Talán nem a legszerencsésebb indítás egy vasútrajongóknak szóló oldalra készített cikk kezdésének, de töredelmesen bevallom, minél távolabb kerülök a születési dátumomtól, annál kevésbé hoz lázba egy hazai vasúti parádéra invitáló meghívó. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyre ritkábban találkozunk kis hazánkban efféle rendezvényekkel. Talán ez az oka annak, hogy amikor hírét vettem, hogy augusztus első szombatján a székesfehérvári vontatási telepen kis ünnepség és egész napos mozdonybemutató lesz az M41-es sorozat 40. születésnapja alkalmából, mégis úgy döntöttem, ellátogatok ősi városunk pályaudvarára. Döntésembe közrejátszott a tíz évvel korábbi, hasonló esemény, amelyre az M41 2143-ast a sorozat eredeti színtervének megfelelő megjelenésűre festették le.

Az odajutáshoz a Záhonyból induló „fürdős” vonatot választottam. Bár ez általában félórás késéssel szokta elhagyni a 100-as vonalat, e csekélységet kompenzálja az, hogy nem kell a fővároson átbumlizni. Most jól indult a dolog, ugyanis kevéssel az érkezési ideje előtt tíz percnyi késést prognosztizált számára a hangosbemondó, melyet hamarosan 15, majd 20 percre növelt. Ez a valóságban huszonöt perc lett. Úgy tűnik, a 480 012-esnek nehézséget okozott a 13 kocsi és a végén a visszaúthoz szükséges V43 (a vonat két részletben tér vissza Záhonyba) továbbítása, mert ez a késés Székesfehérvárig apránként harminchétre növekedett.

Az ilyesfajta vasúti bemutatók legnagyobb erénye számomra, hogy bármiféle külön engedélyeztetési eljárás nélkül bejuthat az ember olyan helyekre, ahol egyébként macerás lenne fotózni. A székesfehérvári pályaudvart átívelő első felüljáró is egy ilyen helyszín, a műtárgy ugyanis a vontatási telepre vezet, tehát normál esetben csak a vasutasok használják. A kép főszereplője a Budapestre induló személyvonat, de az 1950-es években felépített, az állomás képét a mai napig uraló ún. kétlábú torony alatt az én vonatom végén hidegen továbbított 431 190, baloldalt pedig a csörgőnapi rendezvény is látható.

Az esemény egyik fénypontja a reggeli viszonylagos hűvösben megtartott fordítózás volt. Ezen esemény során alighanem valamennyi, a körfűtőházban közszemlére tett mozdonytípus egy-egy példányát megtáncoltatták a szervezők, de a hozzám hasonlóan kései befutók a javáról lemaradtak. Érkezésemkor éppen az M43 1133 pörgött. A gép alighanem már hosszabb ideje üzemképtelen, erre utal az oldalán látható, napjainkban már nosztalgikusnak ható pályaszám. Szép emlékeim fűződnek hozzá: néhány évvel ezelőtt a már akkor is dögrováson lévő Dácsia volt a lovasberényi fotósvonat egyik mozdonya.

A kis M28-as (pardon, 288-as, de a telefonszám-szerű új pályaszámokat még nem sikerült megszoknom) csak a mozgásképtelen gépeket húzta-tolta – felsővezeték híján itt a villamos mozdonyok is annak számítanak –, a Bzmot 390 (tényleg, ez mért maradhatott?) maga ment fel a fordítókorongra. A sokak által nem szeretett, de kétségtelenül a mellékvonalak megmentőinek számító motorkocsik Fehérvárott is otthon vannak, ilyenekkel utazhatunk Komárom, Pusztaszabolcs és Sárbogárd felé, de a holtszezonban a magyar tenger északi partját bejáró vonatok egy részét is ezen járművek alkotják.

Az ünnepeltek, vagyis a Csörgők meglehetősen nagy számban voltak jelen. Megörökítésük azonban a délelőtti órákban csak árnyékosan, a nappal félig szemben lett volna lehetséges, ráadásul előttük álltak a parádé nézői, ezért erről inkább lemondtam. Benéztem hát a mozdonyszín épületébe, ott azonban bár kellemesen hűvös idő fogadott, nem volt elég fény a fotózáshoz. Ennek ellenére megpróbálkoztam vele, aminek a fent látható kép lett az eredménye. A gépek számai balról jobbra: 418 327, 418 149, 418 120 és 418 106. Sajnos az eredeti színeire visszafestett M41 2143-as nem ebben a csoportban foglalt helyet.

