Nem hagyományos túrázásra indultunk azon az október végi kissé ködös reggelen, hanem egy "félhalott" állapotban lévő vasútvonal emlékére indított vonatozásra. Ha egy harmadik alkalommal megrendezett rendezvény esetében beszélhetünk hagyományról, akkor október 24-én a hagyományoknak megfelelően ismét elindult Somogyország vicinálisának emlékvonata. Ez a mellékvonal a MÁV menetrendjében 37-es számmal jelölt, Balatonszentgyörgyöt Somogyszobbal összekötő vaspálya, amelyet az egykori Somogyvármegyei Egyesült HÉV részeként 1893. október 24-én vehette birtokba a nagyközönség. A vaspálya napjainkban kizárólag a teherforgalmat szolgálja, utasszállító vonat csak nagyon ritkán, külön megrendelés alapján közlekedik errefelé. A menetrend szerinti személyforgalom a 2009/2010 évi menetrend életbe léptetésétől, 2009. december 13-tól szünetel, bár ez a hivatalos megnevezés nagy valószínűséggel egyenlő a megszüntetés kifejezéssel. Az emlékvonatok szervezői a vasútvonal fontosságára, a személyszállításban rejlő kiaknázatlan lehetőségekre próbálták felhívni a figyelmet, az első két alkalommal a vonatok helybeliek ünneplése közepette szinte diadalmenetben vonultak végig az 59 kilométer hosszú vonalon. Sajnos mindez már csak múlt időben mondható el, a pályatest az idén ősszel sérülései miatt már csak egy szakaszán járható.

A "hagyományteremtő" első emlékvonatozásra 2018. október 20-án került sor. Az eseményen magam is jelen voltam, élményeimről pedig ezen az oldalon is beszámoltam. A különvonat indításának apropóját akkor a vonal megnyitásának 125 éves jubileuma adta, míg a következő évben, 2019. október 19-én a személyszállítás beszüntetésének 10 éves évfordulójára emlékeztek a résztvevők. Az idén az esemény semmilyen évfordulóhoz nem kapcsolódott, azonban "csupán" mint emlékvonatozás, megrendezésre került, amely több újdonsággal frissült. Az egyik újítás, hogy a vonat az eddigi két alkalommal ellentétes irányba közlekedett, ráadásul a szerelvény nem helyből, hanem Budapestről, a kelenföldi állomásról indult, s útjicélát a dél-balatoni (Székesfehérvár - Nagykanizsa) vasútvonalon közelítette meg. Ezt és a második fontos újdonságot a kényszer szülte, nevezetesen a már említett pályasérülés, ami miatt az emlékvonat ezúttal csak a Balatonszentgyörgy és Böhönye közötti pályaszakaszt járhatta be. A harmadik, s talán a leglátványosabb változás maga a szerelvény, ugyanis ezúttal nem a már megszokott, egy motor- és két mellékkocsiból összeállított motorvonat alkotta a szerelvényt, hanem 5 ún. halberstadti személyvagon, melyeket egy 418-as sorozatú mozdony vontatott.

Merész húzásnak tartom, hogy a teljes útvonalon ez a mozdony továbbította az emlékvonatot. A 418-as (korábban M41-es) sorozat ugyanis nem a megbízhatóságáról híres, ráadásul ezek a járművek nem nagyon szeretik, ha hosszabb távon nagy sebességgel kell közlekedniük. Márpedig Kelenföld és Balatonszentgyörgy állomás között 180 km a távolság, azonban a menetrendszerkesztők több útközbeni tartózkodás beiktatásával gondoskodtak a gépezet pihentetéséről, ugyanakkor ez a megoldás lehetővé tette egy esetleges késés csökkentését is. A megoldásnak persze praktikus oka is van, egyszerűbb és feltehetően olcsóbb is volt a dízelmozdonyt a vonattal együtt eljuttatni a 37-es vonal kiindulóállomására, mint a különvonatot Balatonszentgyörgyig villanygéppel elhúzni, a 418-ast pedig külön odajuttatni.

