokon ment át, még nem érkezett meg az engedélye. Végül azt javasolva búcsúzott el, hogy térjünk vissza szeptemberben, akkor már biztosan megindul a vasutacska. Unokánkat azonban ez nem hatotta meg, vigasztalhatatlan volt, hogy hiába vannak ott a sínek, vonatozni mégsem lehet. Szerencsére elfogadta a kompromisszumos ajánlatunkat és mentünk egy kört a gumikerekű "kisvasúttal". Már akkor megfogadtuk a polgármester úr javaslatát, és ugyan nem szeptemberben, de október második napján ismét megjelentünk Tiszakécskén.

Valamikor réges-régen, abban az az ifjabb nemzedékek számára elképzelhetetlen internetmentes világban a vasúttal kapcsolatos dolgokról legfeljebb a nyomtatott sajtóból, vagy szóbeszédből értesülhettünk, sok alkalommal már későn. Az 1980-as években a lakóhelyemhez közeli, népszerű fürdőhely, Tiszakécske kisvasútja is egy igen misztikus létesítménynek számított, amiről vajmi keveset, mondhatni semmit sem tudtunk. Idővel aztán az akkoriban úttörővasútként működő vonal közlekedési napjai belekerültek a MÁV hivatalos menetrendkönyvébe is, így az érdeklődők már biztosra menve utazhattak a tiszaparti városba. Többször is jártam ott, mígnem már az új évezred első évtizedének végén arra érkeztem, hogy a rozsdás síneken nem jár vonat, a szerelvény pedig a kocsiszínbe bezárva várja sorsának alakulását. Azonban sokáig semmi sem történt, mígnem talán tíz évvel később felröppent a kisvasút újjáépítésének híre. Ekkor már mindent tudhattunk az internet által, a hírözön néha talán egy kicsit sok is, mint a tiszakécskei vasúttal kapcsolatban is több variációról lehetett olvasni. Azonban a dolog happy enddel végződött, és a teljesen újjászületett, hivatalos nevén Tisza Parti Kisvasúton másodikként válthattunk menetjegyet.

A kisvasút kiindulóállomása, hivatalos nevén Tisza-part a kedvelt szabadstrandtól 700, a szintén népszerű, de egész évben üzemelő termálfürdőtől pedig mindössze 200 méterre található. Korábban itt mindössze néhány termetes szomorúfűz, egy kavicsos peron és néhány pad, no meg két vágány várta az utasokat. Ezeknek helyére telepítették a vasútüzem központját, amely azelőtt a vonal túlsó végén, az egykori Sportliget állomáson volt. Az impozáns épületben tárolják szolgálatmentes idejükben a járműveket, de itt nyert elhelyezést az "utascentrum" is, amely a jegypénztárt, egy pelenkázóhelyiséget és a mosdókat foglalja magában.

Már kívülről szemlélve is feltűnt, belépve az ajtón még furcsábbnak tűnt, hogy a remíz zárt ugyan, de mégsem teljesen az, hiszen az oldalfalak nem mindenütt érnek fel a tetőig, de az épület a falak díszes burkolatai sem teljesen tömör. Így az itt parkoló járművek majdnem ugyanúgy ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, mintha odakinn, egy fa alatt állnának. De ez a régi, a Sportligetnél állt kocsiszínnél sem volt másképp. Miközben az épületet mustráltam, a vasutasok a mozdony beüzemelésével foglalatoskodtak. Bár a hőmérséklet kicsivel 10 fok fölött volt, a motor nagyjából 10 perc küszködés után röffent csak be.

Az utazni vágyókat a váróterem funkcióját is ellátó épületbe belépéskor két csinos hölgy fogadta, akiknek mindenkihez volt pár kedves szava. Miután úgy tűnt, a vonat képes lesz elindulni, megvettük a menetjegyeinket. Az első tíz jegyvásárló között voltunk, ezért ajándék is járt: egy tábla csokoládét és egy, a kisvasutat hirdető hűtőmágnest kaptunk, természetesen exkluzív csomagolásban. A járó motor hangja a négy fal között már-már bántóan felerősödött, ezért a mozdony a két kocsiból összeállított szerelvényt kitolta a nagyjából a régi állomás helyére megépített új indulási helyre, a peron mellé.

A C50-3372 pályaszámú vontatót a MÁV Északi Főműhely szállította 1955-ben, a gépezet több gazdasági vasúton is megfordult, mielőtt '70-ben Tiszakécskére érkezett. Most teljes felújítás után van, amely folyamán teljesen új (az egyik utas szerint MTZ-traktorhoz gyártott) motort kapott, és az elektronikája is megújult. Még mielőtt az újjáépített kisvasút első vonatának az élére állt volna, megtett egy rövidke távot a vonalon, a képen már visszafelé tart az állomásra. Erre az üresfutásra valószínűleg azért volt szükség, hogy a motorja elérje az üzemi hőmérsékletét, s így bizton teljesíthesse az aznapi várható feladatát.

