Januárban jelentette meg a Fleischmann a MÁV Gbs kocsijának a modelljét N-es méretben, negyedik korszakos kivitelben. Személy szerint én nagyon megörültem a dolognak, mert a gyári magyar modellek igen ritkák ebben a méretarányban. A Gbs kocsi egy kéttengelyes tehervagon, amely már igen régóta a Fleischmann, és anno a Roco kínálatában is megtalálható volt. Olyannyira régi a forma, hogy ez volt az egyik első Roco N-es modell, amely közelkapcsoló-kinematikával van szerelve. Tizennyolc éve gyűjtöm az N-es modelleket, amikor először találkoztam Roco katalógussal, ez a kocsi már akkor szerepelt benne, igaz német színekben. Ehhez képest ezen év elejére ért oda a gyártó, hogy megjelentesse MÁV színekben is. 

Megjelentetni egy ilyen vagont MÁV színekben nem akkora befektetés, mivel a mávos  kivételével igencsak sok festési variánsban megjelent a kocsi. Így öntőformára nem kellett költeni, nem volt kérdés, hogy hogyan kell a modellt a feliratozáshoz a tampongépbe befogni, csak egy úgynevezett tamponklisét kell készíteni, amin a kocsin lévő feliratok vannak, és erről viszi fel a gép a feliratot a kocsi oldalára. Ez egy elhanyagolható költség, de ez is mutatja, hogy milyen kevés az érdeklődés a magyar témájú modellekre N-es méretben. Egyszerűen kevesen vagyunk, keveset veszünk. Én ezért örültem meg annak, hogy egyáltalán gondoltak ránk, magyar modellezőkre.

A Fleischmann változat megjelenése előtt kisszériás modellként hozzáférhető volt a kocsi, pl. a Kiskunmodell, és még mások is elkészítették anno még Roco alapra. Amikor megjelent a Fleischmann-féle változat, ezért nem is volt akkora szenzáció, és kapott is hideget-meleget A legfontosabb kritika a kocsival szemben az volt, hogy túl világos lett. Őszintén? Én ezt nem éltem meg tragédiaként….

A teherkocsik színéről megvan a saját véleményem, amit sokan nem osztanak: szerintem piszok nehéz találni a pályaudvaron két tehervonatot, amelyben van két egyforma, teljesen ugyanolyan színű kocsi. A vagont érik a környezeti hatások - fakítja a nap, lepi a kosz, mossa az eső. Minden olyan dolgot megkap, ami biztosítja azt, hogy véletlenül se maradjon meg az igazi színe. Mivel ilyen, koszolatlan kocsim kisszériás kivitelben már volt, ezért a kocsit tökéletesnek gondoltam arra, hogy kipróbáljam a makettezésben manapság elterjedt, és divatos “weathering” eljárásokat. Sok, tök egyforma kocsi nem néz ki jól egy szerelvényben, de némi bemosással, filterrel lehet a színén módosítani.

Elhatároztam, hogy több kocsit veszek, és mindegyiken különféle megoldásokat próbálok ki, de mindben az volt a közös, hogy alapvetően az enamel illetve olaj alapú dolgokat próbáltam bevetni. Két dolog miatt esett az enamel alapú termékekre a választásom: rezek voltak otthon,  és ki akartam próbálni, hogy ezeket miként hasznosíthatom a vasutas hobbiban. Másrészt pedig, az enameleknek megvan az a tulajdonságuk, hogy  a teljes száradásuk előtt sokáig lehet velük variálni, akár vissza is lehet mosni az egészet. 

Az első kocsit komolyabb beavatkozásnak szántam alávetni: szürke oldalablakokat és tetőt akartam neki festeni, és a tetőn szerettem volna megjeleníteni rozsdafoltokat. Láttam egy olyan képet korábban, hogy a kocsi egy féltető alatt állt, és a tetőről ráfolyó eső pont  a kocsi tetején középen érte. Ott a legkevésbé ívelt a kocsi teteje, és onnan jól látható rozsdás színű koszcsíkok indulnak el az eső hatására.

