Tavaly már volt egy hasonló vonatozós cikk, azonban most kibővítettem egy Coventry szócskával, hiszen 2014-ben tettem egy kis vargabetűt a brit vasútmodell kiállítás meglátogatása után. Amikor jegyre vadásztam akkor nem nem volt ugyanis szerencsém, a 2013-as 15 fontos vételár helyett most drágább ajánlatokat dobott a gép, ráadásul átszállással. Amikor utánanéztem ennek merre is akarna visszavinni Londonba Leamington Spaból a jegyárusító internetes oldal, akkor tűnt fel, hogy továbbvinne Coventrybe, majd onnan vissza nagy sebességgel a brit fővárosba. És hogy ez mit jelent? Voyagerözést és Pendolinózást! Azokat pedig még nem próbáltam, úgyhogy nem volt visszaút, foglaltam az így már egyébként 28 fontba kerülő jegyeket.

Class 220 Voyager indul Coventryből

A reggel nem kecsegtetett túl sok jóval 2014. szeptember 19-én: felhős ég, nem túl meleg, mondhatni tipikusan brit, álmos vasárnapon készültem neki az útnak. Ezúttal sétáltam egy jót és London Marylebone állomást egy másik kis utcából közelítettem meg, hogy a fenti képet elkészítsem. Sajnos kissé elszámoltam magam, így semennyi időm nem maradt körülnézni a környéken.

Az állomásra belépve megkerestem a tavaly már megismert jegyautomatát, összeszedtem a jegyeimet (mindjárt mutatom), aztán az automata kapuk egyikén be is léptem a peronra. Lelkem megnyugodott, csatolt szerelvénynek nézett ki a 2. vágányon álló vonat, bár az kissé aggasztó volt, hogy jópáran igyekeztek a vonat felé. Ilyenkor még aludni kellett volna, nem velem együtt vonatozni! A rövid idő ellenére tempóztam előrefele, hogy ne csak a 110-es számú Class 168-as dízel motorvonatról legyen fotóm, hanem az elöl lévő egységről is.

Aztán ahogy mentem egyre előrébb jött a kellemetlen meglepetés: a 110-es itt marad Londonban, Birminghambe (és így Leamington Spaba) csak az elöl lévő 113-as megy. Remek. Akkor viszont lehet, hogy sokan leszünk erre a rövid vonatra, hiszen a 113-as a /1-es altípusa a Clubman nevű dízel motorvonatnak, ráadásul ez így azon 5 szerelvény közé tartozik amelyet csak 3 egységgel gyártottak el, nem néggyel. Ez pedig így 202 ülőhelyet jelent a 275-höz képest, ami jelentős különbség.

Mindegy, továbbrobogtam előre és megcsináltam a lelkemnek oly fontos fotót, aztán spuriztam vissza az első egységbe. Nem csalódtam, már majdnem tele volt, értve ezalatt az ülőhelyeket. Nagyon válogatni nem tudtam, becsatlakoztam egy indiai-brit családnak tűnő társasághoz, akik az egyik asztal körüli négy helyből hármat foglaltak el. Szerencsére ők csak Bicesterig jöttek (ahogy a vonat utasainak szerintem többsége), így az 1 óra 20 perces utamból jó 40 percet egyedül töltöttem a jelentősen kiürült 160-nal száguldozó szerelvényen.

Szóval jegyek:
Ezúttal szerencsére nem kaptam annyi kis kártyát mint legutóbb, a számlán kívül nem ajándékozott meg a rendszer használhatatlan külön lapokkal. A fenti képen látható jegyek közül a bal felső a Londontól Leamington Spaig terjedő útra szól, bármely engedélyezett útirányon. Az alatta lévő visszafele ugyanez és ezt tudtam kihasználni arra, hogy Coventryn át száguldjak vissza. A rendszer szerint ugyanis ez egy engedélyezett út a két város között. A jobb felső jegy a Londonból menő vonatra a helyfoglalás, de nem úgy, ahogy itthon, hanem csak arra vonatkozik, hogy a 9:06-os szerelvénnyel hagyom el a fővárost. Alatta viszont már konkrét helyfoglalás a 15:31-es vonatra Coventry és London Euston között. A legalsó papír nem jegy, hanem számla.

