E hozzászólás címéből logikusan az következne, hogy az osztrák vasút legendás motorvonatától, a Kék Villámtól búcsúzunk, de – szerencsére – nem így van. A szerelvény köszöni, jól van, nem készül még nyugállományba, valójában ő ment búcsúzni. Nyugati szomszédunknál ugyanis döntés született egy vasútvonal leállításáról, a strasshofi Fűtőház Vasútmúzeum szervezésében sorra kerített utazás keretében a Kék Villám feltehetően utolsó vonatként járta be a 35 kilométernyi sínpárt. Igazándiból a Pulkau völgyében húzódó, Zellerndorfot Laa an der Thaya városkával összekötő vonal már régóta tetszhalott állapotban leledzik. 1988. május 28-án közlekedett a relációban utoljára menetrend szerinti személyvonat, a teherforgalom pedig Laa an dr Thaya állomás és a Jungbunzlauer Austria AG gyárudvara közti mintegy 10 km-es szakaszra szorítkozik. A pálya többi részét csak alkalmanként, építési munkálatok, vagy egyéb ok miatt kerülő útirányra kényszerülő tehervonatok vették igénybe. Pedig a vasútvonal – ránézésre – jobb állapotban van, mint sok hazai mellékvonal. De nincs mit tenni, a döntés szerint a vonal 2016. december 11-étől nem létezik, így előző nap vasútrajongók egy csoportja meg egyszer, talán utoljára végigutazott rajta. Az utolsó üzemnapon, december 10-én mi is ott voltunk.

A vasútvonal mintegy kilenc hónapos építkezés után 1873. december 8-án kezdte el működését Neusiedl és Zellerndorf között. Eredeti rendeltetése szerint tranzitútvonal lett volna, ezért tervezői nem tartották fő szempontnak, hogy a síneket közel vezessék a településkehez. A Monarchia szétesése után a kezdőpont az újonnan megalakított Csehszlovákia területére esett, neve pedig Novosedly lett. A határforgalom azonban oly csekély volt – mindössze napi két pár vegyesvonat –, hogy az első ausztriai megálló, Wildendürnbach és Novosedly között 1930. október 4-én leállt a forgalom, majd nem sokkal később a határpont körzetében 400 méter hosszban a síneket is felszedték. Ezután a vonal klasszikus vicinálisként működött a személyszállítás leállításáig. Kék Villám menetrend szerint sosem közlekedett a vonalon, hiszen a sorozatot az osztrák járműipar a városközi gyorsforgalom kiszolgálására hozta létre. Az 5045.11-es pályaszámú motorkocsi 1954-ben született, majd 1961-es korszerűsítése után, immár 5145-ös sorozatjelöléssel a nemzetközi forgalomban találta magát. Ebbéli minőségében a leggyakrabban "Venezia" expresszként Velencébe, "Miramare" expresszként Triestbe, valamint TS 122/123 gyorsvonatként Budapestre közlekedett. Később a belföldi helyközi forgalmat erősítette, 1992-es selejtezését követően pedig különmeneteket teljesített. A strasshofi Fűtőház Vasútmúzeum állagába tartozó, immár több, mint hatvan éves jármű egy hosszabb felújítás után az idei szezonkezdettől ismét szolgálatban áll. Kísérjük most el őt és jókedvű utasait a Pulkau völgyében kanyargó vasúton tett búcsúútján!

1978-as kiadású Ausztria-útikönyvünk a következőket írja Zellerndorfról: a Bécs felől érkező vonat „Zellerndorf vasúti csomópontjában éri el a Pulkau völgyét. A vasútvonalak itt mind a négy égtáj felől keresztezik egymást”. Persze dőreség egy alapvetően más politikai rendszerben született leírásra hagyatkozni, hisz’ azóta sokminden megváltozott. Zellerndorf ma már egyszerű középállomás, impozáns állomásépületében már vasúti szolgálat sincs. A nyugat felé, Sigmundsherbergbe kiágazó vaspálya forgalma 1990 májusában szűnt meg, s bár egyes hírek szerint a Waldviertel Vasútmúzeum jogot kapott a 20 kilométeres pályán nosztalgiamenetek indítására, ilyen vonatról nem találtam adatot, de azt sem tudom, a sínek egyáltalán a helyükön vannak-e…

