Az augusztus 20.-iki hétvégét – kissé megtoldva -  Erdélyben töltöttük, nevezetesen a Kovászna megyei Erdővidék közepén található Székelyszáldobos (Doboşeni) nevű faluban. A 600 - 1500 méteres hegyek övezte tájegység különleges tájképi szépséggel bír. Lakói egyszerű emberek, akik szorgos és nem könnyű munkával keresik kenyerüket, valamint vezetik a kisebb-nagyobb háztáji gazdaságokat. A barnaszénbányák bezárásával a munkalehetőség erősen lecsökkent, sokan ezekkel a gazdaságokkal tartják el magukat és családjukat. Ott-tartózkodásunk alatt megtapasztaltuk a székely mindennapokat, az ottaniak nehéz sorsuk ellenére boldogságban élik napjaikat. Megtapasztaltuk vendégszeretetüket, és jókat beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Megtapasztaltuk azt is, hogy Székelyföldön mindegyik, még a legkisebb településnek is komoly történelme van.Az 1700 lelkes, kétharmadában magyar lakosságú, a Kormos-patak kiszélesedő völgyében fekvő Székelyszáldobos jellegzetessége, hogy sem vasút, sem szilárd burkolatú út nem vezet oda. Ebből egyenesen következik, hogy utunk nem kifejezetten "keményvonalas" vasútbarát kirándulás volt, de arra ügyeltem, hogy vonatfotókat tudjak készíteni, még ha nem is túl sokat. Most első alkalommal személygépkocsival vágtunk neki az útnak, megízlelve a mienkétől eltérő, kissé bizarr közlekedési kultúrát. Odaútban Nagyvárad, Marosludas, Medgyes és Segesvár érintésével autóztunk.

Az első fotó elkészítése a szerencsés véletlennek köszönhető. A vasúttal párhuzamos országúton haladva Feketevíz (Negreni) és Csucsa (Ciucea) között hirtelen ötlettől vezérelve egy földút torkolatában megálltam kis pihenőre. Alig nyújtóztattuk meg tagjainkat, a közelben kürt harsant, s mire az útátjáróhoz szaladtam, már közeledett is a Hargita gyorsvonat. A továbbító 65-1300-as pályaszáma ismerősnek tűnt, s miután utánanéztem, nem is csalódtam: 2011-ben ő állt a Székely gyors élén a határ és Kolozsvár között.

A második fotómegállásra Dicsőszentmárton (Tarnaveni) állomáson került sor. Az egykori Kisküküllővölgy HÉV által épített MÁV-HÉV I. osztályú indóház előtt vonatkeresztezés zajlott, a Balázsfalva (Blaj) és Parajd (Praid) között közlekedő szerelvények eközben bő negyven perces várakozásra kárhoztattak a pályaudvaron. A hátulsó vágányon tehervagonok sorakoztak, azonban abbéli reményem, hogy esetleg valamiféle vontatójármű állna, hamarosan szertefoszlott.

Romániában a vasúti szolgáltatók magánosítása sokkal előrehaladottabb állapotban van, mint idehaza. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a teherfuvarozó társaságok mellett a személyszállító magánvasutak is jelen vannak, s utóbbiak tevékenysége nem csupán egy-egy mellékvonalra korlátozódik. Így aztán ne is csodálkozzunk, ha villamosított fővonalon is találkozunk a Regiotrans vasútvállalat dízel-motorvonatával, mint ahogy jómagam Dános (Daneş) állomáson jártam.

A tempó kissé lelassult. Nem sokkal korábban útfelújítás miatt (nem aprózták el, a teljes útszakaszt egyben építették) 34 kilométert egy bő egy óra alatt tudtunk csak megtenni, majd Héjjasfalva (Vânători) községben baleset miatt torlódott fel az autósor. Ez az eset ráadásul az általunk igénybe vett, a Székelyudvarhelyre vezető kiágazás után történt. A várakozás közben a nem túl messze húzódó vasúti pályát figyeltem, s szerencsére még idejében észrevettem a közeledő tehervonatot.

A következő két napra vendéglátóink csináltak nekünk programot: szombatra a tőlünk harmadik település, Erdőfüle (Filia) falunapján való részvétel jutott. A nap folyamán a 18 éves fiúk – a csőszlegények – dalolva bejárják a környező falvakat, délután a hasonló korú leányokkal – csőszleányok – táncra perdülnek a falu központjában, majd reggelig tartó bál kezdődik. Az esemény nekünk, kívülállóknak nem egy "nagy durranás", azonban nem idegenforgalmi látványosságnak szánták, hanem a maguk és a falu lakóinak örömére.

A vasárnap ismét Erdőfüléhez kapcsolódott. A kb. ezer lelkes településről annyit illik tudni, hogy az Erdővidék legfelső települése, egykori hámorjában (az épület ma is áll) öntötte ’48-ban Gábor Áron az ágyúgolyóit. Még egy nevezetessége van, mégpedig a Szentegyházára vezető földút mentén található vadászház, melyet igen gyakran látogatott a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu. Mi a Fekete patak partján, egy hangulatos tisztáson piknikezéssel ütöttük el az időt vendéglátónk és népes családja kíséretében.

Hétfőn, augusztus 20-án számomra "szabadnap" volt, azaz elmehettem vonatot fotózni. A legközelebbi vasútállomás mintegy 15 kilométerre, Ágostonfalván (Augustin) található, a települést nevezik az Erdővidék kapujának is. A segesvár – Brassó vonalon fekvő állomás nem csekély méretű indóháza sejtetni engedi korábbi nagy jelentőségét: itt került vasútra a közeli bányákból kitermelt szén. A forgalom meglehetősen tarka, hiszen a személy- és a tehervonatok nagy hányadát nem CFR-gép továbbítja.