Szintén csak a mozdonyszín belsejében sikerült megörökítenem a nap másik sztárját, az egykori M40 235-öst, mely most a szabványnak megfelelő 408 235-ös pályaszámot viseli. A koros és ennek megfelelően kissé kopottas megjelenésű masina jópár év kihagyás után ismét menetrend szerinti személyszállító vonatokat továbbít, mégpedig a nyári szezonra életre hívott Győr – Siófok gyorsvonatot a Rába-parti város és Székesfehérvár között. Állandó „lakhelye” Hatvan, kifejezetten e vonat továbbítása céljából lett a Dunántúlra kihelyezve. Talán korábban kellett volna érkeznem és akkor a fordítókorongon napfürdőzve is lefotózhattam volna.

Hagyjuk most ott a félhomályt és lépjünk ki ismét a ragyogó napfénybe! A körfűtőház mögötti területen is volt egy bemutató, az egyik vasúti daruval emelgettek egy tárgyat. Ez egyelőre meglehetősen kevés érdeklődőt vonzott, valószínűleg a publikum figyelmét akkor még a fordítókorongozás kötötte le. A darut a 478 222-es pályaszámú remotorizált Dácsia továbbította a helyszínre, amely mögött az emelőhöz szükséges eszközök tárolására és szállítására szolgáló kocsi látható. Maga a daru még a szépemlékű kelet-Németországban épült, ám mivel a többi vasúti járműhöz viszonyítva csak viszonylag ritkán kerül használatba, remélhetően még hosszú ideig szolgálja gazdáját.

Az 1950-es években még gőzmozdonyok ellátására épített körfűtőház mögötti területen több leállított jármű volt látható. Néhányan lézengtek közöttük, sem kordon, sem biztonsági emberek nem gátolták meg, hogy a látogatók ott is szétnézzenek. Magam is ezt tettem, s így sikerült néhány „autentikus” fotóval gyarapítanom a gyűjteményemet. Székesfehérvárott a nagydízelek remotorizált változatait is használják, számomra ez annyiban jelent érdekességet, hogy itthon ezeket a járművek csak meglehetősen ritkán láthatom. A képen a 306-os Szergej és a mögötte szomorkodó Bzmot együttese látható.

Amikor visszatértem a parádé színhelyére, éppen a 460 (avagy V46) 014-es „Szöcske” mutatta meg magát a publikumnak. A mozdonyok oldalán információs táblák voltak, melyekről az érdeklődők megtudhatták a sorozat rövid történetét és fontosabb műszaki adatait. Fotózáshoz azonban ezek a táblák nem voltak éppen célszerűek, de egyszerűen meg lehetett oldani a problémát: akkor exponálni, amikor ezek éppen nem látszanak. A fordítókorongra a következőnek a 480 005, vagyis a „Mátyás-mozdony” kérezkedett, azonban a művelet olyan lassan haladt, hogy nem tudtam megvárni. Ugyanis más terveim (is) voltak.

Amúgy is ideje volt már indulni: néhány lurkó rájött, hogy melyik gomb működteti a kürtöt (valamennyi kiállított mozdony vezetőállására fel lehetett menni) és azt előszeretettel nyomkodták is. Az állomás felé pillantva azonban a látvány megtorpanásra késztetett. Egy számomra szokatlan színű kocsikból összeállított személyvonatot pillantottam meg, élén a 418 323-as dízelmozdonnyal. Ez kissé meglepett, mivel GYSEV-szerelvényre nem számítottam. Később a menetrendből kisilabizáltam, hogy alighanem a Szombathely – Tapolca – Budapest gyorsvonatot láttam, mely hamarosan egy ütött-kopott Szilivel az élén folytatta útját.

De indulnom kellett, hogy elérjem a fővárosba startoló déli személyvonatot, mivel látni szerettem volna a vasút egyik nyári attrakcióját, egy Nohabbal továbbított közforgalmú személyszállító vonatot. Az M61-esek már évek óta nem vesznek részt a személyszállításban – legfeljebb kirándulóvonatot továbbítanak –, de most a mozdonysorozat félszáz éves évfordulója alkalmából a nyári hétvégeken ismét közlekedik a tizenhetes, még csupán 49 esztendős gép egy pár tapolcai sebesvonattal. A mögötte látható szerelvény tarka összeállítása pedig még egy élményvonatot is megszégyenít. A kép Dinnyésnél készült.