A vonat percre pontosan állt meg Balatonszentgyörgy első vágányán, szemben hazánk egyik legpompásabb megjelenésű indóházával. A felvételi épületet a vaspálya akkori üzemeltetője, a Déli Vasút a 19. század végén emelte, magát az állomást akkoriban Keszthely külső pályaudvarnak nevezték. Az impozáns épület felújítása négy éve fejeződött be, a műemléki felújítást egyéb lehetőség híján régi képeslapok és fényképek segítségével végezték el. Az eredeti állapotok minél nagyobb mérvű visszaállítása miatt a létesítménynek meg kellett felelni a jelen igényeknek, előírásoknak is. Az épület újjáépítésével párhuzamosan a környezetét is rendezték: a város felőli oldalon új térburkolattal ellátott parkoló létesült, míg a sínek felől szépen kialakított parkosítás teszi hangulatossá és egyedivé az állomást.

Röviddel a vonat megérkezése után az utasok és az érdeklődők már az épület előtt tolongtak. Az előzetes beharangozó kis műsort és vendéglátást ígért, amiből végül csak az utóbbi valósult meg. A polgármester úr büszkén mesélte a megjelenteknek, hogy a 37-es vonal állomásait a MÁV és a helyi önkormányzatok közös erővel tették rendbe erre az alkalomra. Rövid beszéde végén megnyitotta a rendezvényt, ami abból állt, hogy a sokaság besorakozott a perontető alatt elhelyezett terülj-terülj asztalkánál és válogatott az ott feltornyozott sós és édes sütemények, valamint üdítőitalok között. Közben az állomáson vonatkeresztezés zajlott, az utazni szándékozók és a vonattal érkezők is kivették a részüket a finomságok "elpusztításában". Ebben mi is kivettük a részünket, egyúttal töredelmesen be kell vallanom, hogy néhány falatka véletlenül hazautazott velünk.

Amíg az állomás előterében a vendéglátás és a jókedvű terefere zajlott, az éppen szolgálatban lévő vasutasok nem pihenhettek. A mozdonyt ugyanis, mivel a különvonatnak továbbindulás előtt menetirányt kellett váltani, át kellett varázsolni a szerelvény másik végére. A műveletet bonyolította, hogy meg kellett várni a fentebb már említett vonatkeresztezést, 418 149-esünk csak azután mozoghatott az állomáson. Erre a menetrend bő fél óra időt adott. Miután a mozdony a helyére került, felharsant a kalauz sípja, ami felszólítás volt az utasoknak, hogy szálljanak fel a különvonatra. Amint az idő elérkezett, a szerelvény ismét mozgásba lendült, útját visszafele folytatta, azaz Balatonszentgyörgy állomást Budapest irányába hagyta el.

A program érdemi része valójában most kezdődött, hiszen a vonat, bár még a dél-balatoni vasútvonalon robogott, tulajdonképpen már a 37-es vaspályán haladt. A vasút Balatonberény megállóhely után a nyílt vonalon elágazik, vonatunk itt tért le a fővonalról a Somogyszobra vezető mellékvonalra. Közvetlen az elágazás után terpeszkedik Balatonkeresztúr állomás, a képen a vonat épp ennek rendkívül hangulatos állomásépülete elé érkezik. Itt még kiépült a felsővezeték-rendszer és forgalmi szolgálattevő is teljesít szolgálatot. Mi ugyan nem a szerelvény utasai voltunk, hanem közúton követtük az eseményeket, mégsem nem voltunk "potyautasok", mivel éltünk a támogató jegy vásárlásának a lehetőségével, vagyis hozzájárultunk az esemény megrendezéséhez.

Az elágazás után a haladás sebessége radikálisan csökkent, innentől a vonat a pálya állapota miatt legfeljebb 20 km/órával közlekedhetett tovább. A szerelvény Balatonszentgyörgytől minden állomáson és megállóhelyen legalább néhány perc erejéig megpihent, hogy az erre fogékony utasok dokumentálni tudják az eseményt. Vonatunk tehát megállt Balatonberényben, -keresztúron és - újlakon, majd Kéthely megálló-rakodóhelyhez ért. A megszüntetett stáció, melynek rakodóvágánya már több éve nincs összeköttetésben a vasútvonallal, a település központjától másfél kilométerre található, így utasforgalma elenyésző volt. Az egykor a régebbi képek tanúsága szerint csinos, gondozott állomáshoz bekötőút vezet, mi azonban a síneket a bejáratánál keresztező útnál vártuk a vonatot.