A Zellerndorfot érintő észak-déli irányú vasútpálya ma is működik, Bécs egyik fontos elővárosi vasútvonala, mely nemzetközi kapcsolattal is rendelkezik. Az osztrák fővárostól Znaim (ma Znojmo Csehországban) állomásáig vezető vonalat az Österreichischen Nordwestbahn-Gesellschaft építette és üzemeltette az államosításáig, forgalomba helyezésére több lépcsőben 1869-70-ben került sor. A vasúton jelenleg egy-két óránkénti személyvonati közlekedés van, melyek nagy része emeletes ingavonat. Néhány szerelvény elmegy egészen Znojmóig, a képen látható, a 1116.144 vontatta 2217-es számú személyvonat azonban csak a szomszédos Retzből indult a hírneves Semmering-vasút mentén fekvő Payerbach-Reihenauba. Hogy tehervonat mennyi közlekedhet errefelé, nem tudom, de az állomáson épp egy répavonat állt a rakodóvágányon.

A Zellerndorfot nyugat felé elhagyó vasútról már szóltam. Programunk összeállításában kisebb problémát jelentett, hogy különvonat menetrendjét nem ismertük, mivel az utat meghirdető oldalon csupán a felszállásra kijelölt állomások indulási időadatai voltak megadva. Ezeket összehasonlítva kikövetkeztettük a Zellerndorfra érkezés várható időpontját, amihez képest a vonat jó húsz perces késéssel futott be. Ennek az volt a jó oldala, hogy addigra éppen eltávoztak az égről a tömörebb felhőfoszlányok. Nem az állomáson várakozunk, mivel ott a fényviszonyok nagyon kedvezőtlenek voltak, hanem a falu szélén egy útátjárónál, ahol egyébként a vonatnak fotómegállása is volt. A háttérben a zellendorfi, 1786–1788-ban épült, a Szentháromság tiszteletére felszentelt plébániatemplom magasodik.

A következő fotómegállásra szűk négy kilométerrel odébb, Pernersdorf térségében került sor. A szokásos szertartás után a résztvevők visszaszálltak és a vonat továbbindult. Ekkor jött el a nem a Kék Villámmal utazó fotósok ideje, akik néhány száz méterrel távolabb várakoztak. Onnan ugyanis kiváló hátteret nyújtott a kicsiny dombocskára épült Karlsdorf településrész (Pernersdorfot öt apró, egymással határos falvacska alkotja, melyek egymással szinte teljesen összenőttek), s főleg a háztetők fölé magasodó, 1663-ból származó gótikus Szent György plébániatemplom. Érdekes, hogy a különút szervezői nem ide tervezték a közös fotózást. Döntésük alighanem annak köszönhető, hogy e szakaszon a vasút az országút közvetlen közelében húzódik és nem szerették volna, ha egy figyelmetlen résztvevőt elüti egy autó.

A vonal mentén több helyen napjainkban is felismerhetőek az egykori megállóhelyek. Ilyen a volt alberndorfi stáció is, ahol a peron nagy részét ugyan eltávolították, azonban az állomásnév-tábla a helyén maradt. Érdekesség, hogy a vonal szelvényezésének kiindulópontja a mai napig Novosedly állomásnál található, azonban az nem 0,0-val, hanem 117,20-szal kezdődik. Ennek oka a vasút történelmében keresendő: az építő társaság, a Nordwestbahn valamennyi vonalát a társaság bécsi főpályaudvarától, Wien-Nord pályaudvarától szelvényezte és ez a történelem viharai közepette is változatlan maradt. Ennek köszönhető, hogy bár Alberndorf megálló 38,6 kilométerre fekszik Novosedly-től, a volt peron melletti szelvénytáblára 155,8 van írva.

