Nem mondhatnánk, hogy a kötöttpályás közlekedés hazai rajongótábora manapság el lenne árasztva vonatos programokkal, de még a korábban etalonnak számító Ausztra is szűkölködik vasúti jellegű rendezvényekben. Szerencsére mégis van, ahol hódolhatunk ebbéli szenvedélyünknek: északi szomszédunknál évente több alkalommal is találhatunk kedvünkre való, legtöbbször magyar vonatkozása is bíró eseményt. Szlovákiában a főváros mellett több vidéki településen is működnek vasútbarát egyesületek, melyek többsége fenntart egy, vagy több muzeális járművet. Ezekkel a járművekkel általában nosztalgiautakat is szerveznek, de nem ritkák a búcsúi hangulattal átitatott állomási események sem, mint az, amelynek kedvéért június 28-án Nagytapolcsányba (Topoľčany) utaztunk.

Ezeket az ünnepségeket nemritkán vasútvonalak jubileuma köré szokták szervezni. Ezúttal a rendezőség két legyet ütöttek egy csapással, a kétnapos rendezvényre ugyanis két (majdnem) kerek évforduló alkalmából került sor. Az eseményhez kötés azonban kissé nyögvenyelős, hiszen a konkrét évfordulók csak hónapokkal később lesznek esedékesek. A 130 esztendős Nagytapolcsány – Nagybélic (Veľké Bielice) pályarészen ugyanis 1884. augusztus 19-én, míg a Nyitra-Üzbég-Radosnai HÉV 105 éves, Üzbég (Zbehy) és Radosna (Radošina) közti szakaszán 1909. október 26.-ben indult meg a közlekedés. De ez nem is fontos, a lényeg az, hogy esemény volt, amelyen jól érezhettük magunkat. Egyúttal viszont azt is megtapasztaltuk, hogy bizony a szlovák vasútnosztalgia háza táján sem minden fenékig tejfel.

Egyszerre három helyen voltak rendezvények, valamint mozgó objektumokkal (különvonatokkal) is számoltunk, ezért előre el kellett tervezni a menetrendünket. A protokolláris eseményekre a nagybélici állomáson került sor, ám az ünnepi beszédekre, az emléktábla-avatásra nem voltunk különösebben kíváncsiak, s bár rezesbanda is muzsikált, azt a programot kihagytuk. Így egyből Nagytapolcsányban kezdtük ahol meglepetésünkre egy nagy, de majdnem üres pályaudvar várt minket.

Az állomáson mindössze három vonat tartózkodott: a képen látható Búvár (750.110), mely nem sokkal később 5002-es számú vonatként Érsekújvárra (Nové Zámky) távozott, valamint a fentebb mutatott, félreállított „szlovák Bézé” (610.625) és a szlovák személyszállító vasútvállalat Szamara (736.105) egy szerelvény élén, szintén várakozó állásponton. Az állomás – és a vonal – forgalma nem mondható sűrűnek, ráadásul pontosan a délelőtti pauza időszakában futottunk be, ezért nem volt szerencsénk mozgásban lévő menetrend szerinti vonathoz.

Szerencsére mégsem állt le minden: időről időre megjelent az M262.007-es pályaszámú motorkocsi. A típust a csehszlovák ipar az 1950-es években szállította a ČSD számára. A nem túl dús fantázia segítségével megalkotott külseje okán Kredencnek is becézett járműből összesen 250 készült a brnói Královopolská, illetve a studénkai Vagonka Tatra gépgyárakban. A motorkocsik évtizedekig a ČSD mellék- és kisebb forgalmú fővonalainak meghatározó járműtípusai közé tartoztak, s mind az utazóközönség, mind a vasutasság körében nagy kedveltségnek örvendtek.

A motorkocsi feladata az érdeklődők átjuttatása volt az állomás túlsó végén elhelyezkedő fűtőháznál tartott rendezvényhez. Persze az esemény színhelyét akár gyalogosan is megközelíthettük, ám a 2 Eurót kóstáló belépődíjban az oda- és a visszaszállítás is benne foglaltatott, így a legtöbben az M262.007-es szolgálatait választották. Minket a fűtőházba érkezéskor kis meglepetés ért, hiszen a létesítmény nem „igazi”, vagyis már nem eredeti feladatainak megfelelően működik.