Eddigi rövid ott-tartózkodásom elég volt arra, hogy megtapasztaljam: a 30a vonalon a késés normális dolognak számít. A Nohabos menet is késett, ami azonban nekem most jól jött, hiszen minden perc haladék kicsivel jobb fényviszonyokat teremtett. Azonban a hőmérséklet egyre emelkedett, a híradások szerint a hőmérő higanyszála aznap 37 fokig kúszott fel. S bár a megálló peronja felett átívelő felüljáró kellemes árnyékot vetett, nem akartam órákon át egy helyben maradni. Szerencsére még egyszer szétnéztem, s láttam hogy valami közeleg, mégpedig egy tehervonat. Sajnos igencsak rövidke volt, no de ne panaszkodjak…

Elindultam hát a régebbi vasútfotós módszeremet követve gyalogosan a vasútvonallal párhuzamosan húzódó közúton a kezdőpont, vagyis Budapest irányába. Ez eleinte nem volt túl kellemes, mivel a Velencei tó nádassal benőtt partjának közelében húzódó út mellett alig van árnyékot adó fa. Sokáig vonat sem jött, csak Székesfehérvár felől, ami fotózás szempontjából – a napállás miatt – nem volt megfelelő. A következő képem így Agárd megálló közelében készült egy arrafelé megszokottnak számító elővárosi személyvonatról, a háromegységes FLIRT-szerelvény első tagja az 5341 006 volt.

A Velencei tó partján lévő megállóhelyek mindig is tetszettek. A szigetperonon elhelyezkedő, a napsütés elől hűs árnyat adó fák a vasúti létesítménynek parkszerű megjelenést és különleges hangulatot kölcsönöztek. Kicsit féltem, hogy a vonal átépítése közben ezeket a megállókat a többi, modernizált társukhoz hasonlatos egyen-stációvá alakítják, de szerencsére tévedtem. A lombos, öreg fákat ugyan kivágták, azonban helyettük újakat ültettek, melyek remélhetően hamarosan beborítják árnyékukkal a díszburkolatos peront. Agárd mh.-en a 017-es Desiro vezetésével Tapolcára közlekedő sebesvonatot sikerült lekapnom.

Az idei nyáron rossz idők jártak a Balatonnál szolgáló Desirókra. Több, komoly fennakadást okozó üzemképtelenséget produkáltak, amiket legtöbbször a fedélzeti számítógép meghibásodása okozott. De a remotorizált M41-esekkel is elég sok baj volt, s ebben – bár nem vagyok gépészeti szakember –, úgy vélem, hogy a képességeikhez képest túl nagy igénybevétel is közrejátszott. Ezen a felvételen például egyiküket egy Bmx-sorozatú kocsikból álló szerelvény élén láthatjuk Gárdony határában. Az eredetileg motor-mellékkocsiknak szánt vagonok ez évben dolgoznak először a magyar tenger partján.

Régebben – úgy egy emberöltővel ezelőtt – azért jártam szívesen a Budapest – Székesfehérvár vasútvonalhoz fotózni, mert ott sok vonat járt és változatos járműállománnyal találkozhattam. Ez szerencsére ma is igaz, bár az akkor megszokottnak számító M61, M62 már csak igen ritkán bukkan fel, azonban egyáltalán nem olyan homogén az arra közlekedő szerelvények összeállítása, mint például a 100-as vonalon. Ebben a kis összeállításban is számos vonatfajta megfigyelhető, pedig csak viszonylag rövid időt töltöttem a pálya mellett. Ezen a képen a tizennégyes Traxx látható, amint hosszú szerelvényével áthalad Gárdony állomáson.

A hazajövetelre több megoldás kínálkozott, köztük a két közvetlen, a budapesti átszállástól megkímélő „fürdős” vonat. Végül azonban a forróság miatt a háromórás gyorsított személyvonat mellett döntöttem, melynek érkezését Gárdonyban vártam meg. A vonat késett, ami azonban kapóra jött, hiszen így le tudtam kapni a fővárosból Szombathelyre tartó, szintén késetten áthaladó gyorsvonatot. Ez pedig annyiból volt érdekes, hogy a kocsisort a GYSEV társaság 430 323-as Szilije továbbította. A korábbi hazaindulás ötlete utólag jó döntésnek bizonyult, a Keszthely – záhonyi „fürdős” ugyanis egy órás késést produkált, de a Tapolcáról szintén Záhonyba tartó társának sem kellett szégyenkeznie a maga 45 percével. Mindent összevetve kellemes, tartalmas napot töltöttem Székesfehérvárott és környékén, remélem, a Csörgők ötvenedik születésnapján is ott leszek.