Valamivel később a kerekek már a vonal mentén fekvő legjelentősebb település, Marcali határában egy terjedelmes ipartelep mellett csattognak. Elhagyva az iparvágány-kiágazást az emlékvonat útját a forgalmas Kossuth Lajos utca keresztezi, melyet csapórudas, kézi kezelésű (magyarán mondva tekerős) sorompó biztosít. A berendezés kezelője jobb híján a legősibb módszerrel döntötte el, mikor kell a sorompót leengedni: a szerelvény érkezése előtt már legalább negyed órával az őrháza mellett állt és a vágányt kémlelve figyelte a mozdony fényeinek felbukkanását. 418 149-esünk kényelmes tempóban haladt be Marcali állomásra, amely az utóbbi években megszokottól ellentétben tele volt várakozó emberekkel.

A 37-es vonal egyetlen, napjainkban is teherforgalmat lebonyolító állomásán egykor a személyszállítás is jelentős mértékben volt jelen. 1950-től 2001-ig Marcali katonaváros volt, sokszor érkeztek ide bevonuló fiatalok, illetve szálltak vonatra szabadságra induló sorkatonák, de olyan eset is volt, hogy egy egész zászlóalj technikáját vagonírozták be és indították útnak hadgyakorlatba. Az emlékvonat érkezése után ismét sok ember lepte el a pályaudvart, ilyen azonban ebben az évben csak egy napon fordult elő, s bár az állomás mindössze 700 méterre található a település központjától, a több, mint 11 ezer városlakó kénytelen a vasúti közlekedés kényelmét nélkülözni. Egyelőre maradnak a tehervonatok, amelyek addig is életben tartják a vasútvonalat, amíg nem születik döntés a személyszállítás újraindításáról...

Vonatunk hamarosan elhagyta Marcalit és "robogott" tovább a nem túlzottan izgalmas tájon. Bár az állomáson a fentebb látott régimódi sorompó védi az útátjárót, a vonalon vagy önműködő fénysorompók, vagy egyszerű biztosítatlan útátjárók vannak. A 68-as számú főút viszonylag új építésű, Marcalit elkerülő szakaszát a város előtt és után is keresztezi a vasútvonal, ezeken a helyeken önműködő fény- és félsorompóval találják szemben magukat az autósok. Miközben a teljes vasútvonalon csak a forgalom fenntartásához megengedhetetlenül szükséges fenntartási munkákat végzik el, ezen két útátjáró esetében egy-egy rövid vadonatúj pálya épült. Ez az előrelátó megoldás előrevetíti egy esetleges későbbi komolyabb felújítás lehetőségét.

A vonal Marcali utáni szakaszán - a tavalyi és az azelőtti emlékvonatokat kivéve - már évek óta nincs számottevő vonatforgalom, ezért ne is csodálkozzunk, hogy a helyi lakosság is sok helyütt kizarándokolt a pálya mellé, hogy részese lehessen a nem mindennapi eseménynek. A 418 149 pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy aki esetleg nem volt elég jól informált, mégis tudomást szerezzen a vonat érkezéséről. Ennek pedig az volt a módja, hogy menet közben sűrűn, hangosan és hosszan dudált. A következő állomás, Mesztegnyő előtt lévő utcában a Hosszúvíz nevű városrész lakói várakoztak izgatottan. A szerelvény, mielőtt odaért volna, nagykiterjedéső ipari terület mellett haladt el, ennek ellenére az állomáson már hosszabb ideje nem volt vasúti rakodás.

Semmiképpen nem szeretném rangsorolni a vonal mentén érintett önkormányzatok által szervezett megemlékezéseket, de azt kell mondanom, hogy a két évvel ezelőtti eseménykor - a személyes véleményem szerint - a mesztegnyői műsor volt a legszínvonalasabb. Az idén, bár az emlékvonatozást meghirdető plakáton szerepelt erre utalás, ezúttal mégsem volt itt semmi. De mégis volt, hiszen karnyújtásnyira esik a település legnagyobb nevezetessége, a keskeny nyomközű erdei vasút! Felkereséséhez nem kellett mást tenni, mint átsétálni az állomásépülettel éppen átellenben elhelyezkedő megállóhelyre, ahol az üzemeltető erdészet egy dolgozója tartott előadást a kisvasútról. Az érdeklődők ekkor a vasútüzem telephelyét is megtekinthették.

