Néhány évvel ezelőtt nagy szenzáció volt, amikor a közforgalomból már két évtizede kikopott legendás Nohab-mozdonyok egy példánya, a 2761 017, azaz a volt MÁV M61 017 ismét menetrend szerinti személyszállító vonatot továbbított utolsó törzsvonalán, az észak-balatoni vasútvonalon. Az egész nyáron át minden hétvégén közlekedő egy pár vonat kedvéért sokan zarándokoltak el a magyar tenger partjára, még külföldről is érkeztek a sorozat rajongói. Az akció folytatásaként 2018-ban személyszállító vasúttársaságunk a Nosztalgia Kft-vel karöltve csapott egy régimódi hétvégét, amikoris néhány előre meghirdetett vonat élére az eredeti megjelenésére visszakapott M61, illetve M62 sorozatú gépek kerültek. A sikeren felbuzdulva a következő évben a MÁV-Start már két hétvégére kiterjesztve tartotta meg a régimódi, vagy népszerű nevén mondva retró napokat, újdonságként pedig a hazai gyártású M40-es sorozat is bekerült a vontatójárművek kínálatába. Aztán az idei év elején megérkezett a koronavírus, minek hatására a vasútrajongók és -fotósok népes tábora izgalommal várta, hogy vajon lesz-e folytatása az idén is a hagyománynak? Érdekes módon először egy német fórumon röppent fel az hír, hogy igen, meglesz, azonban a program hivatalos meghirdetésére még várni kellett. A két hétvége pontos menetrendje június közepén vált ismertté, és a benne foglaltaktól még a legkényesebb vasútbarátoknak is elállt a lélegzete. Jómagam mindkét korábbi alkalomkor részt vettem egy-egy régimódi napon, az idén pedig az első napon utaztam oda. Bár az időjárás (a fotózás szempontjából) nem volt a legjobb, legalább nem áztam meg, mint ahogy az tavaly és tavalyelőtt történt.

Az idei év a balatoni turizmusban nem valami jól indult. Mindjárt tavasszal, amikor végre megérkezett a kirándulóidő, a járvány a lakóhelyükhöz szögezte az embereket, amikor pedig már újra lehetett kirándulni, az időjárás riasztott vissza sokakat. Már túl vagyunk a nyári napfordulón, de igazi, kellemes nyári idő még nem volt. Kánikula, vihar és eső kergették egymást, szinte naponta változott az időjárás. De nem ijedtem meg, július 4-én kora reggel elindultam a Balaton felé. A tavalyi és az azelőtti retró hétvégén a Székesfehérvár - Tapolca vasútvonal "alsó", Akarattya és Füred közti szakaszára látogattam. Tudható volt ugyanis, hogy hamarosan kezdődik e vasútvonal villamosítása, ezért úgy gondoltam, amíg lehet, inkább a még felsővezeték-mentes vonalrészen fotózok. A múlt évi nyári szezon után meg is kezdődtek a munkálatok, a villamos üzemet azonban majd csak 2021 tavaszán tervezik felvenni. A táj képe azonban máris gyökeresen megváltozott, hiszen a felsővezetéktartó oszlopok egy része áll, s néhány állomás korszerűsítése is megkezdődött. Ezért most a "felső" vonalszakaszt vettem górcső alá, Tapolcáról indulva és több helyen megállva fényképezgettem a retró és a nem retró vonatokat.

