Manapság meg kell becsülni a vasútbarátok számára szervezett programokat, különösen a különvonatokat. Szerencsére akad néhány lelkes ember, aki úgy gondolja, hogy megéri az energiát egy-egy vasúti program szervezése. Miskolcon az átlagnál magasabb az ilyen jellegű lelkesedés, és szerencsére a kisvasút üzemeltetője nem fekszik a dolgok elébe. Így fordulhat elő, hogy hogy a Lillafüredi Kisvasúton viszonylag gyakran - nem csak minden második szökőévben - van színvonalas program a vasútbarátok számára. Most hétvégén egy tehervonat lett összeállítva, amely direkt fotózási céllal közlekedett.
Lillafüreden kevés már a teherszállításra alkalmas vagon, de sikerült egy zárt tehervagont, és egy nyitott szénszállító kocsit összeszedni a vonatra. Ezt megfejelték egy nyitott személyvagonnal, ami kísérőkocsi gyanánt közlekedett, és ebben utazhattak a fotósok. A Dorottya utcai végállomásról Majláthig egy C50-es húzta a vonatot, majd onnan egy nagydízelt kapott a vonat. Sok fotómegálló volt, és ha az ember menet közben kitalált valamit - hol álljunk meg, vagy pl. lehet-e videózni elhaladó vonatot - akkor ezek a kérések meghallgatásra kerültek.
Ilyen különmeneten, ahol ennyi fotómegállás volt, még nem voltam. Persze, a személyszállításban már téli menetrend volt, és nem kergetett bennünket a mögöttünk jövő személyvonat. Nem számoltam, hogy hány helyen álltunk meg, de biztos volt legalább tizenöt fotómegálló. Este nem kellett ringatni az elalváshoz, rendesen elfáradtam a vonatról való le-fel ugrálástól.
Természetesen - a vasútbarát folklór részeként - itt is megjelentek az ordibálók, “mennyémárkiaképből, halloood, lééégyszíííveees, helóóóó, húzzámáonnan, nemigazbaaazdmeg” rigmusokat kántálva. A “kemény mag” tagjai kiszemeltek minden egyes megállás során egy fotóhelyet, és ott iszonytató sebességgel kattogtatták a fényképezőjüket. Ha valaki esetleg máshonnan szeretett volna fotózni, és esetleg belelógott a képbe, az hosszas ordibálással próbálták meggyőzni arról, hogy nincs jó helyen. A dolog azért furcsa, mert itt nem “civilek” sétáltak be a képbe, hanem a nagy kihalt erdő közepén vesztek azon össze, hogy ki kinek a képébe áll bele. Mintha nem lett volna idő a másikat megvárni, hogy arrébb menjen. Pedig - egy másik szemszögből nézve a dolgot - senki sem mondta nekik, hogy fel kell mászni a hegyoldalba, és teleobjektívvel fotózni a vonatot…….jóhogy már nem a Hubble űrteleszkóppal akar fotózni a bolondja, nem?
Ha ez nem lett volna elég, számomra új viselkedésformát véltem felfedezni a csapatban: az egymás csapkodásának népi hagyományát. A jelenség az, hogy a vonatfotósok több sorba fejlődnek fel, hogy a hátsó sor az első válla felett átdugva az objektívjét tudjon fotózni. Amikor az első sorban valaki megmozdul, mert végzett a fényképezéssel, és véletlenül belemozdult a mögötte álló keresőjébe, akkor a hátul álló taszajtott rajta egyet, hogy a másik irányba induljon inkább, vagy ha pl. csak a keze vagy válla lógott bele a képbe, akkor rácsapott, hogy húzza le. Mintha az álló vonatról készült képet nem lehetne újralőni, és az elrontottat pedig törölni… Én konkrétan csak lestem, amikor az egyik jóképességű vissza akart nyomni a földre, amikor guggolásból fel akartam állni. Pár keresetlen szavam volt az ürge felé, de a legriasztóbb a dologban az volt, hogy nem értette, hogy én miért vagyok a dolgon felháborodva.
Viszont - még pár év - kicsit továbbfejlődik ez a dolog - és komplett verekedések jönnek ki a vonatfotós túrákon.
Végére egy másik téma: kíváncsiságból minden helyen fényképezővel és telefonnal is fotóztam. Meg akartam nézni, mit tud az új iPhone kamerája a szabadban. Előzőekben vasútmodellek fotózására kiválóan alkalmasnak találtatott, de ott volt idő fotózni, volt fény, és nem trükkös őszi színek voltak a háttérben.
Megvallom őszintén, pozitívan csalódtam. Ugyan az iPhone sem lő teljesen tökéletes, egyből képernyőkész fotókat, de hazaérkezés után egy fél óra alatt megnéztem Photos-ban a képeket - amelyeket kellett, egy kicsit utána húztam, és meg is volt a dolog. A másik pozitív dolog, hogy végre nem halszemoptika van a telefonban - az 56mm-es objektívnek megfelelő optikai zoom használata esetén nem kell az ütköző elé állni, ha a mozdonyt nagyban akarom fotózni, és nem is torzít annyira. Azt nem mondom, hogy azonnal kidobom a DSLR gépet. Az viszont előfordulhat, hogy a következő vagy azok után következő generációs telefonok megjelenése után az átlagos vasút iránt érdeklődő otthon is hagyhatja a DSLR fényképezőgépét, nem kell mindenhova cipelnie, mert a telefon kamerája elfogadható alternatívát nyújt. Alátámasztandó a dolgot, a poszthoz mellékelt képek mind telefonnal készültek - egyszerűen azért, mert még nem volt időm a fényképezőről a képeket letölteni, és feldolgozni. Jó, sosem lesz egy szinten egy képzett, gyakorlott fotós által profi géppel készített minőségű fotóval az ilyen kép, de az átlag szintet bőven hozza.
Visszatérve az eredeti témához, a különvonathoz… Végignézve a képeket, megérte egy napot fagyoskodni az erdőben. Maga a vonat hatalmas élmény volt. Tehervonat nem mindennap van manapság a kisvasutakon, Uba kocsit mk48-cal fotózni nem s tudom, mikor volt utoljára lehetősége az embernek. Csak megköszönni lehet a szervezőnek, hogy vette a fáradtságot, és beletette a munkát a menet előkészítésébe és lebonyolításába.
Utolsó kommentek