Megérkezés után Leamington Spaba. A vasútmodell kiállításra tartó buszt még el kellett csípnem, úgyhogy itt is egy merő rohanás volt az életem. Nem én voltam az egyetlen aki hasonló céllal érkezett, mintegy 15 fő közelítette meg a buszmegállót rajtam kívül.

A nap kisütött, az égen a felhők azonban nem voltak bíztatóak. Mindenesetre csináltam egy fotót az állomás utcai frontjáról is.

A kiállításról visszatérve még volt némi időm a megcélzott vonatig, így 2013-hoz hasonlóan most is figyelgettem az állomás forgalmát. Túl sok újdonság nem történt azóta, ugyanazok a dízel motorvonatok járnak erre mint akkor. Egy évvel korábbanhoz képest most annyi változott, hogy nem a 010-es, hanem a kétkocsis 004-es Class 165-ös várakozott a 4. vágányon Birmingham irányába készülődve. Alig néhány embert láttam csak felszállni rá.

A járatok egy részét a Cross Country Voyagerei és Super Voyagerei kapják. Itt például Class 221 141 érkezik Leamington Spaba (fordított irányú a vasúti közlekedés is a briteknél, nem csak az autós!). Itthon néztem csak később azt, hogy ez az egyetlen olyan Super Voyager szerelvény, amelyik 4 egységes verzióban készült, az összes többi 5 egységes. Szóval pont jól kifogtam.

Itt pedig ugyanez a szerelvény éppen távozik Leamington Spaból Délnyugat-Anglia irányába.

Legyen akkor egy felvétel arról, hogy milyen az ha elindul ez a motorvonat. Ezúttal azonban egy Voyager a kiszemelt példány, abból is a 020-as számú.

168 005 érkezik az állomásra, amely már egy kocsival hosszabb a reggel látottnál, így 4 egységből áll. Az utolsó kocsi még kitérőn halad, a Birmingham felől érkező és itt megálló vonatoknak kitérőzni kell ahhoz, hogy be tudjanak állni a peron mellé. A középső két vágány a tehervonatoknak és az itt nem megálló gyorvonatoknak van fenntartva.

Mellettem az utódom. A bal oldali Clubmant lehet nevezni a jobb oldali Turbostar elődjének. Bár előbbiből is készült 18 komplett motorvonat, utóbbi lett az egyik legsikeresebb dízel szerelvény a briteknél, a 170, 171, 172-es sorozaton futó járműből 177 vonat készült el. A 172-esek futnak például a londoni Overground hálózaton is. Érdekes amúgy, hogy míg a 168-ast 100 mph-ra azaz nagyjából 160 km/h-ra fejlesztették, a /1-es 172-nek csak 75 mph jutott, mint engedélyezett legnagyobb sebesség.

121 km/h, fehér és sárga felület, rovarok repkednek és némi kosz is van a vasútüzemben. Na mindezeket egybegyúrva így tud kinézni egy járműorr. Ha valakit érdekel akkor a képen egy BSI típusú kapcsolószerkezet látható.

15:15 és már jön is a vonatom egy Voyager képében. A probléma csak az volt, hogy 15:12-kor kellett volna indulnia Leamington Spaból, hogy 15:27-re befuthasson Coventrybe és még legyen pontosan 4 percem az átszállásra. Emlékeztek még? A jegyen a 15:31-es vonat volt. Kissé aggódtam, vajon elérem-e a vonatomat, hiszen már érkezéskor volt 3 perc késés, rádobva erre az utascserét +5-tel indultunk. Remek.

A járgányon sokan voltak, így aztán nem is tülekedtem befele, hogy legyen helyem. Végülis csak egy megállót utaztam, úgy voltam vele azt a pár percet állva is kibírom, meg így jobbak voltak az esélyeim az átszállásnál. Mindenesetre így néz ki egy Voyager utastere. A dízelhang nagyon nem jött át, a hangszigetelés egészen jónak mondható. Én nem éreztem azt a vibrációt amit sokan emlegetnek a Voyagerök kapcsán, de ezen nem vagyok meglepődve, én a magyar vasút vonatain nőttem fel.

A szokásos - itthon is ismert - ajtónyitó és -záró gombok mellett biztonsági ismertetők olvashatók.