Az egykor mozdonyokat kiszolgáló vontatási telep napjainkban a kultúrát szolgálja: a területen a helyi vasútbarát kör, a Klub Modrỳ Horizont őrzi a vasút múltjának még fellelhető ereklyéit. A figyelemreméltó gyűjteményben a vasút szinte valamennyi ágazatának tárgyi emlékei helyt kaptak a különböző biztosítóberendezésektől a távíró-berendezésen át egészen a – még felújításra váró – állomási targoncákig. A gazdag fotókollekciót áttanulmányozva megelevenedik előttünk Nagytapolcsány vasútjának egész eddigi élete. Szerencsére magyar eredetű emlékeket is láthatunk, például néhány, már elbontott jármű gyári tábláját.

A volt fűtőházban a fő hangsúly a legifjabb látogatók szórakoztatására helyeződött. E törekvés leglátványosabb eredménye a régi szolgálati helység körül nem kevés munkával megépített liliputi nyombőségű kerti vasút, melynek akkumulátoros vontatóját egy igen fiatal mozdonyvezető hölgy kezelte. De lehetett sínibiciklizni a kerti vasút egy másik vágányán, a többre vágyók pedig igazi nagyvasúti hajtányon is utazhattak. Közben a mára funkció nélkül maradt fordítókorongon egy rockcsapat mutatta meg tudását.

A rendezvényre készített plakát a fűtőház területén vontatójármű-kiállítást is ígért. Ez a bemutató két (azaz kettő) darab muzeális dízelmozdonyból állt, melyeket sikerült szinte fotózhatatlan pozícióban elhelyezni. Az egyik lokomotív a Karkulka becenévre hallgató T444.005-ös volt. A jármű a ČSD-nél ritkán alkalmazott dízelhidraulikus erőátvitellel épült az 1960-as évek első felében. A túrócszentmártoni (Martin) TS Martin gépgyár alkotása nem lett túl sikeresnek.

Lássuk most a „iparádé” másik résztvevőjét! Az egykori ČSD jellegzetes és napjainkban is igen kedvelt, egyéni formavilágú vontatójárműve a Narancs (Pomeranč) becenévvel is illetett T679-es sorozat, melynek egyik képviselője megjelent a nagytapolcsányi vasútünnepen. A típusból a ČKD gyár 1964-ben összesen huszonhét darabot épített, az utolsó példányt 1997-ben állította le a szlovák vasút. A sorozatból egyedül a T679.019-es pályaszámú mozdony maradt meg az utókorra, mely jelenleg a Pozsony-keleti (Bratislava Vychod) fűtőház lakója.

Tizenegy órakor ott kellett hagynunk a kiállítási területet, mivel 11,08-ra volt várható az ünnepi szerelvény érkezése Nagybélicből. A vonatot sokan várták, s az kisvártatva, mindössze egy perces késéssel be is futott. Sajnálatos módon a továbbító gőzmozdony fordított állásban, azaz szerkocsijával előre helyezkedett el, de ez nem ért meglepetésként. Számítottunk rá, hogy a táblaavatós ünnepségre orrával előre érkezik, így várható volt, visszafelé háttal közlekedik. A hetven perces nagytapolcsányi tartózkodás alatt oldották meg a vízvételezést, amely lebonyolításához egy tűzoltóautó is megjelent az állomáson. A kép bal oldalán látható a fentebb már emlegetett Szamár.