Tapolca a köztudatban elsősorban a tavasbarlangjáról ismert, a vasútrajongók azonban a legendás M61-es sorozatú, azaz Nohab-mozdonyok utolsó állomáshelyeként tisztelik. Decemberben lesz éppen húsz éve, hogy a MÁV kötelékében megmaradt néhány M61-es elhagyta a tapolcai vontatási telepet, amely aztán öt évvel később maga is megszűnt. Azonban most nem a Nohabok miatt vállalkoztam a korai felkelésre és indulásra, hanem egy olyan mozdony miatt, amely már hosszú ideje napi szinten jelen van errefelé. Ez a mozdony azonban kicsit más mint a többi: az M41 2103 psz. jármű ugyanis a közelmúltban visszakapta eredeti bordó "ruháját" és a mögötte látható vonatba is régies megjelenésű kocsik kerültek besorozásra. E gép honállomása Békéscsaba, ahonnan csütörtökön indult el. Az éjszakát a ferencvárosi vontatási telepen töltötte, majd pénteken egy esti sebesvonatot továbbítva jutott el Tapolcára - mintegy másfél órás késéssel.

Amikor Tapolcára megérkeztem, az állomáson éppen egy kisebb személycsoport zajlott. Ez a vasutas zsargonban azt jelenti, hogy többé-kevésbé egyszerre, több irányból érkeznek és/vagy indulnak személyvonatok, amelyek között átszállási lehetőség van a különböző irányokba. Jelen esetben egy Balatonszentgyörgy - Győr viszonylatú Inter-régió és egy Szombathelyről Kaposvárra igyekvő személyvonat keresztezett, azokról lehetett átszállni a csak a nyári idényben és akkor is csak hétvégén közlekedő balatonfüredi személyre. Minden flottul haladt, a vonatok rendben érkeztek és indultak, a felvételen a Balatont félig megkerülő kaposvári személyvonat látható, amint elhagyja az állomást. Ezután nekirugaszkodott a jó öreg M41 2103 is, hogy mint az általam látott első retró vonat, az északi part fővárosába vigye utasait.

Miután a vonat eltávozott, még percekig lehetett hallani a Pielstick-motor jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangját. A mozdonysorozat éppen ennek a rendkívül erőteljes hangnak köszönheti, hogy úgymond ki lett tiltva az északi parti vasútról, az időről időre felcsendülő érces "muzsika" ugyanis zavarta az üdülővendégek nyugalmát. A mozdony pedig épp ennek a hangnak köszönheti becenevét is: Csörgő. A korszerűsített, új motorral ellátott M41-esek (a mostani jelölés szerint 418-asok) azonban már jóval csendesebbek, így közlekedhetnek a vonalon. A személyvonatok távozása után az állomás kiürült, elcsendesedett. Ezt kihasználva egy három egységből álló Desiro-szerelvény osont a régi rakodóvágányra, ahol megkezdődött a járművek zárt WC-tartályainak kiürítése egy önjáró gépezet segítségével.

A fénykép elkészítése után magam is elindultam az M41 2103 után és nemsokára már a magyar tenger környékének legismertebb és legnépszerűbb részén, a Badacsony tövében találtam magam. Az északi part "fejedelme" szinte a tó vizéből nő ki eleinte lágy hajlással, majd mind meredekebben emelkedik a hatalmas csonkakúp. Oldalában szőlők, majd erdők, feljebb bazaltsziklák vadregényes világa, tetején gyönyörű fennsík. Badacsony neve a tizenkilencedik században szorosan összefonódott Kisfaludy Sándor nevével, hiszen ő tette ismertté a szép hegyet, melyet költészetéből ismerhetett meg az ország. Az itt termő szőlőből készített bor évszázadok óta világhírű, melynek zamatát és erejét már a rómaiak is ismerték és nagyra becsülték. Most a kikötőből tekintünk rá, lábánál, az országút túlsó oldalán, hatalmas jegenyefák árnyékában található a hangulatos vonatmegálló.