Megérkezve Coventrybe. Gyorsan előrerohantam miután konstatáltam, hogy nincs benn egy Pendolino sem az állomáson, lefotóztam itt is a járgányt (Class 220 022 egyébként, szóval sima Voyager) aztán tempóztam tovább, hogy a felüljárón keresztül megközelíthessem a megfelelő peront. Némi elveszettség érzése azért megvolt, de az információs tábláknak köszönhetően gyorsan kiderült, hogy az 1. peronon van dolgom.

Amint átértem már jött is a vonatom, feltűnt a távolban a Class 390-es Pendolino, méghozzá a 009-es, amiről azt kell tudni, hogy 9 egységből áll. Vannak olyan 390-esek, amelyek 11 egységből állnak, ez az üléseket tekintve 124-es különbséget jelent (439 vs. 563 ülőhely).

A jegyem szerint a B jelű kocsit kellett megkeresnem, naná, hogy ez volt a vonat végén, úgyhogy loholhattam hátra. Egy gyors fotót még megeresztettem, hogy lássátok mennyire kicsik ennek a vonatnak is az ablakai. Úgy tűnik a nagy sebesség egyet jelent a minimális kilátással. Az is megfigyelhető, hogy mennyire hosszú egy kocsi (egyébként 23,9-24,8 méter), a kocsik végében lévő egy-egy ajtó nem könnyíti meg az utascserét, forgalmasabb megállókban perceket állhat emiatt a vonat.

Belülről sem tűnt hatalmasnak a szerelvény, ellenben tűrhetően kihasználtnak igen. A digitális foglaltságkijelző ellenére az én helyemen is ült már valaki, de mivel találtam magamnak egy saját négyes asztalt ez túlzottan nem érdekelt, inkább letelepedtem az üres helyekre. Később a jegyvizsgálót sem érdekelte ez. Persze ha tele lett volna a vonat akkor más lett volna a helyzet, így azonban pozitív fejleményként éltem ezt meg.

A villamos motorvonat egyébként alapvetően olasz gyártmány, innen is ered a Pendolino név, az Alstomtól származik. Érdekesség, hogy a 9 (eredetileg 8) egységes vonatok kocsiszekrényét gyártották le az olaszok, hogy aztán a britek fejezzék be Washwood Heathben, majd miután bezárták azt a gyárat, a 11 egységes szerelvények már teljes egészében az olaszoknál készültek el. A vonat a FIAT bedőlős technikáját használja az ívekben, így aztán nem megleő a 140 mph-s, azaz 225 km/h-s legnagyobb sebesség. Sajnálatos módon azonban le vannak korlátozva 125 mph-ra, ennél többel nem mehetnek a briteknél. Mint az a képen látható, legalább ez megvolt. 2001-től álltak forgalomba a motorvonatok, azaz lassan már 15 éve róják a brit síneken az útjukat. Első osztályon 2+1 üléselrendezéssel szolgálnak, másodosztályon a 2+2 a nyerő, lásd fent.

London Eustonra való megérkezés utáni kép. Számomra kissé szerencsétlen helyen állt meg a járgány, már majdnem kilóg a fedett peronok alól, de mégsem, kissé beleveszik a nem túl jól megvilágított állomás félhomályába.
Azt még nem is írtam, de Coventryből elindulva figyeltem a GPS programom segítségével a szerelvény gyorsulását, úgyhogy ezt most meg is osztom veletek:
0-100 km/h: 70 másodperc
0-160 km/h: 150 másodperc
0-200 km/h: 240 másodperc
Nyilván nem tudhatom, hogy mennyire nyomta neki a vezér, bentről szép egyenletes gyorsulásnak tűnt. Mondjuk ez a számokból is látható, hogy nem egy ülésbepréselős teljesítményről van szó, de azt már a brit vasúton megszoktam, hogy mind az indulás, mind a fékezés szép finoman zajlik a vasúton.

Legyen egy fotó a másik oldaláról is, egy DRS Class 57-es mellett ácsorog az ütközőbak előtt, míg a háttérben a London Midlands társaság Desirója látható.

Köszönhetően az állomás szerencsétlen feljáróinak, a Class 57-est csak így volt lehetőségem lefotózni.

Végül búcsúzzunk el London Euston állomástól, amivel befejeződött a vonatos napom. Igazából jól sikerültnek mondanám: láttam egy remek vasútmodell kiállítást, utaztam két olyan vonattal amivel még korábban sosem, láttam új tájat (Coventry és London között még nem jártam) és ismét elértem vonaton a 200 km/h-s sebességet.