Bevallom, még mielőtt otthonról elindultunk volna, a pénztár előtt álló, az utcára is kiérő hosszan kígyózó sorról vizionáltam. Ehhez képest rajtunk kívül mindössze egy család várakozott, akik gyorsabbak voltak és megszerezték a kisvasút 00001-es számú menetjegyét. Ennek oka a korai indulás (a meghirdetett menetrend szerint a vonatok ősztől tavaszig 9, 10, 14, 15 és 16 órakor startolnak a Tisza-parti végállomásról) és a kissé párás, hűvös időjárás lehetett. Ránk nézve ennek az az előnye volt, hogy a fiatalúr és a nagymamája is kényelmesen utazhatott, miközben jómagam a vonal mentén sétálva készítettem néhány felvételt.

Elsőként a "lakott területen" döcögő vonatot örökítettem meg. Az első 400 métert a Játszótér nevű megállóhelyig az eredeti nyomvonalon teszi meg a kisvonat, a sínpár az üdülőterület házai között kanyarog. Néhány évvel ezelőtt, amikor a Vál-völgyi (felcsúti) kisvasút építése folyt, a sajtó attól volt hangos, hogy a nyomvonal mellett lakók, mivel a vonatok utasai bebámulhatnak az udvarokba, elveszítik a magánéletület. Nyilvánvaló, hogy Tiszakécskén sem mindenki támogatta a kisvasút újjáépítését, azonban esetében sem az országos, sem a helyi sajtóban ezzel kapcsolatban semmilyen hírt, hozzászólást, vagy panaszt nem olvastam.

A vaspálya, bár - a pécsi kisvasút után - hazánk második legrövidebb keskeny vágányú vonala, meglehetősen változatos környezetben húzódik. A vonat a játszótérnél elhagyja a város házait és erdei környezetben folytatja útját. Az erdő kifejezés ezúttal némi fenntartással értendő, hiszen csupán egy néhány fa alkotta liget szélén csattognak a kerekek, de a síneket kísérő táj megváltozik. Nem sokkal később a szerelvény elhagyja az eredeti nyomvonalat és az újonnan kialakított pályavonalon zakatol tovább. A régi, a Sportligetig tartó vonalrészt elbontották, nyomát már csak az fedezheti fel, aki tudja, hol húzódott a sínpár.

Nagyjából az út felénél a kisvonat megérkezik a nagy kilátóhoz. Ezen a helyen régebben is volt egy hasonló, de jóval egyszerűbb építmény, azonban mind több panasz érkezett a város vezetőségéhez, hogy abból szinte semmit, de főként a Tiszát nem lehet látni. Néhány éve egy, a turisztika fejlesztését célzó pályázaton komoly összeget nyert az önkormányzat, amelyet a kisvasút mellett ezen kilátó felépítésére fordíthatott. A 20 és fél, a villámhárítóval együtt 22 méteres ácsolat legfelső, ötödik szintjéről 14 méter magasságból gyönyörködhetünk a kilátásban. Természetesen jómagam is megmásztam a kilátót.

A visszatérő vonatról ezt a képet már odafentről, a legfelső szintről készítettem. A kilátó és a végállomás közti szakaszon, vagyis a teljes vonal csaknem felén a vonat a Miskó István sétány mellett poroszkál. Ez a tény mondhatni sorsszerű, hiszen a népszerű sétány arról a - tragikus körülmények között elhunyt - polgármesterről kapta a nevét, aki 1970-ben kezdeményezte, majd a következő esztendőben levezényelte az úttörővasút megépítését. A hivatalos megnyitásra 1971 augusztus 20.-án került sor, vagyis a létesítmény az idén lett félszáz esztendős. Az újjáépített vonal megnyitását is augusztus 20-ára tervezték, amely végül az engedélyezési eljárás elhúzódása miatt nem valósulhatott meg.

A kilátóból remek körpanoráma nyílik a Tisza legnagyobb kanyarulatára, a szőke folyó itt közel 180 fokos, éles kanyart vesz, és ehhez a látványhoz immáron a Tisza-parti Kisvasút is hozzátartozik. Itt érdemes kitérni a vasút járműállományára is. A mozdonyról fentebb már szóltam, lássuk hát a két kocsi történetét. A zárt, Cak 001 pályaszámú vagon ismeretlen időpontban, feltehetően az 50-es, 60-as években állt szolgálatba Békéscsabán, onnan került Tiszakécskére. Sokkal érdekesebb a Ck 544 históriája. A nyitott személykocsi Weizer János aradi gépgyárában épült 1902-ben az Alföldi Első Gazdasági Vasút megrendelésére. Békéscsabáról a budapesti úttörővasút, majd Balatonfenyves érintésével érkezett a Tisza partjára.