Az északi part egyik legforgalmasabb megállóhelye közelében kaptam le a 19700-es számú, Kék hullám fantázianevű gyorsvonatot. A szerelvényt a 628 165 számú mozdony vontatta, mögötte egy 418-as is be volt sorozva a vonatba, utóbbi a vonat energiaellátását biztosította. Az eredeti tervek szerint ennek a vonatnak a továbbítását az eredeti fényezésű M62 001-esnek kellett volna végeznie. A mozdony éppen egy héttel korábban érkezett meg a székesfehérvári vontatási főnökséghez Szolnokon található otthonából, néhány nappal később tett is egy tehervonatos fordulót Moha állomásra, az első retró hétvége eseményfolyamába mégsem került bele. Az interneten terjedő hírek szerint a gép gyengélkedik, s megbízhatatlan működése miatt a szervezők nem merték megreszkírozni, hogy esetleges meghibásodása miatt felboruljon a gondosan megtervezett program. Így helyét a helybéli illetőségű 165-ös Szergej foglalta el.

A Badacsony a Balaton két öble, a Lábdi- és a Tomaji öblök között szinte félszigetszerűen könyököl a tó vizébe. A vaspálya - és mellette az országút is - félkör alakban kerüli meg a hegyet, ezen íves pályaszakasz kezdőpont, vagyis Székesfehérvár felé eső végében helyezkedik el Badacsonytomaj állomás. Itt vártam meg az idei retró-hétvége legnagyobb újdonságát és szenzációját, a gőzmozdony-vontatta Tekergő gyorsvonat érkezését. A vasparipa Székesfehérvárott került vonat élére, és mint az várható is volt komoly, félórás késéssel érkezett Tomajba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a vasutasok közül bárki rosszul dolgozott volna, csupán arról van szó, hogy a 424-essel nem lehetett tartani a nagyobb teljesítményű dízelmozdonyokra megállapított menetidőket. Különös látvány volt az ívből kibukkanó jármű orrán látható, a múlt rendszerben általánosan alkalmazott veres csillag.

A vonatot sokan várták, többen láthatóan csak azért zarándokolt ki a vasúthoz, hogy a nem mindennapi esemény részesei lehessenek. Érkezés után a mozdonyvezető leszállt a gépről és egy gyors műszaki vizsgálatot tartott. Úgy látszik, mindent rendben talált, mert mintegy öt perc múlva a szerelvény továbbindult. Érdemes megfigyelni a hazánk egyetlen működőképes 424-ese, a 424 247-es mögé akasztott szerelvényt is, melyet a 60-as, 70-es évek színterve szerint fényezett gyorsvonati kocsikból és egy hozzáillő poggyászkocsiból állították össze. Az enciánkék, vékony fehér csíkot viselő vagonok azonban csak külsejükben régiesek, technikailag és belső berendezésüket illetően is megegyeznek a napjainkban használatos kocsikkal. Ezek a Szegedre állomásított vagonok csak a nyári szezont töltik a Balatonnál, az év többi részében a napfény városa és Budapest között közlekedő IC-vonatokban találkozhatunk velük.

Ez a fővárosból Tapolcára vágtázó Kék hullám sebesvonat már Ábrahámhegynél került lencsevégre. Az idei nyár újdonsága a vonalon a legújabb generációs IC-kocsik nagy számban való megjelenése az észak-balatoni vaspályán. E kocsik pótdíjkötelesek, azonban a járványhelyzettel kapcsolatos előírások miatt csupán a teljes kapacitás felének megfelelő számú jegyet értékesítenek, így biztosítandó az utasok közötti megfelelő távolságtartást. A dolog árnyoldala, hogy a Balatonfüred és Tapolca között minden állomáson és megállóhelyen megálló nehéz vonatok továbbítása, megfejelve az IC-kocsik számára létfontosságú energiaszolgáltatással bizony rendkívül igénybe veszik a remotorizált 418-asokat. Ez az erőltetett menet a gépek erőteljesebb elhasználódásához vezet és volt már több, erre visszavezethető meghibásodás is a nyár folyamán.