A pályaudvaron hamarosan hatalmas tömeg hömpölygött, mivel az eleve ott tartózkodókhoz a különvonat utasai is csatlakoztak. Ám egyszer csak többen kiváltak, hogy felszállhassanak az időközben beérkezett, Érsekújvár – Privigye (Prievidza) viszonylatú személyvonatra. A modern vonalú, a kor követelményeinek megfelelően alacsonypadlós járműsorozat tagjai az elmúlt években épültek a ruttkai (Vrútky) vasúti járműjavító üzemben. Jó lett volna közös képet készíteni a ma és a tegnap motorkocsijairól, azonban a különvonat szervezői rikító sárga mellényeikben felsorakoztak a két vágánnyal hátrébb várakozó M262-es előtt…

Nagytapolcsány felvételi épülete viszonylag új, hogy mért kellett a ’70-es, vagy a ’80-as években felcserélni az eredeti, hangulatos indóházzal, nem tudom (talán rosszul illeszkedett a modern környezethez). Mindenesetre a modern utascsarnokban legnagyobb örömünkre több kávéautomatát találtunk. A pályaudvar különös, kettős helyzetben van: míg forgalmi szempontból egyszerű átmenőállomás, addig díjszabásilag kezdőpontnak számít. Ez azért van, mert az 1883-ban átadott Nagytapolcsány-Bossány-Trencsén HÉV kezdőpontja ugyan Nagytapolcsány, maga a vonal azonban Bossánynál  (Bošany) ágazott ki a fővonalból. Érdekesség, hogy jelenleg Hinorány (Chynorany) az elágazóállomás, azonban a trencséni vonal szelvényezése nem ott, hanem továbbra is a 3 km-rel közelebb fekvő Bossányon kezdődik.

Bár mai megjelenését modern kockaházak uralják, mindenképp érdemes egy rövid sétát tenni Nagytapolcsány aprócska óvárosában is. A település a környék legfontosabb helye, lakóinak száma 25 ezer körül van. Szokatlan, sakktáblaszerű utcaelrendezését azokat a német telepeseknek köszönheti, akik a XII. században érkeztek a vidékre. A fő látnivalókat a négyzet alakú főtéren találhatjuk, melynek ékessége a barokk-klasszicista stílusú plébániatemplom. Nagytapolcsány neves szülötte Szlovákia miniszterelnöke, Robert Fico. Meleg nyár lévén úgy határoztunk, teszteljük a szlovák fagylaltokat; a megmérettetés az állomási kávéhoz hasonlóan jó eredménnyel zárult.

Ha már Nagytapolcsányig elmentünk, semmiképp nem akartuk kihagyni a vár megtekintését. Az erősség romjai érdekes módon nem a város közvetlen közelében, hanem mintegy 20 km-re északkeletre, a harmadik falu, Kővárhely (Podhradie) fölé magasodnak. Az építményt a Csák nemzetség birtokán a XIII/XIV. század fordulóján emelték, az 1800-as években megejtett utolsó átépítése óta azonban folyamatosan pusztul. A várból napjainkban csupán az ötemeletes főtorony és a falak maradványai láthatók.

Ezután Radosnya községbe indultunk. A kétezer lelkes település sok látnivalóval nem büszkélkedik, azonban területén található az Üzbégből kiinduló vasútvonal végállomása, amelyen jelenleg szünetel a forgalom. Szerencsére nosztalgiavonatok viszonylag sűrűn előfordulnak a jellegzetes, III. osztályú MÁV-HÉV III. osztályú típusterv alapján emelt felvételi épület előtt, az ünnepi hétvégén pedig – az egyéb programok mellett – a várható vonatkavalkád csábította az állomásra az érdeklődőket.

Az egykori – a körülményekhez képest jó állapotú – indóházban is volt látnivaló, de hogy a kisméretű kiállítás alkalmi, vagy állandó, nem tudom megmondani. A váróterem olyan állapotban van, mint az utolsó üzemnapon volt, az Üzbég – Radosnya szakasz személyforgalmát ugyanis a szlovák nemzeti vasútvállalat 2003-ban leállította. A forgalmi iroda már más helyzetben van, ebben néhány érdekes tárgyi emléket és az állomás, illetve a vonal szebb napjait dokumentáló fotóösszeállítást tekinthette meg a nagyérdemű. A terniol (menetjegytároló szekrényke) azonban minden bizonnyal eredeti…