Bizony jó sokat változott ez a kisvasút a 80-as évek első fele óta - akkor jártam itt első ízben és egy meglehetősen rendezetlen telephelyet találtam. Az össze-vissza lerakott rönkfák között néhol alig lehetett megtalálni a sínpárt. Mozdonyt csupán egyet láttam, amely egy málló falú épület mögül kandikált ki, s mivel az területre nem mertem bemenni, csak messziről örökíthettem meg. A hivatalos menetrendben a Felsőkakig terjedő "fővonalon" hétfőn és pénteken közlekedett két pár személyvonat, ami a valóságban azt jelentette, hogy csak szükség esetén indult vonat és szállította el azt a néhány utast, akik egy elnéptelenedett falu temetőjébe igyekeztek. Ez a vonat egy kis hajtány volt, mozdonyból és vagonból álló szerelvény általában csak csoportok részére közlekedett.

Napjainkra a helyzet gyökeresen megváltozott. Az apró vonatok már régen nem hordják a nagyvasúti rakodóhoz a környező erdőségek fáit, fűrésztelep sem működik errefelé. A teherszállítás megszüntetése óta a kisvasút a turizmust szolgálja, a vonalon kizárólag személyforgalom van. A telephely és környezete tiszta, rendezett, az erdei vasút szerelvényei üzemidőn kívül nem a szabad ég alatt, hanem egy nagy, fából ácsolt csarnokban várakoznak. A megállóhely mögött parkoló várja a vonat híján autóval érkező látogatókat, e pénztárban emléktárgyak vásárlására is lehetőség van. A szintén fából épült jegyváltóhely mellett kiállított "tehervonat": egy C-50-es motormozdony és egy kőszállító csille a régebbi időkre emlékeztet.

Nem sokkal az erdei vasút szerelvénye után emlékvonatunk is továbbindult Mesztegnyő állomásról. Többen is az apró vonatot választották, mely hazánk sokak szerint legszebb keskeny nyomközű vonalán döcögött végig. Ők lemaradtak a Böhönyéig tartó utolsó 13 kilométer megtételéről és az ottani műsorról, a már visszafelé tartó különvonathoz azonban visszaérkezett az erdőségből a kisvonat. A már említett, a nagyvasút egy részét is alámosó vihar az egész környéken komoly károkat okozott, Mesztegnyőnél például a falu határában lévő halastavak gátjai szakadtak át, az így elszökő víz nagy mennyiségű hal pusztulását okozta. Ez a kép már a Böhönye határában araszoló vonatot ábrázolja, a felvételen jól megfigyelhető a pálya meglehetősen elhanyagolt állapota.

Marcalin túlra már szinte sohasem jut el "igazi" vonat, esetenként a pályafenntartási teher-vágánygépkocsi vetődik el errefelé, amely az időszakos pályafelügyeletet látja el. Így nem is csoda, hogy sok helybeli kíváncsi volt az emlékvonatra, de volt ezen kívül még egy csábító tényező. Ez pedig a vendéglátás volt, amely talán még a balatonszentgyörgyit is felülmúlta. A vonatot harmonikaszó fogadta, kinn voltak az állomáson a korábbi emlékvonatozások alkalmával is bemutatott nagy léptékű gőzmozdony-makettek, az állomásépület város felőli oldalán elhelyezkedő térség pedig több ételt-italt kínáló standnak, valamint egy színpadnak adott helyet. Mindeközben a vasútrajongók és az érdeklődők a mozdonyt és szerelvényét fényképezték.