Délkelet felé tovahaladva úticélunk a nem túl messze elterülő Földvár (Feldioara) község volt, melynek (kőből és nem földből épült) várát a német lovagrend emelte 1222-ben. Kissé nyögvenyelősen, de találunk kapcsolatot a fentebb említett Erdőfülével: e várban vetették be első ízben Gábor Áron ágyúit. A település egy magaslaton terül el, míg a vasút mélyebben, az Olt völgyében halad. Ebből is következik, hogy az állomás a házaktól elég messze található. Innen indul a képen látható, küllemében kissé indiai hatást keltő személyvonat jó egy órás késéssel Brassóba.

A már csak romjaiban leledző földvári erősségből kiválóan megfigyelhető a Brassó felé nyújtózkodó sínpár, azonban közvetlenül a várdomb alá – ki tudja, milyen megfontolásból – éppen egy víztisztító berendezést építenek. Ez a tény vonatfotózás szempontjából némileg zavaró, de természetesen nem leküzdhetetlen akadály, csak megfelelően kell megkomponálni a képet. Ez a fotó egy Segesvár felé haladó tehervonat tológépes végét (40-1017-9) mutatja, a háttérben Hídvég (Hăghig) község épületei sejlenek fel.

Földvár felé félúton, vagyis már visszafelé jövet, egészen pontosan Apáca (Apaţa) falu határában futottam össze ezzel a Brassó felé "vágtázó" tartályvonatról. Vágtázásról igazából szó sem lehet, az Olt völgyében kanyargó vonalszakaszon a legnagyobb sebesség 50-60 km/óra lehet. A környező falvak lakossága egyébként döntően roma, ami miatt kerültem az egy helyben történő hosszabb tartózkodást. Persze lehet, hogy csak az itthonról vitt rossz beidegződés dolgozott bennem, hiszen semmiféle gond nem volt.

Ismét Ágostonfalva Olt-parti állomásán vagyunk. Napjainkban bizony nehéz elképzelni a korábbi nyüzsgő vasúti életet, de a pályaudvarról kiágazó, a folyót attraktív hídon keresztező iparvágány fényes sínjei rendszeres forgalomról árulkodnak.A mintegy 5 km-es sínpár egyébként a Barót (Baraolt) város szélén elhelyezkedő ipartelepen végződik. Elképzelhető, hogy az időközben Ágostonfalvára érkezett dízelmozdony is oda készülődött, délutáni programunk miatt azonban ezt nem tudtam megvárni.

Semmi sem tart örökké, nekünk is elérkezett a visszaindulás ideje. Más útirányt választottunk, s átvágva a Persány-hegység jó kis szerpentines útjain, Segesvárott (Sighişoara) tartottuk az első pihenőt. Nemcsak a közutat, a vasúti pályát is újítgatják arrafelé, sőt az ígéretek szerint hamarosan akár 160 km/órás sebességgel is közlekedhetnek majd a vonatok. Időszerű volt a Dacia nemzetközi gyorsvonat érkezése, ám 50 perces késés volt kiírva, így megelégedtem az állomáson tartózkodó anyagvonat lefotózásával.

Átvergődtünk az útjavítással terhelt útszakaszon, majd Kiskapusnál (Copşa Mică) nejem észrevette, hogy a közelünkben futó vaspályát fedező sorompó zárva van. Szerencsére volt alkalmas hely is a megállásra és már érkezett is a Regiotrans társaság Franciaországból használtan beszerzett egyik motorvonata. Igen hosszú járatú vonatot láthatunk a képen, hiszen a vonat kiinduló állomása Nagyszeben, úticélja pedig Székelyudvarhely. És bizony nem csekély szakaszon felsővezetékes pályán közlekedik.

Balázsfalva az odaúton Dicsőszentmártonnál már egyszer érintett, Parajdra vezető szárnyvonal kiinduló állomása. Kis csalódást okozott a mindössze néhány vágányos, ráadásul kávéautomata nélküli pályaudvar, így rövid tartózkodás után indultunk is tovább. Azonban nem sokkal később, az igen dallamos nevű Alsókarácsonfalva (Crăciunelu de Jos) település állomásának végében sorompót kaptunk és végre sikerült megörökítenem egy igazi gyorsvonatot, amelyik rejtélyes módon még csak nem is késett.

Az utolsó vasutas élmény Arad peremén, Öthalom (Vladimirescu) településen ért, ahol egy villamos került lencsevégre. Igazából nem is villamos-, hanem helyiérdekű az a vonal, amely hosszú szakaszon, több községen át húzódik az országút északi oldalához simulva. Az 1 méteres nyomközű, eredetileg közel 60 km-es vágányhosszal rendelkező Arad-Hegyaljai Motorosított Vasút az 1906-os esztendő végén kezdte meg működését, s hét év múlva a Ganz gyár villamosította. Ma a csonkán üzemelő hálózaton használt német villamosok járnak.

Csupán három napot tartózkodtunk az Erdővidéken, de tartalmas út volt, sok szép emlékünk maradt utána. És bár a lebilincselő környezet ellenére amolyan "nagyformátumú" vonatfotókat nem sikerült készítenem, minden szempontból elégedetten tértem haza. Sajnos itthon már nem örültünk annyira, amikor megláttuk a locsolás elmaradása miatt szinte teljesen kiégett kertünket. Azonban panaszra mégsincs okunk, hiszen Székelyföldön már három és fél hónapja nem esett…