Legutóbbi londoni kirándulásunk alkalmával kiderült, hogy ottlétünk hétvégéjén (2013. szeptember 7-8.) rendezik meg Leamington Spaban az International N Gauge Show-t, amely a briteknél a két nagy N-es témájú vasútmodell kiállítások egyike - a másik az N Gauge Society tavaszi rendezvénye. Megnéztem Londonhoz képest hol helyezkedik el ez a város (viszonylag közel), mennyire macerás oda eljutni (egyáltalán nem), mennyire drága (8,5 font az itthoni rendezvényekhez képest botrányosnak mondható, náluk kb. átlagnak), mit kínál (28 terepasztal, 40 kereskedő, királyság) majd mindent összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy én bizony elutazok oda, jó lett volna ugyanis már látni egy ilyen kiállítást élőben is ha már egyszer ilyen témát választottam magamnak a vasútmodellezés terén. Rengeteg kép, kevés szöveg következik, vessétek bele magatokat!
Szóval Leamington Spa. A vonatozásról majd beszámolok egy másik bejegyzésben, legyen elég annyi, hogy sikeresen megérkeztem a városba, ahol jöhetett a fejtörő. A kiállítási terület ugyanis a város mellett volt, térképen megnézve kb. 1 órára saccoltam a sétálási távolságot. A rendezvény honlapján volt némi infó arról, hogy óránként buszt biztosítanak oda, azonban a vonatom a busz indulása előtt kb. 3 perccel futott be, így nem lehettem biztos abban, hogy elérem. Na meg arról sem volt lövésem, hogy hol fog megállni. Mindegy, úgy voltam vele, hogy maximum fogok egy taxit és elmegyek azzal.
Az állomásra pontosan futott be a vonatom, így egy gyors fotó készítése után azt csináltam amit mindenki csinált volna a helyemben: megnéztem, hogy hova tart az a mintegy húsz, 40-70 éves kor közötti ember akik hozzám hasonlóan szintén kissé tanácstalanul nézegettek körbe. A számításom bejött, ők is a buszt keresték, amely - mint pár perc múlva kiderült - nem a vasútállomás előtt állt meg, hanem egy utcával kijjebb, kb. 5 perc késéssel érkezve. Mindegy, végülis megtaláltam, mázlim volt. Főleg azért, mert mint kiderült szépen kihúztunk a brit vidékre, sétálva kissé érdekes lett volna a főúton baktatni. Leszálláskor aztán megdöbbentő látvány fogadott:
Igen, jól látjátok: a Warwickshire Exhibition Centre névre hallgató kiállítási központ inkább nézett ki egy raktárépületnek, mintsem egy nagy nemzetközi vasútmodell kiállítás helyszínének. Különösen bájosak voltak a jobb oldalon békésen legelésző birkák, valamint a tipikus brit téglaházak. Őszintén szólva itt azért kissé lelombozódtam, egy stuttgarti N-es kiállítás nem csak távolságban van messze innen. Belépve aztán megváltozott a véleményem, jó irányba fordultak a dolgok...
Nyilván a külső predesztinálja a belsőt is, tehát belülről is raktárcsarnoknak nézett ki az egész, a terepasztalok sokasága és a kis árusítóhelyek, valamint az emberek kavalkádja sokkal barátságosabbá tették az egészet. És hogy miket láttam?
Ott volt például a német N Club International a modulrendszerükkel, íme egy részlet róla, gondolom most Stuttgartban crash-ék is megnézik őket megint:
Nem akarok hülyeséget írni, de mintha náluk láttam volna ezt a meglehetősen érdekes csomópontot:
Szintén itt a vonattárolást az alábbi módon oldották meg:
Továbbra sem brit téma, ugyanis annak ellenére, hogy ott járunk, viszonylag sok más témájú asztalt hívtak össze. Például amerikait:
Annak ellenére, hogy a táj meglehetősen egyhangúnak mondható, mégis sikerült érdekessé összetenni az asztalt, pár részletet mutatnék. Megjegyzem a fenti képen is látható az ami nagyon tetszett: rengeteg kiállított anyagnál volt bőséges információ arról, hogy mit is látunk tulajdonképpen, több helyen elvihető szórólapok sorakoztak az adott asztal vagy klub történetéről, elérhetőségeiről. Úgy gondolom, hogy ez követendő példa lehetne itthon is.