A különvonat közlekedése a helyiek előtt sem volt titok, mint arról mi is meggyőződhettünk. A következő alkalommal, miután újabb öt kilométert előrehaladva Obritznál vártuk a vonatot, a sínek melletti házból kijött egy család és izgatottan nézegettek kelet felé. Mivel semmit nem láttak, a papa, a mama és a kisleány visszamentek a házba, de a nagymama közelebb jött hozzánk és megkérdezte, hogy a különvonatot várjuk-e. Természetesen azt válaszoltam, hogy ja, erre ő is visszament, majd nemsokára mindannyian újra az útátjárónál álltak. Eközben a különvonat mintegy másfél kilométerre, Hadres falu volt megállójánál fotóztatta magát, ezért aztán a fellelkesült családnak – és persze nekünk is – várni kellett még egy keveset, hogy a Kék Villám végre a mi lencsénk elé kerüljön.

Korábban említettem, hogy a vaspálya vonalvezetését stratégiai szempontok alapján tervezték meg, nem volt cél az érintett községek lakosságának kiszolgálása. Ezt útközben magunk is megtapasztalhattuk, hiszen a sínpár jobb esetben a falvak szélén húzódik, de az előbb említett Hadres esetében a régi megálló a szántóföldön, a településtől vagy egy kilométerre található. Üdítő kivétel ez alól Alberndorf, ahol a vonat keresztezi a községet. Ilyen körülmények között ne is csodálkozzunk azon, hogy a motorizáció fejlődésével párhuzamosan egyre kevesebben választották utazásaikhoz a vasutat. Közben a búcsúmenet Obritz peremén ismét fotómegállást tartott, így nekünk kényelmesen volt időnk előremenni a következő útátjáróig. A kép jobb felén ismét a falucska házait és az azok közül kiemelkedő plébániatemplom tornyát láthatjuk.

A vasútvonalnak van egy érdekes tulajdonsága. Főként az automatizáláshoz szokott osztrákoknak furcsa, hogy a forgalmasabb útátjárókat kézi működtetésű sorompók fedezik, ami jóval takarékosabb megoldás, mint idehaza a forgalom nélküli vaspályák mentén szüntelenül villogó sok fénysorompó. A különvonatot egy bakter kísérte autóval, aki időben ott volt valamennyi sorompónál és azokat leengedte, amint meglátta a közeledő Kék Villámot. Tehervonatok, illetve a Jungbunzlauer üzembe tartó kiszolgáló menetek esetében ezt a feladatot valószínűleg a mozdonyon utazó vonatvezető, vagy tolatásvezető látja el. A tekerőberendezés nem külön állványról, láncátvitellel működteti a csapórudat, hanem magán a sorompó bakján helyezkedik el. Ez a kép a Kadlotz-Mailberg állomás bejáratánál található sorompónál készült.

Maga az állomás, ahogy mondani szokás, a préri közepén található, Grosskadlotz falutól 2, míg a másik névadó településtől, Mailbergtől 4 kilométer távolságra. Érdekesség, hogy az Osztrák Szövetségi Vasút, az ÖBB a kétezres évtized második felében, miután a legendás motorvonat-sorozatát, a 4010-est kivonta a forgalomból, azok értékesítéséig, illetve szétvágásáig több járművet a vonal állomásain, Haugsdorfon és Kadlotz-Mailbergen tárolt. A pályaudvar ma kétvágányos, azonban anno dacumal valószínűleg még két sínpár húzódott az egyszerű felvételi épület előtt. Természetesen a Kék Villám itt is fotómegállást tartott. Az utasok már az előbbi képen látható sorompónál leszállhattak, majd mire az állomásra begyalogoltak, a motorvonat az indóház előtt pózolva várta őket.

Nem, nem baleset történt, csupán egy ellesett pillanat megörökítése ez a felvétel. Kadlotz-Mailberg után a különmenet megérkezett a Jungbunzlauer Austria AG telephelyéhez, ahol ismét megállt. Helyismeret híján mi oda nem kanyarodtunk be, hanem Wulzeshofen megállóhelyen várakoztunk. Itt szintén fotómegállásra került sor, s amíg az 5145.11 a visszatolásra várakozott, az útátjárón áthajtott egy munkából hazatérő mezőgazdasági munkagép. Ennél az átjárónál nincs sorompó, csupán irányonként két-két stop-táblával kiegészített andráskereszt hívja fel a közúton közlekedők figyelmét a veszélyre. Az egyik ilyen tábla igencsak zavarhatta a vonatról leszállt fotográfusokat, a szervezők ugyanis némi tanakodás után a táblát egyszerűen kihúzták a földből és félrerakták, majd a fotózás végeztével természetesen visszahelyezték.