Hamarosan már Révfülöp állomáson tartózkodtam és vártam a következő vonatot. Ám a Kőbánya-Kispestről érkező szerelvénynek a forgalmista 40 perc késést jósolt, ezért úgy döntöttem megnézem az állomás mögött, közvetlenül a vágányok mellett található templomromot. Az egykor itt elterülő Fülöp falu első írásos említése 1211-re datálható, a települést 1548-ban a törökök tették a földdel egyenlővé. Egyhajós, egyenes szentélyzáródású, keletre néző temploma is ekkor pusztult el, azonban a hajó falai a diadalívvel és a felette emelkedő oromfallal együtt majdnem eredeti magasságukban megmaradtak. Egy 1860-as felméréskor a templom a maival nagyjából azonos állapotban volt, helyreállítására azonban csak 1953-ban került sor, ekkor bukkantak rá az egykori sekrestye alapjaira. Belépve a vörös homokkőből épült félköríves kapun szinte a bőrömön éreztem a középkor hűvös leheletét, de az állomási hangosbeszélő odaszűrődő hangfoszlányai hamar visszazökkentettek a jelenbe és elindultam vissza a pályaudvarra.

A várt vonat negyven perces késése miatt a történet úgy alakult, hogy a menetrend szerint később érkező záhonyi Tekergő sebesvonat, bár maga is késett negyedórát, előbb futott be Révfülöpre. Most láthatjuk igazán annak a kárát, hogy az egyes Szergej helyett a mai szabványnak megfelelő külsejű 628 165 vitte ezt a vonatot: nem csodálhattuk meg a bordó gép és az enciánkék vagonok egyedi és korhű megjelenését. A kétóránként közlekedő tekergő vonatokhoz egyébként hat azonos szerelvény áll rendelkezésre, ezek egyike a vékonycsíkos kocsikból összeállított régies vonat. Valamennyi, így a nosztalgikus vonat is régi építésű, de a legkorszerűbben felújított vagonokból áll össze, melyek egyik jellemzője a gombnyomásra nyíló és csukódó ajtók. Az igazán igényes - vagy kényes - vasútrajongók bizonyára becsapva érzik magukat, hiszen így ezek a kocsik egyáltalán nem korhűek, de valljuk be, az illúzió tökéletes és lehengerlő.

Amikor letelt a beígért 40 perc, az ívben felbukkant a hétvége egy másik csúcspontja, a két M40-essel továbbított Tekergő gyorsvonat. Sokak kedvence ez a formája után Púposnak becézett mozdonysorozat, amelyből két különböző megjelenésű példány került a szerelvény élére. Az első gép, a Nosztalgia Kft M40 114-ese eredeti színeiben, a mögötte lévő MÁV-Startos 408 224 pedig a mai szabvány szerinti fényezésben pompázik. A tavalyi retró-hétvégéken is volt már Púposos személyvonat, azonban az első napon az egyetlen vonógép nem tudta tartani a menetidőt, ezért a négy kocsiból álló vonat másnapra már két M40-est kapott. A vonat különlegessége volt az olajzöld színű poggyász-, valamint a végére sorozott étkezőkocsi (melyek ezen a felvételen nem igazán látszódnak). Ez utóbbiban - a programkiírás szerint - a nagyközönség ízelítőt kaphatott a 70-es, 80-as évek utasellátásából, legalábbis addig, amíg fizetésre nem került a sor...

Kétségtelen, hogy a Balaton északi partja mentén végigfutó sínpár hazánk egyik legszebb vasútvonala. Felejthetetlen élmény, amikor Akarattyánál egy kanyar után az ablakból elénk tárul a magyar tenger, majd amint tovább haladva és közben a magaslatról leereszkedve a parton haladó vonat kerekeit szinte a hullámok nyaldossák. A Füred utáni kopár szakaszt követően a másik, a Balatonnal ellentétes oldalon is érdemes figyelni, ahol a Balaton-felvidék hegyei uralják a látképet. Szepezd határában, a szepezdfürdői strandnál egy nem túl szép betonkerítés zárja el a tó felé a kilátást, a következő, Tapolcára igyekvő sebesvonatot mégis itt vártam meg. Az egymás mellett húzódó országutat és vasutat átívelő gyalogos felüljáróról ugyanis szép kilátás nyílik, a kép hátterében felfedezhető maga a tó és a Somogy megyei dombvidék sziluettje is.