Következzen a West Midlands N Gauge Club egyik asztala, amely tipikus britnek mondható: elöl állomás, jobb oldalt híd alatt megy ívbe és így a paraván mögé a vasútvonal, zöld növényzet, állatok, gőzössel ellátott forgalom:
Az angolok szeretik ezt a paravános megoldást, mögötte ugyanis jól elfér egy kidolgozatlan tárolópályaudvar ahonnan elő lehet csalni különböző szerelvényeket. A lenti kép is jól mutatja ezt, mely már egy másik, Vale of Oxbury névre hallgató terepasztalnál készült.
Szombat dél volt ekkor, mutatok egy képet arról is, hogy a fenti terepasztal elé hogyan lehetett hozzáférni. Sok helyen perceket kellett várnom arra, hogy tényleg testközelből szemlélhessem meg a kiállított dolgokat, néha igencsak tömegjelenetek alakultak ki egy-egy érdekesebb asztalnál. Mondjuk időm bőven volt, kivártam szépen a soromat. Az viszont feltűnt, hogy az asztalokat jellemzően nem védték kordonokkal, plexit is csak egy-két helyen láttam, de a látogatók sem nagyon nyúlkáltak a terepasztalokhoz.
Lehet, hogy furcsa, de néha jobban értékelek egy csupasznak tűnő terepasztalt, mint ahol fél méteren belül van katonai gyakorlótér, játszótér gyerekekkel, buszpályaudvar, repülő ufó, bevásárlóközpont és kisvasúti megállóhely. Előbbire példa van itt lent, melyen különösen tetszett a fűvel való "játék", a kerítésen belül szépen lenyírt a növényzet, míg kint jóval rendezetlenebb, ráadásul sehol sem egyenzöld színű. Szép, letisztult.
A terepasztal túlsó részét sem a zsúfoltságáról fogjuk megjegyezni szerencsére. Érdemes megfigyelni a paraván előtt, a háttérben húzódó utat. Mivel a téma a vidéki Anglia és nem egy nagyváros, mindössze egy autó halad az aszfalton, nem alakítottak ki rajta oda nem illő csúcsforgalmat:
A vidéki tisztaság után jöjjön egy nagyváros vagy iparváros! Az épületek döntő többsége a Metcalfe-tól származik és papírból van. Nem mellesleg a híd kialakítása bejövős.
Ugyanezen asztal állomása. Elképesztően szürke hangulatú és nem csak a szénszállító szerelvény miatt, erős kontrasztban van más terepasztalok zöld színeivel.
Újabb tipikus britnek mondható megoldás a szerelvények tárolására és a kisméretű asztalokra való beengedésre. Az egész tároló egy forgáspont körül mozog, így könnyen oda lehet fordítani a szükséges szerelvény vágányát a terepasztal kivezető sínjéhez:
Egy szigetországi rendezvényről természetesen nem maradhat le Thomas sem, a gyerekek kedvence:
Japán téma, Tera to taki névre hallgató, kellemes méretű terepasztal Shinkansenekkel, elővárosi szerelvényekkel:
Ide például illik a viszonylagos zsúfoltság.
Érdekes, vagy inkább furcsa téma az éppen kiégő mozdony. Itthonra is tipikus életkép lehetne...
Eddig még nem láttam működés közben a Kato működő (mozgó, fényeket és hangot adó) útátjáróját, most ezt is szemrevételezhettem közelebbről. Nem tudom feltűnt-e, de ez a terepasztal a Kato Unitrack sínrendszeréből lett felépítve, szóval a játszós-töltéses sínekből. Alaposan megszemlélve nyilván nem ez a legszebb látvány, a szokásos Peco sín jobban néz ki, de csak úgy nézelődve nem ordítóan ronda.
Tili-toli megoldás: állomás a jobb szélen, a bal oldalon hosszú csarnok amely mögött a hagyományos látogatói szemszögből megbújik a tárolópályaudvar. Csakhogy én nem hagyományos szemszögből fotóztam.
