Vasútállomáson vagyok, ez első pillantásra látszik. A világ megváltozott körülöttem, de nem az előnyére. Előttem és alattam sínek kilométer hosszú áradata, körülöttem az utastájékoztató berendezés hangja tölti be a levegőt. Alig marad időm szertenézni mire szól az ajtózárást jelző hang, a jelző előttem szabadra vált és kimondatlanul is érzem az utasok egyre növekvő türelmetlenségét mögöttem, mert ők utazni szeretnének. Hát jó, akkor menjünk! Az érintőképernyő bal szélén ujjamat a P1-es feliratra helyezem, amire meglódul a szerelvény.

Átcsattogunk a kitérőn, előttem felirat mutatja, hogy innentől 60 kilométeres óránkénti sebesség van számomra engedélyezve. Bárhogy is próbálok a műszerfalra pillantani valami titokzatos erő megállítja a fejemet, megakadályozza, hogy kellőképpen elforgassam. Ugyanez a helyzet a körbenézéssel is. Pár másodperc eredménytelen próbálkozás után feladom és beletörődök a megváltoztathatatlanba, pedig szerettem volna egy kicsit kihajolni az ablakon és hátrafelé végignézni az általam irányított szerelvényre. Helyette mintha valami sci-fibe kerültem volna, a látóteremet különböző feliratok teszik gazdagabbá. A látható terület bal szélét a menet- és fékfokozatok megnevezései töltik ki a menetirányváltó állásával, középen alul látom többek között a menetáramot és a sebességemet, jobb szélen felül pedig állomási adatokat, valamint egy furcsa pontrendszert figyelhetek meg. Kis idő után rászokik a szemem ezek állandó vizslatására, bár kényelmesebbnek érezném ha a vezetőállás pultját láthatnám a mutatós műszerekkel.

Ujjaim mozgatására a jármű megelevenedik alattam, nyílt pályán közel 100 km/h-val haladunk, de próbálok óvatos duhajként viselkedni: nem ismerem még a gépet, nem tudom hogyan reagál a mozdulataimra. Sebességkorlátozás jön, előttem az automata vonatbefolyásoló jelzi, hogy csökkentsem a sebességemet 75-re. Megteszem, bár furcsállom, hogy egyből kapcsolhatok B5-öt, nem kell végigzongorázni az összes fékpozíciót. A kívánt sebességet elérve újabb ujjmozdulattal visszateszem üresbe a menetszabályzót: a fékhatás elmúlása szinte azonnali, amíg gurul a vonatom addig alig-alig csökken a tempó. Kissé furcsa ez számomra, de aztán egy emelkedőn már rá kell kapcsolnom, különben lassan érnék fel a tetejére. Hmm, érdekes a fizika ebben a világban.

Pár gombnyomással elérem a menetrendet ami akkora, hogy kitölti előttem a teljes látómezőt: vagy ezt nézem, vagy a terepet, így mivel vasutasnak a szeme a pályán legyen, hagyom a csudába, megyek ahogy tudok, maximum majd sokat várakozok az állomásokon. Sajnos a környezet sem derít jókedvre: mindenfele kockaépületek, ráadásul úgy tűnik valami különös mérnök tervezhette meg ezt a városkát, ugyanolyan épületek mindenfelé, a falak textúrája pedig túlzottan négyzetrácsos, a feliratokat sem tudom elolvasni az egyes táblákon annyira homályosan kivehetők csak, pedig nem is ittam. Menet közben döbbenek rá mi volt annyira furcsa: nem látom az árnyékokat, csak a sínek vetnek mindig jobbra némi sötétséget, az alagútban is nappali fényben haladhatok. Valamit nagyon elszúrt itt a Teremtő. Papírvastagságú sorompó mellett húzok el ami jól hallhatóan adja ki magából a vonatom közeledtére a bimm-bammoló figyelemfelkeltő jelzést. Autó persze egy szál nincs, kihalt körülöttem az élet. A látványból nem ismerem fel egyik valós várost sem, az állomásnevek sem mondanak számomra semmit, de az lejön egyből, hogy Japánban járok. Alattam halkan zajong a villamos motorvonat, a kitérőkön való áthaladást is csak lelkiekben érzem és nem a valóságban.

Szemből másik vonat érkezik a mellettem lévő vágányon, kockasága minden képzeletet felülmúl, de zavartalanul suhan el mellettem. Érdekelt volna, hogy mennyien vannak rajta, de átláthatatlan ablakokat készített neki a tervező. Biztos megvolt rá az oka, nem tudom tőle megérdeklődni, úgyhogy együtt élek ezzel. Előttem a jelző sárgáról zöldre vált, úgy tűnik valaki nem túl távol előttem szintén egy vonatot vezet. A távolban feltűnik egy állomás üres peronnal, ahol csak meg kellene állnom, a hangos utastájékoztató rendszer pedig elkezdi sorolni a megszokott információkat japánul és angolul. Szerencsére a látótávolság elég nagy, így van időm fékezésre utasítani a járművemet, a fékfokozatok kellő száma pedig finom megállást tesz lehetővé. Kipécézem magamnak a megállás helyét jelző táblát az élére állított, piros szegélyű négyzetével, de látom, hogy vele szemben három színes háromszög lóg a levegőben. Megcélzom a középsőt, próbálok minél közelebb megállni hozzá. A tervem nagyjából sikerül, az ajtók automatikusan nyílnak és elvileg utasok hagyják el a vonatomat. Sajnos ezt a folyamatot nem tudom nyomon követni. Várakozás közben csodával határos módon két újabb felirat jelenik meg a látóteremben: az egyikkel az utascserét gyorsíthatom meg, a másikkal a főnökeim közlik velem a teljesítményemet, amely elfogadható, hiszen alig pár centit tévedtem csak a megállást illetően. A menetdinamika nem ismerése viszont késést eredményezett, ezzel némileg lerontom a rólam kialakult képet. Az eredményt természetesen megőrzik és az összes kollégával megosztják, így biztosítva a járművezetők motivációját. Végülis nem sikerül annyira rosszul az utam, pont beférek a legjobb száz közé.

A végállomáson nem vár senki, csak több újabb feladat, így nem csak mindenhol megálló személyvonatot vezethetek ha jónak látja kedvem, hanem expresszvonatot is. Utóbbit választom, majd elindulok a vonal másik vége felé. Szeretek a vezetőálláson lenni.

(A Train Drive ATS egy japán fejlesztésű program - egyszemélyes készítője Takahiro Ito -, amely segítségével vonatokat vezethetünk egy nem létező világban. Futtatható iPhone-on, iPod Touch-on vagy iPaden. Létezik egy Light névre hallgató ingyenes verziója, amelyben csak egy személyvonatot irányíthatunk egy irányba a pálya egy részén, a teljes verzió már többfajta lehetőséggel kecsegtet 8 euróért. Engem egyfajta MSTS/Densha De Go/BVE egyvelegre emlékeztet, kellemesen el lehet vele szórakozni, kellően sok menetrendet is ad, csak a grafikájáról kell elfeledkeznünk.)