Közben a fentebb említett színpadon kezdetét vette a rövid műsor. A település polgármester-asszonyának köszöntője után az emlékvonat szervezője szól pár mondatot, majd a helyi dalkör tagjai léptek a világot jelentő deszkákra. Közben az egyes előadókat felvezető hölgy figyelmeztette a népes közönséget a maszkviselésre, ugyanis már érvényben volt az a rendelet, amely a kültéri rendezvényeken is kötelezővé tette az arcot és orrot eltakaró maszk viselését. A dalkör harmonikás-énekes produkciója megalapozta a téren a jó hangulatot, főként a harmadszorra előadott számuk. Ennek az ismert dallamnak a zenekarvezető ez alkalomra módosította a szövegét, a dalos kedvű együttes így megénekelte nemcsak a vonatot és a vasútvonalat, hanem az utánuk következő fellépő művészt is.

Ez a művész, az esemény sztárvendége pedig nem más volt, mint Badár Sándor. Meghívása bizonyára nem a véletlen műve, a színész és komikus ugyanis iskolái befejezése után tizenkét éven át, mielőtt a show világa magába szippantotta volna, a MÁV kötelékét erősítette. Saját elmondása szerint egy meg nem nevezett helyen először váltókezelőként, később forgalmistaként dolgozott, előélete okán pedig szívesen hívják különböző vasutas rendezvényekre, s ő ezeket a meghívásokat általában el is fogadja. Fellépései alkalmával szívesen anekdotázik vasutas éveiről, egyúttal szereti pellengérre állítani a vasúti szabályzatok helyenként maradi és nehézkes rendszerét. Kissé alpári hangvételű előadása egyre csak húzódott, akárcsak a rétes (állítólag egy alkalommal hét és fél órán át beszélt közönségéhez), majd kissé összecsapva, hirtelen véget ért.

Még útközben hallottam olyan beszélgetésfoszlányokat, amelyekből azt a következtetést vontam le, hogy Böhönyén nem lesz lehetőség a mozdonyt a szerelvény másik végére járatni, ezért a visszaút egy részét a különvonatnak tolt menetben kell megtennie. Miközben az állomásépület előtt a sztárvendég szóval tartotta a nagyérdeműt, a vonatkísérő személyzet a már valószínűleg több éve nem használt harmadik vágányt tanulmányozta, és úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a 418 149 átállításával. Amíg a művelet zajlott, a vasutasok a lépésben, vagy még lassabban haladó mozdony előtt és mellett haladva figyelték a pályát. Szerencsére minden rendben volt, néhány termetesebb gaz eltávolításán túl semmit nem kellett tenni, a sínpár kibírta a járművet.

Amikor a mozdony rákapcsoltatott a kocsisor túlvégére és megkezdődött a fékpróba, nos akkor fejezte be Badár úr a mondókáját, s az utasok elkezdtek a vonatra szállingózni. Az ellenkező irányba pillantva hosszan látszik a Somogyszob felé folytatódó pálya, azonban a két sínszál közé szúrt tárcsa útját állja az esetleges továbbvonatozási törekvéseknek. A július végén lehullott extrém mennyiségű csapadék - melynek következtében Böhönye központja egy időre szinte tengerré változott - a továbbvezető sínpárt több helyen alámosta, a pálya azóta járhatatlan. Az állomás végében a Nagybajom - Kaposvárra vezető országutat önműködő fénysorompó biztosítja, amely az emlékvonat megérkezésekor le is csukódott. A vonat azonban nem közlekedett tovább, a sorompó pedig viszonylag hosszú időn át zárva volt, aminek bizonyára nem örültek az éppen arra járó autósok. Végül a vonatkísérő dolgozók a berendezés kezelésével oldották a zárást.
Az emlékvonat a tolatási manőver elhúzódása miatt nagyjából fél órás késéssel indult vissza, amelyet egész útján megtartotta, s Kelenföld állomásra este fél tíz tájban érkezett be. A nap, amelynek a szerelvény egyik fő résztvevője volt, remekül sikerült, bizonyos, hogy hosszú időn át emlékezni fogunk rá. Szerencsés módon az égiek, akárcsak a tavalyi és az előtti emlékvonatozás alkalmával is, mellettünk álltak, s bár borús, kissé párás idő volt, a hőmérséklet kellemes maradt, az eső pedig csak este eredt el. Remélem, a már hagyománnyá érő eseménynek lesz folytatása, s egy év múlva ismét követhetjük az évi egy pár személyszállító vonat útját a MÁV 37-es számú vasútvonalán.