A kiállításon a franciák is tiszteletüket tették a modulrendszerükkel,
melyre a vasúton és az úton kívül villamos is került:
Talán tőlük láttam a leggyakrabban azt a megoldást, hogy nemcsak a modul két szélén vezetik el a síneket, de megoldják a kiágazásokat is:
Újabb kis brit asztalka, ezekből volt jópár darab, egyébként Castle Brewery nevet viselt magán:
A terepasztalok és a kereskedők mellett a modellépítők is megjelentek. Bontogatják szárnyaikat a 3D nyomtatással készülő modellek, viszonylag sokat elidőztem a Modern Image Models kicsi standjánál, ugyanis a kiállított anyagaik irgalmatlanul jól néztek ki, a jobb felső sarokban lévő Pendolino orra szépen visszaadta a valós életben is látható kerekséget.
Newcastle by the Water: hatalmas állomás, hosszú vonatokkal, ez látványos futásokra ad lehetőséget:
Láttatok már terepasztalon roncstelepet? Íme egy a fenti asztalról:
Ha már hosszú vonatok, volt másik amerikai témájú asztal is többmozdonyos "kilométeres" szerelvényekkel:
Amelyen persze néha elkélt a tolatók segítsége:
Talán tudjátok, hogy a brit N-es építési nagyság az 1:148 méretarányt jelöl, míg az európai N-es 1:160-at. Ebből fakadóan aztán különböző vadhajtások és klubok alakultak ki, akiket ez az N-es találkozó is szívélyesen fogadott. Van például olyan társaság, amely 1:148-ban modellez mindent, nem enged kompromisszumot más méretarányú termékekből. Emiatt aztán sokmindent egyedileg kell legyártaniuk:
Következzék egy örök klasszikus, London King's Cross pályaudvara jópár évtizeddel ezelőttről:
A vásár jelleget a kereskedők biztosították, akik között megjelent az N-es brit termékeket gyártó Graham Farish is. Gyakorlatilag folyamatosan tömeg volt a standjuk körül, pedig nem annyira jó áron árusították a modelleket.
És ha már ők ott voltak, akkor a Dapol sem maradhatott le, ők is saját standot építettek. Érdekesség volt náluk, hogy meg lehetett tőlük vásárolni olyan modelleket (jellemzően sajnos gőzösöket, tehát engem nem érintő dolgokat), amelyek cserére kerültek vissza hozzájuk mondjuk motorhiba miatt. Ezeket kijavították és most újra megpróbálták eladni őket mintegy féláron. Talán mondanom sem kell, hogy simán taroltak vele, elég nagy forgalmat bonyolítottak.
A képen látható még a Model Rail standja is, amely az egyik brit vasútmodelles újság és amelyet több éve olvasok. A háttal álló úriember az újság főszerkesztője, vele el is beszélgettem pár perc erejéig. Kissé meglepődött amikor közöltem vele, hogy Magyarországról jöttem, pláne, hogy onnan olvasom a lapjukat, annak meg külön örült, hogy megszólítottam. Mondjuk sok választásom nem volt, hiszen meg akartam venni a 2013-as vasútmodell katalógusukat, ezzel viszont ő nem hagyott választást nekem: kezembe nyomta a 226 oldalas kiadványukat és nem engedte kifizetni mondván biztosan sokat költöttem erre az útra, ezzel ne terheljem a pénztárcámat.
Az eseményekhez tartozik még az, hogy találkoztam egy olasz mozdonyvezetővel akit a japán N-es fórumról ismerek, vele jól eldumáltunk meg alaposan megnéztük a japán témát árusító kereskedőket. Vettem magamnak egy Kiha 110-es motorvonatot, erről volt már szó ezen a blogon, na meg egy Shinkansent is, a brit cuccok árai gyakorlatilag a bolti árak fölött voltak, így nem érte meg modelleket vásárolni, csak néhány terepasztalra való apró kiegészítőt vettem, na meg a "feltétlenül szükséges" katalógusokat.
Összegzést írjak?
Megérte elmenni, sok terepasztalt láttam, néhány ötletet is merítettem, tudtam beszélgetni emberekkel, és most már elmondhatom magamról, hogy voltam egy brit kiállításon is.
(Eljutott egyáltalán valaki idáig az olvasással és képnézegetéssel?)
Utolsó kommentek