Hamarosan Zánkára érkeztem. A következő vonat érkezéséig még volt idő, ezért lesétáltam a mindössze néhány száz méterre lévő tópartra. Az út során tapasztaltak szerint úgy tűnik, a balatoni turizmus lassanként kezd magához térni a koronavírus-járvány után. Az év első igazán nyárias, forró hétvége szombatján még nem nagyon sokan, de már voltak üdülővendégek, akik elsősorban Magyarországról érkeztek. Zsúfoltsággal nem találkoztam sehol, a strandokon is bőven volt hely. Miközben ezek a gondolatok forogtak a fejemben, néztem az elém táruló elbűvölő látványt, a nyugalmat árasztó hangulatot még tovább fokozták a közelben lubickoló vadkacsák. Közben az órámra néztem, s az idill egyből szétpukkadt: ideje volt visszatérni az állomásra, mivel közeledett a következő vonat érkezési ideje.

Az idősebb generációnak Zánka neve hallatán egyből a település szélén felépített úttörőtábor jut az eszébe. A létesítmény saját megállóhellyel is rendelkezett, ahova a nyári idényben hosszú vonatok hordták a pajtásokat. Egy üdülés a zánkai úttörőtáborban megtiszteltetésnek számított, nekem, mivel rossz gyerek voltam, ilyenben nem lehetett részem. A tábor más keretek között, de ma is működik,akárcsak a megálló, bár a felvételi épületet tavaly karácsony előtt lebontották. A falunak a 7 kilométerre fekvő Köveskállal közös állomásán a második Szergejt vártam, amely szűk negyedórás késéssel meg is érkezett egy Tekergő gyorsvonat élén. A szegedi fűtőház büszkeségét, az M62 194-et jobb lett volna a reggeli kanyarral küldeni Tapolcára, az impozáns, csíkos gép jobban mutatott volna az enciánkék gyorsvonati kocsikkal, mint az M62 001 helyére beállt 628 165-tel.

A (számomra) utolsó két retró vonatot a Zánkától kb. 6 km-re fekvő Balatonakali-Dörgicsén vártam. Amikor odaérkeztem, még csak egyvalaki volt az állomáson, aki így kényelmesen el tudott nyúlni az egyik padon. Az utasok azonban lassan, be biztosan gyülekeztek, aztán a hangosbemondó mindkét vonatnak negyedórás késést jelzett. A várakozók beletörődve fogadták a hírt, egyébként a korábbi, komolyabb késések esetében sem hallottam sehol zúgolódást, vagy dühöngést. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy az állomásokon várakozók közül többen láthatóan a régimódi mozdonyok, vonatok kedvéért zarándokoltak el a sínekhez és nem utazni akartak. Az akció egyébként a nem vasútrajongók körében is feltűnést keltett, engem is többen megkérdeztek, hogy a gőzmozdonyt várom-e, vagy hogy miért fényképezik ilyen sokan a vonatokat. Az biztos, hogy ez a hétvége reklám szempontjából remekül sikerült, s talán valamennyit javítani is tudott vasutunk erősen megtépázott hírnevén.

Amint eljött az ideje, megérkeztek a várt vonatok, nekem azonban csalódnom kellett. A programleírás szerint ugyanis a Tapolcáról érkező szerelvényt a Púpos-tandemnek kellett volna hoznia, a kocsik előtt azonban a 418 330 dolgozott. Szerencsére a másik irányból valóban az elmaradhatatlan Nohab, jelen esetben az M61 020 érkezett. A Kék hullám sebesvonatban IC-kocsik is futottak, amelyek energiaellátását a vonatgépről nem lehetett megoldani, ezért a mozdony után egy aggregátorkocsi volt besorozva. A vonat továbbindulásakor ez a páros olyan hangorkánt produkált, amely mögött még a leghangosabb Pielstick-motoros Csörgő is elbújhatott volna. A képen az is látható, hogy a harmadik, vagyis a jobboldali sínpár ki van zárva a forgalomból. Ez nem egyedi megoldás, mivel a vonalon tehervonat-forgalom már hosszabb ideje gyakorlatilag nincs, a szükségtelen teherforgalmi vágányokat több állomáson is üzemen kívül helyezték.