Az 555.3008-as és nosztalgiavonata mindkét jubiláló pályaszakaszt bejárta, így felbukkanása Radosnyán is várható volt. Mivel még közel fél óra volt a menetrendben meghirdetett érkezéséig, még volt időnk meglátogatni az állomással szemközt elterülő sportpályán tartott helyi rendezvényt is. A fő attrakció a vendéglátó település Veterán Klubja által szervezett járműbemutató volt. A számos öreg motorkerékpár mellett nekünk inkább a formás Zetor 3011-es traktor, valamint a még formásabb Škoda 1102 Tudor ragadta meg a figyelmünk.

Hatalmas érdeklődés mellett, hét perc késéssel végre befutott a várva várt különvonat, élén a továbbra is fordított állású 555.3008-as gőzmozdonnyal. A járművet a Škoda gyár 1943-ban a német hadvezetés megrendelésére építette, eredetileg az 52.7447-es pályaszámot viselte. A háború után rövid ideig Ausztriában szolgált, végül 1951-ben hazakerült, s új gazdája, a Csehszlovák Vasút (ČSD) az 555.008-as jelöléssel látta el és Pozsony-keleti (Bratislava vychod) fűtőházba osztotta be. 1964-ben korszerűsítés keretében olajtüzelésűvé alakították, ugyanakkor pályaszáma 555.3008-asra változott. 1983-ban múzeumi védettséget kapott, 2011 óta ismét üzemképes (forrás: wikipedia).

A mögöttünk lévő vasútmentes évtized nem múlt el nyomtalanul a radosnyai állomás felett. Az alighanem derékig érő gazt ugyan derekasan lekaszálták a létesítmény teljes területén, ám a megmaradt növénycsonkokon sem esett kellemes járás. Ennek ellenére sokan zarándokoltak a beérkezett szerelvény végén idecibált M262.004-es motorkocsihoz, hiszen azzal ingajáratot terveztek Üzbégig és vissza. Az ünnepség hirdetményében a menet ugyan mellékkocsival lett meghirdetve, a valóságban a jármű szólóban közlekedett. Ennek köszönhetően tumultuózus jelenet alakult ki, mivel láthatóan többen szerettek volna feljutni, mint ahány férőhely volt. A végén nemcsak az utastér volt zsúfolásig álló emberekkel, de néhány utast még a poggyásztérbe is bepasszíroztak.

A motorkocsi távozása után egy csoport vasútfotóssal egyetemben még vártunk egy keveset, hogy a vonatát körbejáró vasparipát elölről is megörökíthessük. Már éppen eluntuk a várakozást és hazaindultunk, amikor a gőzös végre megindult. Gyorsan visszafordultunk és még sikerült az aktusról pár fotót készíteni. Mielőtt a kocsisorra kapcsolták volna, vízvételezésre került sor, melyet a tűzoltóság egy közeli tűzcsapról hajtott végre. A masinát közelebbről megszemlélve feltűnt, hogy a szerkocsi nem a mozdony pályaszámát viseli, hanem saját jelöléssel rendelkezik. Megállapítottuk még azt a tényt is, hogy a masina megkapta az egységes, tizenkét számjegyű azonosítót (90 56 5 553 008-7) is. Azonban most már tényleg el kellett startoltunk, mivel még szerettünk volna szétnézni idehaza a Múzeumok éjszakája helyi rendezvényén is. Nagy kár, hogy ehhez hasonló „vasútbulik” manapság Magyarországra nem jellemzőek. Elkelne néha hasonló kikapcsolódási lehetőség, melyek szerintem nemcsak a vasútrajongók számára jelentenének vonzerőt. Mindenesetre a helyiek láthatóan nagyon jól érezték magukat. Talán a pozsonyi vasútmúzeumban a szokásos parádékon több a látnivaló, azonban ott hiányzik az az egyéni hangulat, mint ami a vidéken, a helyi közösségek által megszervezett események jellemzője. Bár nem minden a szánk íze szerint alakult, mi is kiválóan éreztük magunkat.