Az első vonatpár leközlekedése után a kisfiúval a játszótérre indultunk, jómagam pedig rövid várakozás után továbbsétáltam a vasútvonal másik végéhez. Nem sokat kellet várnom, hamarosan feltűnt a távolban az érkező kisvonat is, amely a Sportcentrum megálló elhagyása után a képen már a célegyenesbe ért. A háttérben látható a felújított sportlétesítmény, melynek átadására 2017 júliusában került sor. Ennek túlsó kerítésénél végződött korábban a kisvasút, pontosabban mondva ott helyezkedett el a Sportliget nevű állomás, valamint a kocsiszín. Ezt már évekkel ezelőtt elbontották, mert útban volt az ott tervezett körforgalomnak, a járműveket pedig hosszú időn át, felújításukig a szabadban tárolták.

Az állomástól néhányszor tíz méterre áll a névadó Találkozások Háza, régebbi nevén Lübbecke-ház. Az épület németes hangulata nem véletlen, 2002-re Tiszakécske németországi testvértelepülése, Lübbecke anyagi segítségével épült. Benne rendeznek meg évről évre egy képzőművészeti alkotótábort, vendégszobáiban pedig a város vendégeit szállásolják el. Egy, az egyik közösségi oldalra feltett bejegyzés szerint a ház mellett egy normál nyombőségű pályafenntartási motorkocsit (TVGnh) szándékoznak kiállítani. Hogy ez valóban így van vagy sem, nem tudom.

A végállomás is kétvágányú, hogy a vontató megkerülhesse a kocsikat visszaindulás előtt. Ezen a képen a már a Tisza-part állomás felé haladó szerelvény a Sportcentrum megálló felé közelítve éppen elhagyott egy, a semmibe vezető gyalogos útátjárót. Hogy mi szükség volt a nagy mező irányába kiépített labirintus telepítésére, nem tudhatom, tervezője vélhetően egy későbbi fejlesztést vett figyelembe. Az útvonalon több átjáró is található, ezek szinte mindegyikét gyalogosok és kerékpárosok használják.

Sétám során az az érzés kerített hatalmába, hogy a Tisza-parti kisvasútnál mindjárt az első napon tetten érhető volt az egykori helyi érdekű vasutak jellegzetes kedélyes légköre. A délelőtti meneteknél, amelyeket még kevesen vették igénybe, a kalauz felajánlotta az utasoknak, beszéljék meg egymás között, meddig akarnak maradni és ők annak megfelelően indulnak vissza. Egy másik alkalommal pedig a szerelvény megállt a nyílt vonalon, a vonatszemélyzet szóba elegyedett egy sétáló családdal, s egyúttal menetrendi felvilágosítást is adtak. Ez utóbbinak köszönhetően kényelmesen meg tudtam előzni a vonatot és elkészíthettem a fenti felvételt.

Még egy alkalommal sikerült a vonat elé vágnom és épp amikor az erdei szakaszából kilépve a játszótérhez érkezett, újfent megörökítettem. Ehhez azonban már erősen ki kellett lépnem. Hogy ez hogy sikerülhetett? Nos, a bő másfél kilométeres vonathossz nem túl nagy, ezt még gyalogosan is rövid idő alatt meg lehet tenni, de a kisvasutaknál általános 15 km/órás sebesség mellett is elegendő 7-8 perc. Ezért ezen a vonalon a vonatok igencsak lassan haladnak, alig gyorsabban, mint egy sétáló ember. Ráadásul a kilátónál kis tartózkodást iktattak be, egy alkalommal az utasoknak lehetőségük volt ott a vonattal együtt fotózkodni. Így aztán nem is olyan nehéz ezt a Tisza-parti vonatot megelőzni...
Említettem, hogy meglepően kevesen jelentek meg az első nap délelőttjén a kisvasút induló állomásán. Ez a helyzet délutánra teljesen megváltozott, a mind sűrűbben kibukkanó nap és ezzel összefüggésben az egyre kellemesebbé váló idő hatására megindult a roham. Hirtelen annyian lettek kíváncsiak a város régi-új játékszerére, hogy a mentesítő vonatok közlekedése ellenére valamennyi szerelvény zsúfoltan közlekedett, az apró vagonokban többen állni kényszerültek. Ez persze, amint elmúlik az újdonság varázsa, elmúlik, de én úgy gondolom, ez a keskeny nyomközű vasút szép jövő elé néz.