Utam végső szakaszához értem, utolsó állomásom, Füred felé haladva azonban rövid időre megálltam Balatonudvari község szélén, a temetőnél. A község a nevét minden bizonnyal az egykor itt megtelepedett királyi udvarnokoktól örökölte. A temető különlegessége, hogy régi, napjainkban műemlék részében érdekes, szív alakú kövek alatt porladnak a település hajdani lakói. A feliratok nehezen, de olvasható betűiből tudhatjuk, hogy a 19. század elején készültek ezek a sajátságos síremlékek. Maga a temető az 1770-80-as évektől szolgál Udvari katolikus és református lakóinak temetkezésére. A köveket a monda szerint egy "udvari" kőműves készítette a közelben, Akali határában fejtett kövek felhasználásával. Hasonló sírkövek ilyen tömegesen sehol másutt nem fordulnak elő az országban.

A kör bezárult, visszaérkeztem oda, ahonnan elindultam: az M41 2103-hoz. A bordó szépség egész nap Füreden állt, csak a koraesti órákban indult vissza Tapolcára. Most azonban ne ővele foglalkozzunk, hanem vessünk egy pillantást a vontatmányára is! A magyar vasútra oly jellemző Bhv-kocsik ezen három példánya a gyártáskori állapotában mutatkozik, legalábbis ami a külsejüket illeti. A gyorsvonati vagonokhoz hasonlóan ugyanis belső berendezésük már nem az eredeti, hanem egy emberöltővel későbbi állapotoknak felel meg - persze e járművek ma már így sem mondhatók korszerűnek. Az utolsó, kerékpárszállításra kialakított szakasszal rendelkező kék kocsi nem illik az összképbe, de a vasúttársaság ígérete szerint az augusztus első hétvégéjén megrendezésre kerülő, a mostanihoz hasonló régimódi hétvége alkalmával már egy, a többi kocsihoz illeszkedő küllemű vezérlőkocsi kerül a helyébe. Ezt a szerelvényt vasárnap a gőzmozdony továbbította, amely így talán még impozánsabb képet mutatott, mint amilyen az M41-essel volt.
Bár a két M40-essel, valamint egy két M61-essel továbbított vonat közlekedése még hátra volt, számomra itt ért véget ez a régimódi nap. Tulajdonképpen mindent láttam, ami be volt tervezve és amit láttam az nagyon tetszett. Sajnos a vasutunk múltjának ápolására hivatott intézmény, a Nosztalgia Kft semmilyen egységes, korhű vonat kiállítására nem képes, ellenben a közszolgáltatást végző MÁV-Start, még ha számos kompromisszum árán is, de ezt meg tudja tenni. A szegecsszámlálók, maximalisták bizonyára fanyalognak az olajzöld, illetve az enciánkék kocsik láttán, de én úgy gondolom, a retró hétvégék megszervezése remek kezdeményezés, amelynek sodrában a legtöbben remekül éreztük magunkat. Az hírlik, hogy a Füredig terjedő villamosítás miatt a jövő nyári szezonra az észak-balatoni vasútvonalon új menetrendi struktúra bevezetésére kerül sor, ami talán az ehhez hasonló régimódi napok megtartásának lehetőségét is kérdésessé teszi. Én azonban bizakodó vagyok és úgy indultam haza, hogy jövő nyáron ismét eljövök egy régimódi napra.