Először kifestettem az oldalablakokat takaró nyílásfedeleket. Ez egyszerű volt: egy jó minőségű ecsettel és akril festékkel dolgoztam. Hamarabb végeztem vele, mintha nekiállok maszkolni, fújom a festéket, és utána még szórópisztolyt is kell takarítanom. A fedelek mellett a tetőt is szürkére akartam festeni, de ez már bonyolultabb volt: először felvittem egy réteg lepattogzódások készítéséhez használatos folyadékot, majd erre jött rá egy réteg szürke festék, majd elkezdtem visszakoptatni azt. A tető szürke színe alatt előbukkant az eredeti barna szín, amit most rozsdafoltként hasznosítottam újra. Amikor ez megvolt, akkor egy fényes akril lakkréteggel lefedtem az egész kocsit. Ennek az az értelme, hogy innentől kezdtem el dolgozni az enamel alapú dolgokkal, és ha ezek alá felviszek egy eltérő kémiájú lakkot, ennek hatására ha akarom szedni a koszolást, az enamel hígító nem fogja bántani az akril alapú lakkot.

Amikor ez megvolt, akkor először a tető rozsdáját bolondítottam meg több rozsdaszínnel, mert a rozsda mindig több árnyalatból áll. A friss rozsda narancssárgájától az öreg rozsda sötétbarnás árnyalatáig sok szín megjelenik, és ezekből a tetőre a sötétebb árnyalatokat használtam. Ezután némi koszcsík- illetve rozsdacsík effektet használva elkészítettem a lefolyásokat, végül az egész kapott egy fekete bemosást. 

Az alváz koszolása a tetőnél egyszerűbb volt, itt nem terveztem újrafestést, csak a lerakódott koszt és fékport szerettem volna megjeleníteni. Ehhez többféle rozsda bemosót használtam. Azonban ezek nem hoztak számomra teljesen elfogadható eredményt. Egyszerűen a bemosók úgy működtek, ahogy kell: csak kismértékben változtatták meg a felület színét, és a sarkokban erősebb hatást értek el. Én viszont poros, koszos kocsit akartam csinálni. Kerestem a megoldást, hogy mi lehet az a termék, amely tudja utánozni a teherkocsi alsó, totál koszos kinézetét, amely a sötétszürkétől a feketén át a rozsdavörösig minden színben játszik. Erre a makettezés területéről érkezett a segítség: a lánctalpak koszolására szolgáló bemosó használatával pont ezt a hatást értem el. Arra ügyeltem, hogy a valóságnak megfelelően a rugókat egy fokkal világosabb, és a fékpofákat pedig még eggyel világosabb rozsdás löttyel kezeljem. Amikor ezt kombináltam úgynevezett lerakódás-effektekkel, akkor már elégedettebb voltam az eredménnyel.

Az alváz környékén még egyvalami zavart: randának éreztem a kerékpárokat. Egyszerűen nem illett a képbe a tiszta, fémszínű kerékpár. Festeni nem akartam, mert a kerekek nem színesek, hanem koszosak, ezért felvittem rájuk két réteg sötét rozsdaszínű lerakódás-effektet. Ennek a terméknek az az előnye, hogy nem csak színt ad, de pigment- illetve portartalma révén pont olyan érdes felüetet képez, mint a rozsdásodó kerékpár oldala. 

Legvégül a vagon oldalfalait vettem kezelésbe, az ok banális: azért nem akartam ezzel kezdeni, hogy nehogy összetapogassam. Első lépésként a kocsi kapott egy sötétbarna filtert, hogy a kocsi vöröses színét egy kicsit tompítsam. Száradás után a sarkokat befolyattam (leánykori nevén ezt pin wash-nak hívják) híg fekete olajfestékkel. Ezután már csak a legvégső effekt hiányzott, amit szintén olajfestékkel festettem meg: híg fehér felvitelével értem el azt a hatást, ahogy a kocsi oldala fentről lefelé fakul a menetszél által felvert por lerakódásának köszönhetően.

A dolgok végeztével vártam egy hét száradást, és az olajos réteget lezártam egy leheletvékony matt lakkréteggel.

Az elvégzett munkával azonban nem voltam elégedett: a kocsi, maga a munka végeredménye tetszett, és mint a “nagyok”, ecsettel, olajos technikákkal sikerült ezt elérnem. Azonban a kocsival 5-6 estét eltöltöttem, és a tetőt annak ellenére, hogy tetszik az elért hatás, egy cseppet túltoltam. Ha egy egész szerelvényt meg akarok koszolni, akkor az igencsak sok időt vesz igénybe. Elhatároztam, hogy további kísérleteket teszek arra, hogy egyszerűen, gyorsan, és az eredetihez képest látványosan koszoljak be N-es tehervagont. Az eredményekről egy következő posztban fogok beszámolni.