Tovahaladva hamarosan már Laa an der Thaya városka utcáit róttuk. Utunk a kisállomásra (Laa an der Thaya Stadt) vezetett, ahol a Kék Villámnak is megállása volt. A nagyállomástól idáig vezető vonalszakaszon egészen 2006 decemberéig megmaradt a személyforgalom: a 2,2 km-es távon egy 5047-es sorozatú motorkocsi ingázott. A menetrendváltástól azonban busz vette át a helyét, mivel a Bécsből Laaba vezető vaspálya villamosításának befejezése után az ÖBB-nek nehézséget okozott egyetlen dízelmotorkocsi fenntartása e rövid relációra. Remélhetően az állomás ezután sem hal ki teljesen, és a 2005-ben felújított, s azóta a D4-es osztályba sorolt vaspályán valamelyik teherszállító társaság iparvágányként a jövőben is kiszolgálja a Jungbunzlauer gyárat.

Laa an der Thaya nagyállomásának jellegtelen felvételi épülete előtt állunk. A várost érintő észak-déli irányú vaspálya, melyet a cs. és kir. Osztrák-Magyar Államvasút Társaság épített, 1870 november 24-én nyílt meg. A vonal eredetileg és Bécset Prágán át Bodenbachhal (mai neve Dečin) összekötő vasút részét képezte, ám az II. világháború után meghúzott új határvonal azt Laa és Hevlin között elmetszette. Ezután a határforgalmat nem vették fel, sőt idővel mindkét oldalon felszedték a síneket is. Jelenleg a bécsi elővárosi közlekedés részét képező vonal itt fejállomásban végződik. A Zellerndorf és Novosedly közti vicinális a fővonalat a laai állomástól délre felüljárón keresztezte, azonban mindkét irányból bekötővágány vezetett a pályaudvarra.

Pihenő gyanánt tettünk egy sétát a 6200 lakosú kisvárosban. A történelmi központ jó másfél kilométernyire van a vasúttól, közben elmentünk egy modern fürdőkomplexum mellett. A főtér leghangsúlyosabb épülete az Új Városháza, mely I. Ferenc József császár ötven éves uralkodói jubileuma tiszteletére épült 1898-99-ben. Még több megtekintésre érdemes részletet találhatunk a városban, a sörimádók kedvéért érdemes megjegyezni, hogy egy XV. századi eredetű – jelenleg felújítás alatt álló – várban működik Ausztria első sörmúzeuma. Amit hiányoltunk, az a karácsonyi piac, melyet sajnálatos módon nem találtunk meg. Mivel az árnyékok egyre hosszabbodtak, hamarosan visszaindultunk a pályaudvarra, majd hazafelé vettük az irányt.

Laa an der Thaya állomása a megszokott, díszburkolatos, magasperonos megoldású, vagyis vonatfotózáshoz egyáltalán nem kedvező. A vonal jellegzetes járművei a hét közben közlekedő emeletes ingák mellett a 4020-as sorozatú villamos motorvonatok. Szerencsére sikerült egyiküket lekapnom a tárolóvágányon magasperon és különböző oszlopok takarása nélkül. A zellerndorfi pálya jövőbeni sorsa, mint már említettem, bizonytalan. Mivel a vonal elfogadható állapotú, komolyabb beruházás nélkül még évekig használható lenne az idegenforgalom számára. Éppen ezért már többször is felmerült a gondolat, hogy tavasztól őszig hétvégente közlekedhetne rajta kerékpárokat is szállító turistavonat. Csakhogy a környék nem sok látnivalót kínál az odalátogatóknak, ezért kérdéses, megérné-e ez bármilyen vasútvállalatnak. Így marad a félhalott-állapot, vagyis a Jungbunzlauer-gyáron túli szakaszt többé nem koptatja vaskerék. Csak reménykedni tudok, hogy ez mégsem így lesz, s nem a fenti képeken látható 5145.11 volt az utolsó vasúti jármű, amely ezt a bájos vidéket átszelő sínpáron elhaladt.